Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-30 / 25. szám

1993. január 30. A %£&it-V*iagijaTorsz0£ hétvégi meŰélfcte 1------------------------—-----------------------------------------­____-.S^ __________________________________ Eletiskola Angyal Sándor Rohanó világunkban rit­kán adatik meg az ember­nek, hogy igazán felszaba­dult, azt ne mondjam, bol­dog legyen. Talán ezért is gondolok mind többször ar­ra a szombat délelőttre, ami­kor — hogy múlik az idő! — beléptem egykori isko­lám kapuján az öregdiákok találkozójára. Pontosabban: már nem a régi alma mater falai között üdvözölhettük egymást, vagy százan, ha­nem egy teljesen új épület­ben, mondhatnánk elegáns környezetben, családias hangulatban. Az apropót er­re a népes randevúra az adta, hogy az idén lesz 75 éves az intézmény. Mi azért gyűl­tünk össze, hogy klubot ala­kítsunk, segítsünk a jubile­um előkészületeiben, s hogy alapítványt létesítsünk, melyből segíteni lehet a le­endő közgazdászok előreju­tását. Voltak persze nosztalgiá­zások, csodálkozások, még nagyobb élménybeszámo­lók az utóbbi 20-30, meg 40 évről, ami szinte természe­tes egy ilyen öregdiák-talál­kozón. Az már kevésbé ál­talános, amit többen megje­gyeztek: ez az iskola — a Nyíregyházi Széchenyi Ist­ván Közgazdasági Szakkö­zépiskola, közkeletűen „ke­fe” — példaszerűen az életre nevelte háromnegyed száza­dos léte alatt a hallgatóit. Ahogy körbenéztünk egy­máson, felfedeztünk jogászt és bankárt, tanárt és jegyzőt, főkönyvelőket s újságírókat; többen sajnálták, hogy el­foglaltsága miatt nem tud részt venni ezen a klubala­kuláson a filmrendező, s az egykori miniszterhelyettes. Hiba volna ilyen lelkesült hangulatban azt állítani, minden jelenlévő sikeres ember volt, vagy, hogy akik még ezután csatlakoznak a kezdeményezéshez, meg az alapítványhoz, azok csak úgy a mellényzsebből do­bálják a tízezreket. Ennek az iskolának az egykorvolt ta­nulóit is megdobálta az élet, számos tűzkeresztségen és buktatón kellett előrehalad­niuk a történelem sodrában, de nekik — nekünk — ez az iskola nem ígért sohasem felhőtlen boldogságot, ha­nem mindig a realitásokat mutatta fel, s talán ezért is tudták sokan jól venni a tör­ténelmi akadályokat. Szinte hihetetlen, s egy ki­csit a mai nehéz viszonyok között is elgondolkodtató: a háborút követő években nem csak az élelmet és a tü­zelőt kellett vinni a kollé­giumba, de még a székeket is maguk a tanulók hordták össze az iskolába. S micsoda ív a mába: régen a krétával is csínján kellett bánni, most pedig számítógépes szakon képzik a holnap könyvelőit, a legkülönfélébb modem eszközök segítik a mene­dzserek felkészítését. Az alapítvány kuratóriumának is figyelmébe ajánlották: segítsék, ösztönözzék a nyelveket tanuló diákokat, mert komputerek és nyelv nélkül ma már megmoccan­ni sem lehet a pénz világá­ban. Mert, azért alapvetően — ha a korábbiaktól eltérő­en is, most csak az iskola be­fejezésekor történik a szako­sodás — a gazdasági, pénz­ügyi szakemberképzés ma­radt az elsődleges feladat. Jut eszembe mind eköz­ben, hogy panaszkodik a bölcsész kollégám: ez a te­mérdek sok teszt, s gépesí­tett oktatás leszokatja a gye­rekeket a beszédről, nem tudnak kommunikálni, nem tudják kifejezni gondo­lataikat. Elbizonytalanod­nak, ha kikerülnek az élet­be... Az az egykori iskola, bár költségvetést és