Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-30 / 25. szám
1993.január 30. A Xgtet-Magyarország hétvégi mttUÍ&u 15 Kovács Éva yálkás, ködös, N csúszós idő. Mintha a teímé- szet is rosszkedvű lenne, haragos, duzzogós, olyan kiáll- hatatlan, amelyet sem emberben, sem időjárásban nem szeretünk. Dél van, de a faluban élő lelket is alig látni. Pedig a kocsma előtt állok, ahol — legyünk bár városon vagy falun — tudvalevőleg mindig nagy a forgalom. Benn ég a villany, pedig alig harangoztak delet. Az ivó ablakán rács, tetején parabola- antenna, ha filozofálni lenne kedvem, még azt is mondhatnám, korunk jelképei. A rács a fokozódó bűnözésről, az antenna hatalmas, szürke tányérja pedig a kitáguló horizontról beszél... Az meg már teljesen'természetes, hogy fényes nappal is akad ráérő, a kocsma pultját támasztó ember. Munka nincs, feladat nincs, marad a semmittevés, a sokszor parttalan beszélgetés, amelyhez itt kínálkozik a legjobb terep. A harmincnégy éves Medve Lászlónak azonban nemigen van ideje beszélgetni. Takaros, mutatós házának kertjében találom, amelyben katonás rendben sorakoznak a hatalmas fóliasátrak. Palánták nevelődnek majd bennük, addig azonban még bőven van tennivaló. Most éppen a fűtéshez használatos olajat várja, annak készíti a helyet. A szőke, izmos fiatalember nemrég lett munkanélküli. A tomyospálcai téeszben volt ágazatvezető, egy hónapja vetett véget rendszeres munkaviszonyának az „átalakulás”. Igaz, a közös sorsa mindmáig nem dőlt el, az övé azonban úgy tűnik, jó időre megpecsételődött. — A tiszaberceli szakmunkásképzőben végeztem, most „saját számlára” is kipróbálhatom magam — mondja Medve László, aki szemmel láthatóan derűsebb önállóságra vágyott. Kezdetben afféle kiegészítő foglalkozásként fóliázott a család, nevelt palántát. Amíg ő a téeszben dolgozott, addig felesége végezte a tennivalókat, s aztán folytatták közösen. Kellett a kiegészítés, hiszen az életet elkezdeni, a szép házat felépíteni régen sem volt könnyű feladat. A kiegészítő gazdaságból mára kényszer, főfoglalkozás lett: a Medve családnak, ha tetszik ha nem, ebből kell megélnie. — Nem is lenne semmi baj, ha tisztázottak, normálisak lennének a viszonyok — mondja a fiatal gazda, aki szemmel láthatóan nem fél, megszokta a munkát. — Szeretem a fóliázást, s nekem örömet okozott, hogy a nálam termelt palánta minőségével elégedettek voltak a vevők, Nyíregyházáról, Kis- várdáról is jöttek a rendszeres megrendelők. Most már kényszerűségből is bővült a profil, nem csak palántát, primőrt is termelek. S itt van a kutya elásva, itt található Medve László, s valamennyi hozzá hasonló gazdálkodó legnagyobb baja. Egyikük sem a munkára, a hajnaltól estig tartó hajlado- zásra panaszkodik. Miért is tenné, ebben nőtt fel, ehhez van szokva. Az bosszantja, de az aztán nagyon, hogy az ő fáradsága után más szedi le a hasznot. Amíg ő dolgozik, addig a kereskedő gazdagodik. — Azt kérdezi, miért nem én adom el a portékát? Ne higgye, hogy ez nem jutott eszembe! Csakhogy a dolog nem olyan egyszerű. Régen termelői igazolvány kellett ahhoz, hogy a piacon áruljak. Most nem kell, árul boldogboldogtalan. Rengeteg a munkanélküli, közülük sokan abból élnek, hogy Szeged környékén olcsón megveszik a terméket, itt meg drágán adják tovább. Még így is olcsóbbak tudnak lenni, mint én, mert nekik semmi se számít, csak a haszon. Nekem meg nézni kell, hogy mennyit költöttem per- metszerre, műtrágyára, villanyra meg gázolajra, amíg a palántából paprika lett. Akartam már a hivatalos kereskedői igazolványt kiváltani, Kisvárdán esetleg boltot nyitni, de a helyek már el vannak osztva, oda én már nem férek be! Pedig alá tudnék menni az áraknak, s jól járna a vevő. Medve László persze nem annyira naív, hogy ne tudná maga is: talán épp ez lenne a hiba! Mert a kereskedők tud- valévőleg nagyon is összetartanak, s az istennek se adja alább egyik a másiknál. Dolgozik a véd- és dacszövetség, s így