Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-17 / 40. szám

1993. február 17., szerda HÁTTÉR Mister Komar Tiszalökön Felvételünkön egy ügyes japán varrógép látható A szerző felvétele Nábrádi Lajos Tiszai ök (KM) — „Ez tiszta Amerika!” Némi túlzással ezt mondhatjuk a tiszalöki Royal Tee Hódiköt Textil Kft.-ben, miután egy csokorra való in­formációt gyűjtöttünk itt. A hosszú csarnokban megtalál­ható a japán csúcstechnika. A gépek monoton zúgását gyak­ran angol szó harsogja túl. Egy parányi szoba félig nyitott aj­taján át angol beszéd szűrődik ki, a tiszalöki vezetők és kö­zépvezetők egy része munka­idő alatt intenzíven tanulja a nyelvet. Még ötszáz munkahely Marázi Gábor gyáregység­vezető egy terv skiccét teríti az asztalra és magyarázza, hogy ide, a szomszédos gimnázium közelébe építenek minden bi­zonnyal még idén egy új üzemcsarnokot. Hozzáteszi: a terv megvalósítása biztos lesz, ha kapnak a munkahelyterem­tő beruházásokra szánt köz­ponti keretből. Kicsit vissza­tekint, s mondja, hogy 1990- ben nagy gondban volt a cég, a létszám lecsökkent 300-ra. Most ötszázan vannak, s ha felépül az új csarnok, a létszá­mot ezerre növelik, a műszak­számot egyről kettőre. Jelen­leg 55 szakmunkástanulója van a gyárnak, és máris meg­hirdették 150 varrónő felvéte­lét. A jelenlegi helyzet megérté­séhez egy kis üzemtörténetet is hallunk a gyáregységveze­tőtől. Mint mondja, a Hódiköt a keleti piac összeomlása után padlóra került. A folytatásról ezeket mondja: — Külföldi befektetőket ke­restünk. Az angol Lep Vállala­tot nagy reményekkel fogad­tuk, ám alig egy év után kide­rült, hogy a külföldi partnerek gondjaik miatt nem fizették ki a kiszállított áruk értékét, kb. 4 millió dollárt. A Royal Tee kénytelen volt csődöt jelenteni tavaly májusban. Ismét padlón voltunk. Ám örültünk, hogy az angoloknak a New York-i Charles Komar cég jó partne­re. Komar úrék bérbe vették a tiszalöki gyárat. Nem egy csapásra — Ezzel egy csapásra meg­oldódott minden? — Nem egy csapásra, de pár hónap alatt. Főleg szabadidő- ruhákat. pizsamákat gyártunk, Amerikában biztosított a pia­cunk. Komar és Templar úr automata japán hímzőgépeket is hozatott. Áz oklahomai gyá­ruk konfekcióüzemének fel­szerelését Tiszalökre költöz­tették. Jól prosperálunk, ezért az amerikaiak bejelentették vételi szándékukat. Bérlők he­lyett tehát tulajdonosok lesz­nek. Csak a nyelvoktatásra át­utaltak 400 ezer forintot. Mis­ter Komar okos üzletember hí­rében áll, tudja, hogy mit akar. O is jól jár és mi is. Hogy a varrónők mennyire jártak, illetve járnak jól, erről Koleszár Jánosné betanított varrónő ezeket mondja: — Kényelmes, ügyes japán gépen dolgozom. A 8 órás mű­szakban csak kétszer szabad kimennem egy-egy szussza- násra. A teljesítményünk el­számolása amerikai módszer­rel történik. Lényege: minden­ki megkapja az alapbért. Erre jön a jelenléti bér, plusz még az érdekeltségi bér, ami 90 százalékon felül progresszíven növekszik. Többnyire száz százalékon felül teljesítek, így fizetésem a magyar könnyű­ipar viszonylatában igen jó. Számít az is, hogy biztos a ke­nyerem. Igényes vevők Oláh Károlyné minőség­ellenőr a szalag végén a kész termékeket mustrálgatva így beszél: — Igényesek az amerikai vevőink. Az új dolgozóink be­tanítására különös gondot for­dítunk. Kevés hibaszázalékkal dolgbzunk. Azt tartjuk, hogy fontos a jó hírnév. Tiltakoznak a juhászok Fehérgyarmat (KM) — Veszélybe került a Szatmár- Beregi Gazdák Szövetségén belül tavaly önálló juhtago- zatba tömörült juhászok ez évi termelési és értékesítési biztonsága — hangzott el azon a rendkívüli juhászér­tekezleten, amelyet Fehér- gyarmaton tartottak a múlt hét végén. A jelenleg már 380 tagot számláló, az országos Juh Ter­méktanács tagjaként aktívan működő megyei juhász érdek- védelmi szervezet, a tavalyi jó eredményeit — amikor 306 tonna birkát, 2 ezer selejt anyajuhot szállítottak export­ra, megindították a gyapjú­felvásárlást, megoldották a készpénzfizetést — úgy néz ki, nem tudja 1993-ban