Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-09 / 33. szám
1993. február 9., kedd HAZAI HOL-MI Kelet-Magyarország 5 Képviselőket a választásra n f Őszintén az Állampolgári Jogvédő Ligáról és akcióiról Nyíregyháza (KM - M. Magyar László) — Az állampolgárok jogainak megsértése védelmében alakult meg másfél éve hazánkban az Állampolgári Jogvédő Liga. Az elmúlt időszakban a Liga aláírásgyűjtési akciót szervezett a lakáscélú hitelek megemelt kamatának újratárgyalása érdekében, valamint közreműködött az OTP elleni perek indításában is. Az eredményekről, a perek tapasztalatairól beszélgettem Nyitrai Józseffel, a liga nyíregyházi szervezetének ügyvezető elnökével. — 50 ezer aláírás kellett volna ahhoz, hogy az ország- gyűlés újratárgyalja a „büntetőkamat" kérdését, azonban a benyújtott 50 ezerből alig több mint 30 ezer a hiteles aláírások száma. Hogyan értékeli ezt az akciót? — Egyértelmű, hogy az akció kudarc. Nem az én személyes kudarcom, de kudarc. Lehet, hogy ennek ellenére az országgyűlés költségvetési bizottsága megvitatja majd a témát, arra azonban semmi garancia nincsen, hogy a parlament elé is kerül a kérdés. Mindenképpen legalább 50 ezer hiteles aláírás kellett volna, hogy a parlament kötelező érvénnyel újratárgyalja a törvényt. —Miben látja a kudarc okait? — Véleményem szerint két ok miatt nem sikerült az akció. Egyrészt a Jogvédő Liga egyes vezetőinek a hozzáállásával volt probléma, másrészt az érintett adósok nagymértékű passzivitása járult a kudarchoz. Az említett vezetők csak beszéltek, nem cselekedtek, várták, hogy a számukra más kaparja ki a gesztenyét. Nyitrai József Szekeres Tibor felvétele Az országos utcai aláírás- gyűjtő akciót én indítottam el Nyíregyházán. Három hónapig tartott, s több mint 8 ezer ember írta alá az íveket. Ha csak az ország nagyobb városaiban ennyit gyűjt össze a liga, nyert ügye van. Említettem az adósok passzivitását. A megyében 15 ezer aláírás jött össze, holott legalább 50 ezer családnak van adóssága. Ha csak két fővel számolok egy családot, 100 ezer aláírás is lehetett volna. Csak a köszö- netemet tudom kifejezni annak a 2-3 ezer embernek, akik korábban már kifizették a tartozásukat, ám mégis aláírták a gyűjtőívet, mert felháborító igazságtalanságnak érzik továbbra is a kamatemelést. — Valószínűleg sokan féltek, hogy hátrányuk származik az aláírásból. — Nekem is mondták már ezt az indokot, erre azt feleltem: A nyomortól nem félnek? Ha nem lesz Állampolgári Jogvédő Liga, amely megvédje őket, sokkal rosszabb lesz. A jövő generációja érdekében is cselekedniük kellett volna. A liga felvállalta az adósok problémáját, ők azonban nem sorakoztak fel mögötte. így a Jogvédő Liga a hatalommal szemben súlytalanná vált. Egyébként a liga vezetőségében tisztulás kell, mert csak azokkal lehet összefogni, akik a munkára hajlandók. — Az Alkotmánybíróság jóváhagyta az országgyűlés döntését a kamatemelésről, így az adósok számára nem maradt más út: beperelni az OTP-t, s a bíróságtól kérni a részletfizetések összegének csökkentését. — Az OTP kétszínű politikát folytat a perekben: látszólag az országgyűlés döntése mögé bújik, de elfelejtkezik arról, hogy a törvény nem írja elő a számára kötelezően, hogy csak bírósági úton állapodhat meg az adóssal. Például a Szolnok megyei OTP peren kívül egyezik meg az adósokkal, figyelembe veszi az adós szociális helyzetét, akinek így az eredeti törlesztőrészletet kell fizetnie. A Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyei OTP nem nézi a szociális helyzetet. Az egyik 3 tagú család 13 ezer forint körüli nettó összjövedelemmel rendelkezik, ennek az egyharmadát kellene fizetni tartozásként, s a többiből kellene megélni. Ilyen anyagi háttér láttán is az OTP kapásból kéri