fordulhat elő, hogy Kisvárdán ma kilencven forint egy kiló káposzta. — De ha én most odaállítanék bármelyikhez egy rakománnyal, nekem, aki megdolgoztam vele, kilójáért nem adnának többet harminc forintnál — háborog a gazda, s ebben tökéletesen igazat adok neki. Hogy is ne adnék, amikor a legteljesebb mértékben egyetértek vele. Mert mégiscsak tűrhetetlen dolog, hogy amíg az állami boltokban még ma is léteznek előírt szabályok, addig a magánkereskedő annyi hasznot vág zsebre, amennyit nem szégyell. Nekünk, szabolcsiaknak épp elég példánk van erre. Amíg ősszel a gyönyörű almáért alig löknek a gazdáknak néhány keserves forintot, addig hatvan forint körül árulják Pesten azt az almát, amit szeptember tájékán legfeljebb léalmának tudna elképzelni a megyénkbeli termelő. Eddig jutunk a háborgásban, amikor a takaros ház előtt léptek zaja hallatszik. Házszentelés ideje van, Pásztor Istxán görög katolikus lelkész, Tóth József hatvannégy éves harangozó és Galambos Géza hetvenhat éves római katolikus kántor járja a jékei utcákat. A közös ima alatt a ház lakói és a vendég is meghatottan állnak, majd a lelkész úr szentelt vízzel hinti meg a szobák sarkait. Néhány megilletődött mondat után teljesen hétköznapi lesz a hangulat, a háziasszony itallal kínálja a vendégeket. Csak Géza bácsi hörpint fel egy kupicával, aztán komoly beszélgetés kezdődik. Kérdezem, mennyi most az egyházadó, de a lelkész úr kijavít: nem adó, hanem hozzájárulás, amit ilyenkor beszednek, s csekély összeg ahhoz, amennyi a kiadás. Kiderül, az egyház is szegény, bár költségei neki is nőnek. — Adnak-e még a hívek szenteléskor tyúkot, vagy tojást? — kérdezem tovább, gyermekkori emlékeimre alapozva. — Az csak régen vót — siet papjának mentségére nevetve Géza bácsi, majd hozzáteszi: — amióta demokrácia van, ilyesmi nem divat. — Demokrácia most van — mondom neki, mire a házigazda bajusza alatt mosolyogva csendben hozzáteszi: — Az igaz. Ebbe fogunk belepusztulni is... Az egyház képviselői még üldögélnek kicsit. Elmondják: Jékén is korán halnak az emberek, mostanában többnyire a negyven, ötven éveseknek szól a harang. Ideges, túlhajszolt a nép, az ital csak tovább rontja a helyzetet. A munkanélküliek növekvő száma elkeseredésre ad okot, mára szinte egyetlen munkahely se várja a jékeikeket. — Ej, Laci, ha te láttad vó- na, amikor a fődet osztották a faluban annak idején! — sóhajt Gáza bácsi, majd hozzáteszi: — Vót, aki a nyakába akasztotta a boronát, mert tehene nem vót. Úgy dógo- zott ott mindenki, mintha a világot akarta vóna megváltani. — Na, nem váltja most, ne tessék félni — „nyugtatja” meg a házigazda, s máris a nagypolitika kellős közepében vagyunk. Megtudhatom, a jelenlévők szerint mit és mennyit ér a kárpótlás, kiderül, a faluban ma senki nem akarja igazán a földet, mert a fiatalok nem értenek hozzá, az öregek meg nem bírnak vele. Hiába beszélnek oda- fönn a gazdálkodást segítő hitelekről, a bankok akkora urak, hogy meg sem hallják a hozzájuk forduló szavát. Annyi saját tőkét követeltek Medve Lászlótól is, ha azt a pénzt a zsebében tudhatta volna, akár egyenesen a traktorpiacnak vehette volna az irányt... Eddig jutunk a beszélgetésben. amikor ismét útnak indul az egyházat képviselő kedves csapat. Házigazdánk se bánja, hogy az elméleti diskurzusnak vége lett, várja őt a gyakorlat: mindjárt itt az olaj, s a helye még sehogy. lékének ma összesen 752 lakosa van, java részben idős emberek. A fiatalok odébb- állnak, a falun kívül próbálják megtalálni a biztos kenyeret — tudom végezetül meg Bogáti Jánostól, a falu polgármesterétől. Öregszik Jéke, hiszen ma 46 alsó tagozatos, s mindössze 28 óvodás van a faluban. ^ k persze mégis a jövőnek dolgoz- || H nak, próbálják 1 B fejleszteni a sokat emlegetett megtartó erőt. Utat, járdát építenek, bevezették a gázt, s tervben van az iskolabővítés, felújítás is. Mindezekből látható, hogy Jéke nem adja meg magát. Jéke boldogabb jövőt remél...