megis­mételni. A juhászokkal már megkötött termelési és értéke­sítési szerződésekben foglal­takhoz képest jóval kevesebb szállítási lehetőséget kaptak a minisztériumtól 1993 I. ne­gyedévére. Mint Pál Zoltán, a gazdák szövetségének ügyvivője el­mondta, az országos Juh Ter­méktanács tiltakozása ellené­re a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma (NGKM) olyan feltételekkel pályáztatta meg az idei export­kvóták elnyerését, amely alap­vetően termelőellenesnek mondható. Ugyanis nem tá­mogatja kellőképpen az áru­alapot előállító juhászok szer­vezetét, semmibe veszi a már megkötött termelői szerződé­seket, és olyan kereskedelmi társaságokat is kvótához juttat, amelyek eddig még „birkát sem láttak”. A Szatmár-Beregi Gazdák Szövetsége a fehér- gyarmati juhászértekezleten a termelők védelmét követelve fordult az FM-hez, mert ve­szélyeztetve látja a közös piaci szállítási lehetőségek teljesíté­sét. Azt szeretnék, ha többi ne­gyedév juhexportkvótáinak elosztásakor, azokat a termelői érdekeltségű szervezeteket ré­szesítenék előnyben, amelyek biztonságos árufedezettel ren­delkeznek.--------------Tárca — rz emény, zord február A volt, 1943-at írtak. A szombati leventefoglalkozás végén Rózsavölgyi főoktató úr a fiatalabb korcsoportokat hazaengedte, minket, 18-21 éveseket rendkívüli parancs­hirdetésre ott-tartott. A jász­sági alsójárási leventepa­rancsnokság levelére hi­vatkozva így szólt: „Parancs­ba adom, a következő vasár­nap délelőtt fél kilenckor gyülekező a leventeotthon­ban, élelmiszert gyűjtőtök az orosz fronton hősiesen har­coló honvédeink részére." Másnap a parancs alá tar­tozók— a meghatározott idő­ben — valamennyien megje­lentünk. Háromfős csopor­tokba osztottak. A községhá­záról, a begyűjtési előadótól megkaptuk azoknak a gaz­dáknak a nevét, akik ezen a télen disznóvásági engedélyt kaptak. Amelyik családból frontszolgálaton volt valaki, azok nevét a főjegyző kihúzta. Egy-egy csoport 15-20 nevet kapott. Füstölt szalonnát, száraz kolbászt gyűjthetünk —szólt az eligazítás. Csopor­tonként egy vesszőkosarat és egy kockás írkát — tintaceru­zával — vettünk át. Az ado­mányt a gazda aláírásával kellett igazoltatnunk. A reggeli kismisén a plébá­nos úr kiprédikálta az akciót, így a legtöbb helyen már elő volt készítve egy-két szál kol­bász, kilónyi szalonna. Jó hír­verőink voltak a kolbászilla­tot nyüszítve, csaholva követő kutyák is. Visszafelé jövet szinte min­den kapuban ott ácsorgóit valaki. Félre nem érthető, kíváncsiskodó kérdésekkel árasztottak el. Olyan is akadt, aki a névsort szerette volna látni. Leginkább a rokonaikat és a haragosaikat firtatták, ki mennyit adott. Nem győztük már a kitérő válaszokat adni, a járdáról kimentünk a kocsiút közepére, mintegy lakodalmas menet úgy vonultunk, a kutyák mellé gyerekek is csapódtak. Már majdnem elhagytuk a kérege­tő körletünket, amikor egy idősebb asszony iparkodott az útszéli árkon át elénk. // Faragone Terka néni volt. O nem szerepelt a listán, mivel Sándor fia valahol a Don mentén védte a hazát. — Kedves gyerekeim! — már messziről kiáltott felénk. Hozzám miért nem jöttetek? Gyertek be! Sanyi fiamnak akarok egy kis kolbászt kül­deni. Kérdőn néztünk egymásra, de szó nélkül bementünk. A konyhaasztalon már elő volt készítve egy szál kolbász. Jöt­tünk volna is, de Terka néni azzal marasztalt, írt ő néhány sort, olvassuk el, nézzük meg jól írta-e fel a tábori számot, mert a levelezőlapot mindig a postás kisasszony szokta megcímezni. „Drága fiam, itt küldök egy kis kóstolót. Már jó szikkadt a kolbász, Anti bátyád füstölte fel. Fogyaszd egészséggel! Jól vagyok. Húsvétra várlak szabadságra, lesz még valami a disznóból. Segítsen az Úr! Sokszor csókol anyád.” Be­csavarta a levéllel a kolbászt, átkötötte, majd könnyezve megcsókolta, ahol a fia neve volt és betette a kosárba. M egnyugtattuk Terka né­nit, a címzés jó, bizto­san megkapja Sanyi. Akkor még az Alföld közepén, egy kis községben senki nem tud­ta, hogy a Don-kanyarba már nem jár a posta. Sok