bankis­meretet, tervezést és statisz­tikát oktatott, mindig ügyelt arra is, hogy a közismereti tárgyakat kiemelkedő ké­pességű tanárok oktassák, így a művészetekben és a sportban sem adták alább az országos hírnél, még a leg­utóbbi időben sem. Talán ezért marad mégis emléke­zetes ez a legutóbbi szombat délelőtt, s ösztönöz nagyon sok öregdiákot a segít­ségadásra, annak támoga­tására, hogy az iskolából kikerülők két lábon állják meg helyüket rohanó vilá­gunkban. Szemben a kihívással Van még egy jó hírem: a minap találkoztam egy elé-- gedett emberrel. Valójában nem úgy alakult pár éve az ő és a családja sorsa, hogy ki­kerül a mosoly az arcára, de ő nem hagyta el magát. Tör­tént, hogy idegalapon, negy­venévesen leszázalékolták, elég sokáig tartott a gyó­gyulása, s mire talpra állt, munkanélkülivé vált a fe­lesége. Ott voltak a hitelek­kel megtűzdelt öröklakás­ban három gyerekkel és tengernyi szomorúsággal. Talán büszkeségük nem engedte, hogy tollat ragadja­nak, s mindenféle segélye­kért folyamodjanak a legkü­lönfélébb helyekre, hiszen túlságosan nem is kellett volna sajnáltatni magukat. Ehelyett vállalkoztak: hitelt vettek fel, a nagynéni vá­rosszéli házában szerencsére ingyen kaptak két szobát, itt helyezték el a tésztagyártó gépeket és elkezdtek gyúrni, nyújtani, szeletelni, csoma­golni. Előbb csak a város­ban, aztán a megyében, s majd a szomszéd megyék­ben kerestek biztos vevőket; a használt benzinfalót a betegségből felgyógyult félj vezette, ő volt a „szállítmá­nyozó”, s otthon az egesz család gyúrt és nyújtott. Az­tán döntöttek: saját baromfi- telepet létesítenek, hogy ol­csóbb legyen a tojás. Ez is meglett. Most hajnalban kel­nek, késő este fekszenek, a gyerekek közben iskolába járnak. Már van besegítő is, a jó minőség miatt biztos a piacuk. Most a szükség szinte az élet minden frontján váltást követel; a piacosodás az egyes ember életében azt pa­rancsolja, hogy tudjon sza­kítani az eddig megszokot­tal, amely mára elavult, amelynek most nincs „pia­ca”, s méginkább merjen az új kihívások irányába for­dulni, amelyek igen sokszor csak az első pillanatban tűn­nek legyőzhetetlennek. Aki másként cselekszik és évő- dés közben éli fel tettereje utolsó tartalékát, az ilyen ember mellett robogva su­han el a történelem vonata, s ő lemarad mindörökre. Erdélyi Béla Véres harcok V ágni lehetett a sötét­séget. 1943. január 29-én hajnali 5 óra volt. Egy Nimród páncél vadászkocsin harcálláspon­tunkra érkezett vitéz Szügyi Zoltán ezredes. Az Oszkol folyó környéki fronton — ahol harcoltunk — a podvisslojei első vonalak igen veszélyesek voltak, ezért csodálkoztam, hogy idejött az ezredes. Leszűkített formaságokkal jelentkeztem, és ismertettem röviden a helyzetet. — Köszönöm! — mondta. — Vonalaid előtt 7 kilométer­re található Kiszeljevka falu. Ezt kell elfoglalni! Téged je­löllek ki az akció parancs­nokának. A támadó hadműve­let ma 13 órakor kezdődik. Hogy sikeresebbek legyetek, küldök egy tiszt vezette lö­vészszakaszt és 15 ágyúgráná­tot lövetek a falura, amíg tart a felvonulásotok. Pontos időben indultunk. 