a bíróságtól a kereset elutasítását. Nem tudok erre mást mondani, mint azt, hogy a megyei OTP nem a lakosság bankja. —Első fokon már több ítélet is megszületett az OTP elleni perekben. Mennyire lehetnek elégedettek az adósok? — Több mint 30 pert indított a megyében a liga. Eddig hatban született ítélet: két keresetet elutasítottak, négy esetben pedig csökkentették a törlesztőrészletet. Nem lehetünk elégedettek. A Polgári Törvénykönyv egyik 1959-ben született törvénye ad lehetőséget az egyoldalú állami beavatkozásra, ugyanakkor azt is kimondja, ha a szerződésváltoztatás jogos érdekeket sért, lehet kérni a bíróságtól a szerződés módosítását. Mi az, ha nem kétszeres jogsérelem, hogy nagymértékben a létminimum alatt élő családokat megterhelik a kamat emelésével?! Ezek után a számomra érthetetlen a bíróság döntése, hogy nem az eredeti törlesztőrészletet állapította meg. A bíróság hivatkozik a fizetések növekedésére, arról azonban elfelejtkezik, hogy az infláció mértéke, az árak emelkedése attól jóval nagyobb. — Ha a bíróság visszaállítaná az eredeti törlesztőrészletet, akkor megnőne a futamidő. Ez megoldás lenne? — Természetesen ez nem megoldás, illetve csak az 1994-es választásokig lenne ideiglenes megoldás azzal együtt, hogy tömegesen indítanánk pereket az OTP ellen. A végső megoldás az lenne, ha az 1994-es választásokra az Állampolgári Jogvédő Liga képviselőket állítana, s ők a parlamentbe bekerülve megszűntetnék a „büntetőkamatot”. — Itt az új szociális törvény. A képviselők szerint ez megoldást ad az egész kérdésre. — Véleményem szerint ez megint nem megoldás. Az lenne az igazi szociális segítség, ha visszaállítanák az eredeti kamatot. Az ugyanis nem támogatás, hogy betesznek az egyik zsebünkbe 100 forintot, a másikból pedig kivesznek 500 forintot. Összefogás egy iskoláért Visszhang Laskodról Végtelenül meglepett a Kelet-Magyarország 1993. január 18-i számában az Arckép sorozatban Az iskolaépítő címmel megjelent írás. Távol áll tőlem Flaskár Károlyné iskolaigazgatóról szóló jelzőket cáfolni, hisz magam is maximális hivatástudattal rendelkező, a gyerekek érdekeit szem előtt tartó pedagógusnak és korrekt embernek ismerem, aki mostoha körülmények között is vállalta a településen az oktató-nevelő munka végzését: előbb tanítóként, majd iskolaigazgatóként. A meglepetést nem az igazgatónő személyével kapcsolatos jelzők okozták, hanem az: aki 1991-től a mai napig nap mint nap dolgozik azért, hogy a mindenki által óhajtott iskola Laskod községben megépüljön, hogy a „világ végének” számító községben a pedagógusok letelepedését elősegítő szolgálati lakások álljanak rendelkezésre, aki „csapatával”, a polgármesteri hivatallal biztosította az intézmények működőképességét úgy, hogy a lakosságot helyi adóval nem terhelte, azt az erkölcsi elismerés is elkerülte, hisz a megjelent cikkből az iskolaépítést egyértelműen az igazgatónő érdemeként tűntette fel. Azért, hogy Laskod községben megépültek a tantermek, valamint a pedagógusok fogadására alkalmas szolgálati lakások, elsősorban az elismerés — Vargáné Kiss Katalin polgármestert illeti meg, aki felismerte azt a tényt, hogy az 1990. szept. 30-tól önAz új iskola Laskodon állóvá vált településen az ön- kormányzat évi 23 millió forintos költségvetéséből állami támogatás nélkül beruházásra, fejlesztésre lehetőség nincs. Erőt, energiát nem kímélve készítette a pályázatokat, kereste a település fejlődését elősegítő lehetőségeket és azok eredményeként valósulhatott meg a „régi álom”: 14 millió forintos állami céltámogatással megépült a hat tantermes iskola és tornaterem, amelyhez az önkormányzat 20 millió forint saját erőt biztosít. A beruházással párhuzamosan, részben újabb pályázatokkal nyert pénzösszegből és