tízezer­nyi magyar katona csonttá fagyva a méteres hó alatt fek­szik, nem várnak többé cso­magot, nem kérnek húsvétra szabadságot. Csikós Balázs Kolbász — levéllel Kelet-Magyarország 3 Ópáíyi faluvég. Új házak sorakoznak a község határában Elek Emu. felvétele Kommentár Sorompók Balogh Géza M ár tizenegyen van­nak... Tizenegy ártat­lan gyermek halt meg a bá- taszéki autóbusz-szeren­csétlenség során, többüknek az állapota még mindig vál­ságos. A pénteki tragédia megrázta az egész országot, a borzasztó baleset okát százezrek keresik. Megszó­lalt a közlekedési tárca ál­lamtitkára is, a biztonság érdekében több sürgető lé­pés megtételét helyezte kilá­tásba. Ezek egyike: a legfor­galmasabb kereszteződések­ben a fénysorompókat félka­rú sorompókkal kell kiegé­szíteni. Igazán nem magunkat akarjuk előtérbe helyezni, hiszen ilyen tragédia után jobb, ha magába fojtja indu­latait az ember, de talán mégsem tűnik ízléstelenség­nek, ha a lapunk egy koráb­bi cikkére visszatérünk. Ak­kor, két hasonló baleset — az egyik éppen megyénkben, Opályi és Nagydobos hatá­rában történt — után fel­vetettük, hogy a fénysorom­pók nem váltak be, talán ér­demes lenne visszatérni a hagyományos módszerhez, a karos sorompókhoz. Dühös levelek sokaságát kaptuk a jegyzet után, azt vetették a szemünkre, hogy a fejlődés kerékkötői vagyunk, megrekedtünk a műszaki ha­ladás negyven-ötven évvel ezelőtti szintjén. Tizenegy gyermeknek kel­lett meghalnia, hogy végre az illetékesek is belássák, té­vedés volt a fénysorompók felszerelése. A műszaki fej­lődés egyik zsákutcája, ahol egy-egy figyelmetlen kocsi­vezető vétlen életeket olt ki. Milliárdokat tékozoltunk el a lámpákra, s most újabb milliárdok kellenek a koráb­bi hiba kiküszöbölésére. Am aligha lesz olyan adófizető a pörbölyiek tragédiája után, aki sajnálná erre a forin­tokat. Tiltakozni legfeljebb azért fognak, mert kezdet­ben csupán a nagy forgalmú kereszteződések jöhetnek számításba, a periféria majd csak később kerülhet sorra. Addig a szülőnek, az utas­nak marad a rettegés, a fo­hászkodás. Hogy a sofőr észnél legyen, hogy a vonat ne most jöjjön... Nézőpont I Szenvedélyek pékét, hogy néha 10-15 per­cekre „beleszagolhassa­nak" a felhőkbe. A vadász- társaságokban folyó egész éves munkáról még a laiku­soknak is van némi fogalma, hiszen a különböző vadfajok már régen nem lennének ké­pesek a fennmaradásra ter­mészetes szaporodással. A vadászok az apróvadat fel­nevelik, a nagyvadakat bete­lepítik, téli időszakban szá­mukra élelemről gondos­kodnak. A kispénzű tagok mindezek ellenére gyakran 10-15 évet is várnak egy-egy (kimúlásában is tiszteletben tartott) nagyobb vad kilövé­si engedélyére. Nagyon va- ' lószínű, hogy magát az elej­tést háttérbe szorítja a sza­badban eltölthető hétvége lehetősége, s ha ezt a ter­mészet iránti rajongást mondjuk a dohányzás vagy az alkohol szenvedélyével hasonlítjuk össze... Persze mint mindenütt, ezekben a szűk kis közössé­gekben is akadadnak reni- tenskedők, de a többség em­bert és természetet, egészsé­ges környezetet szeretők kö­zé tartozik. Nyéki Zsolt r ársadalmi feszültségek­kel, anyagi problémák­kal teli életünkben egyre ke­vesebb lehetőség marad az emberi energiák újraterme­lésére, a kikapcsolódással elegyített regenerációra. Az ilyen célokat maguk elé tűző (például a vadász, horgász, sportrepülő) közösségek pe­dig gyakran kerülnek cini­kus támadások középpontjá­ba, mondván; ezek csak amolyan úri hobbik. Való­ban vannak olyanok, akik képesek megfizetni azt, hogy a kívánt időben teli tartá­lyokkal rendelkezésükre áll­jon a repülőgép, vagy hogy kívánság szerint felhajtsák számukra a ritka trófeát ígé­rő vadat. A valósághoz azonban sokkal közelebb áll az a megközelítés, amikor több ember számos lemon­dással járó, önkéntes áldo­zatvállalásáról beszélünk e szenvedélyek kapcsán. A repülés megszállottjai hetekig végeznek társadalmi munkát a repülőtéren, a hangár körül, ápolják a gé­Új csarnok létszámbővítéssel a tiszalöki Hódikötben

Next

/
Thumbnails
Contents