saját erőből két régi tantermet is felújított az önkormányzat, valamint melegítőt, konyhát, szolgálati lakásokat és férőhelyeket, s egy könyvtárhelyiséget is kialakított. A polgár- mester asszony „csapatával”, a hivatallal ésszerű, takarékos gazdálkodással biztosította a beruházás, a felújítások és az intézmények működőképességének zavartalanságát úgy, hogy a nehéz körülmények között élő emberekre helyi adó kivetésére nem került sor. Semmi olyan eredményt a beruházással és fejlesztésekkel kapcsolatban felmutatni nem lehet, ami a településen élő pedagógusok érdemeként könyvelhető el. Természetesen itt nem az oktató-nevelő munkáról van szó, mert azt maximálisan elismerjük. A közszolgálatot vállaló tisztségviselők nem azért dolgoznak a település érdekében, Harasztosi Pál felvétele hogy ezért elismerést várnának. Szolgálatot vállaltak és végzik feladatukat tudásuk és lelkiismeretük szerint. Emberi hiúságukat azonban sérti, ha az elismerést az elért eredményért olyan személyek kapják, akik az erkölcsi támogatáson túl semmit nem tettek az ügy érdekében. Vastagh Mihályné jegyző (A szerk. megjegyzése: Lehet, hogy az említett Arcképből nem derült ki, hogy másoknak is milyen nagy szerepe volt az iskola megvalósításában, ezért örülünk a jegyző kiegészítésének. Talán a végeredmény, az iskola a fontos, s csak köszönet jár mindenkinek, aki tett valamit érte.) Még egyszer a 13. havi fizetésről Válasz egy dühös kollégámnak Kedves Jóska! Olvastam, jogos elkeseredettségtől és dühtől áradó „olvasói leveledet” a Kelet- Magyarország 1993. február 4-i számában. Engedd meg — mivel megszólíttattam, mint orvos képviselő — hogy reagáljak néhány dologra, amit felvetettél, persze korántsem olyan agresszíven, mint ahogyan tetted azt Te. Én már megtanultam az örök mondást: a feldúlt érzelmi állapot, bizony rossz tanácsadó. Különösen szokatlan ez a reagálás egy „sebésztől”, akinek köztudottan higgadt, nyugodt fejjel kell nap mint nap munkáját tennie. Tudom nagyon jól a válaszodat: — Csak nem ennyi fizetésért! — Teljesen igazad van! Szégyenteljes és megalázó az egészségügyi dolgozók anyagi megbecsülése. De mindezekért „felelősként” a jelenlegi orvos országgyűlési képviselőket említeni több, mint demagógia. Súlyos tájékozatlanság! Mielőtt pontos elemzésbe kezdenék, engedj meg nekem is egy kis pisz- kálódást. Úgy érzem, beleestél abba a hibába, amibe egyesek manapság kerülnek, hogyha kujtorog bennük a dühös „szél”, és ezáltal paralitikussá válnak, tehetetlenségükben azonnal az országgyűlési képviselők, vagy minimum Antall Jóska anyját kezdik el szidni. Ezt a „tehetetlen” dühösséget éreztem ki leveledből. De félre a viccet! Ugye, te sem gondolod komolyan, hogy az elmúlt évtizedek hibás gazdaságpolitikáját, ami az egész országot és benne az egészségügyet is katasztrofális szintre juttatta, néhány év alatt rendbe lehet hozni. Neked mondjam, hogy mit örökölt ez az ország „a komcsiktól”..., hogy egész Európában itt a legkisebb a születéskor várható élettartam. Hogy a fiatalság pszichoszomatikus állapota kétségbeejtő, hogy dúl az alkoholizmus, dúlt az öngyilkosság, hogy pusztult az egész nemzet! Ugye, te sem gondolod, hogy évek alatt, azt az eltorzult, hierarchizált struktúrát, azt a lassan működésképtelenné váló egészségügyi intézményrendszert, melyet „ajándékba” kaptunk — egyenesbe lehet hozni. Nem gondolhatod komolyan, hogy az egészségügy, benne az orvosok, szakdolgozók, ápolók tudatosan kialakított, rendkívül torz társadalmi és anyagi megbecsülése az elmúlt két és fél év során alakult olyanná, amilyen. Éppen a jelenlegi Parlament hozta meg lépésről lépésre azokat az intézkedéseket, melyek igen fontosak egy új, hatékonyabb egészségpolitika kialakításához. Módosítottuk a tb-törvényt, és még fogjuk többször; külön lett választva a tb költségvetése, a tb több száz milliárdnyi vagyont kap vissza — hogy gazdálkodni tudjon vele —, amit korábban államosítottak (nem az elmúlt két és fél évben!). Megalakult a tb-t felügyelő, a nyugdíjbiztosítási és egészségbiztosítási önkormányzat. Most fogjuk meghozni az önkormányzati képviselők választásáról szóló törvényt. Komolyan megindult az egészségügyet érintő reformfolyamat, kialakult — a korábbi hagyományoknak megfelelő — tisztiorvosi struktúra, a háziorvosi rendszer, az őket finanszírozó biztosítási kártyarendszer. 1993 júniusától indul az egészségügyi intézményeket érintő teljesítmény-finanszírozás! A Parlament a közeljövőben tárgyalja — kivételes eljárással — az orvoskamarai törvényt. Ezeket a lépéseket tíz évvel ezelőtt is meg lehetett volna tenni! Miért nem történt? Mindezeket a változásokat olyan körülmények között kell végrehajtani, miközben folyik az egész nemzetgazdaság átalakítása, folyik a privatizáció, a mezőgazdaság átszervezése, az új nemzetbiztonsági, honvédelmi stratégia gyakorlattá válása. Miközben — elmúlt két és fél év alatt — új államigazgatási rendszer bontakozott ki. Mondj példát ilyen méretű történelmi átalakulásra, mely néhány év alatt lezajlott, demokratikus játékszabályok mellett! És itt a kulcsszó: a DEMOKRATIKUS... mert lehet, sőt biztos, hogy van történelmi folyamat, mely gyorsabb változásokat teremt, de azt nem demokratikus, konszenzuson alapuló reformpolitikának hívják. Végül hadd mutassak rá az egyik — általam vélt — legnagyobb tévedésedre, a „havi fizetés” kérdésére. Egy demokratikus intézményekkel rendelkező jogállamban a bérek és az ezzel kapcsolatos bérharc nem az országgyűlési képviselők elsődleges feladata. A bérharc igazi színtere a munkáltatók és munkavállalók közti érdekvédelmi, szak- szervezeti tárgyalások. Teljesen egyetértek Veled, amikor azt írod, megalázóan kevés az egészségügyi dolgozók jövedelme. De akkor miért nem a szakszervezeteket vonod kérdőre, hogy ők mit tettek? Tavaly én is kivonultam tüntetni a Népjóléti Minisztérium elé. Mi lett az eredménye? Meg tudja-e mutatni a szakszervezet, honnan legyen pénz béremelésre? Rámutatott-e a szakszervezet, milyen ésszerű intézkedéseket kellene hozni, mondjuk a mi kórházunkban, hogy növelhessük a hatékonyságot? Beszéltél-e már a munkáltatóddal, hogy Te milyen lehetőségeket látsz a kórházi ágyak csökkentésére, a gyógyszergazdálkodás racionalizálására? Milyen lehetőségek vannak a munkaszervezés területén, hogy a felszabaduló anyagiakat bérgazdálkodásra lehessen fordítani. Úgy érzem, kedves Jóska, megjelent cikkeddel te is megfogadtad a patofiziológusok alaptételét, hogy „a folyamatok mindig a locus minoris re- sistentiae (legkisebb ellenállás) irányában zajlanak”. Könnyebb volt mérgesen belerúgni néhány orvos-képviselő leikébe, mint esetleg tárgyalásokat folytatni a munkáltatóddal, mert őt bizony nem lehet egyszerű rúgással tükör elé állíttatni, mert ő esetleg kirúghat! Baráti üdvözlettel: Dr. Szilassy Géza orvos (országgyűlési képviselő) kollégád (U.i.: Tudod, Jóska, egy kicsit elszomorított, hogy 1989- ben, amikor néhány sebész kollégámmal, többek között bérrendezést is követelve egy országos méretű tüntetést szerveztünk itt Nyíregyházán, és akkor még nem is volt olyan könnyű, hiszen még állt a munkásőrség is... Hol voltál te akkor? És hol volt a szak- szervezet? Nagyon bízom benne, hogy országunk recsegve- ropogva, de ki fog jutni az alagútból és az egészségügyben is végre elindul egy szerves fejlődés, akkor én — nem büszkén — de legalább nyugodt arccal nézek és fogok nézni a tükörbe. De „a tükör elé állás" kérdését, te is érzed és tudod, talán más embereknek is fel kellene tenni!?)