4­5 kilométer után megálltam, előttem, mögöttem a katonák. Szörnyű ez: menni, menni, míg tüzet nem kap az él. Táv­csövemen nézve, a falu házai már ott voltak előttem. Egy lelket sem láttam, nem volt semmi mozgás. Mintha halott lenne minden ház. Már hétszer dördült el az ágyú, hétszer su­hogott a kilőtt mag felettünk. Az újabb ágyúszóra viszont hiába vártunk, pedig nagyon kellett volna a tűz a falu felénk eső harmadára. Kellő vigyá­zattal közelítünk, alig 300-400 méterre állt előttünk az első ház. A géppuskások az útszéli kis dombocskára telepedtek le. Egyszer csak két-három géppisztolyból sorozatokat ad­tak le ránk. Legelőször Fekete szakaszvezető rogyott össze. A szanitécek már nem tudtak rajta segíteni. Fél percen belül készen állt a támadó alakzat. A szakaszparancsnokok kiáltoz­va adták ki parancsaikat az irányzókkal, a távolsággal, a célokkal kapcsolatosan. Ka­tonáink erős tűzerővel bírtak, a géppuskánk pedig rövid so­rozatokkal kereste a célokat. Igyekeztem áttekinteni a hely­zetet. Korai László az út bal szélén felhalmozott hófal vá­gataiba húzódott szakaszának hat emberével, kiabált, ren­delkezett. Az egész század úgy tüzelt, mintha a győzelem előtti perceket élné meg! A századomhoz küldött fő­hadnagy az úttól jobbra vezet­te embereit. A hadapród a tűz- vonal jobb szélén, a domb te­tején jó kilövő helyzetbe ke­rült. A hírvivőkkel minden tiszthez eljuttattam a paran­csot: ha a saját tűzerő lehetővé teszi, s az ellenség tüze enge­di, meg kell kezdeni az előre­nyomulást. Legjobb megol­dásnak látszott, ha a főhad­nagy tűztámogatásával a Kó- rai-szakasz megkísérli elérni az első házakat. Az ellenség aktivizálása nem volt nagy. Az első negyedóra elteltével meg­állapítottam, hogy a faluban fél századnyi orosz katona le­het. Néztem távcsövemmel a hadapródot. Parancs szerint nem mozdulhatott a dombról, onnan kellett támogatnia a fő­irányban küzdőket. Egyelőre nem rossz a helyzet — állapí­tottam meg —, bár aggasztó volt, hogy az ellenséges erők tüze erősödött. 15 óra körül már úgy ítéltem meg, hogy kétszázadnyi erővel állunk szemben. Záporoztak a löve­dékek, sípoltak, zúgtak mellet­tünk. Az út jegén száz meg száz golyó kapott gellert. Elképzelhetetlenül erőssé vált a csatazaj. Elszabadultak a „poklok kölykei”, már csak intésekkel lehetett vezetni az egységeket. A szüntelen dör­gésben, csattogásban elenyé­szett az emberi szó. A hír­vivők beszámoltak a vesztesé­gekről: elesett Kozma, Szabó őrvezető, Mezei tizedes, Zá­kány, Kurucz, I»ápai honvéd. Még nem gondoltam ka­tasztrófára. Korai erősen előre tört. A hófal egyik vályújából a másikba ugrott, eddig sze­rencsésen. Pedig körülötte porzott a hó, az útra csapódó lövedékek szünet nélkül visí­tottak. A segítségül küldött fő­hadnagy bátor katona volt. Embereivel kitűnően tartotta magát. Kedvező térnyerésünk koncentráltabbá tette az orosz csapatok tüzét is. Egyre erősö­dött, s úgy tetszett, a háttérből újabb és újabb erők érkeznek és avatkoznak be a harcokba. A nap messze valahol lefelé kezdett gurulni a világ lejtő­jén, egyre homályosabb lett a horizont. A csata csak dúlt, mintha kora délelőtt lenne. Egyre tovább erősödött a harci zaj. Korait néztem. O kapta a legveszélyesebb feladatot. Ki­ugrott a vájatából, tüzelt, aztán az útra vágódott. Csak nem történt valami baj? Nem! Fel­ugrott, előreszökellt. Futott és tüzelt. Szakasza tűzvonalán is túljutott. Mit akar? Most már valóban tetőfokára hágott a küzdelem. Korai megközelí­tette fegyvereseivel az első házakat. Géppuskánk szünte­lenül kerepelt. A hadapród szakaszával hatásosan lőtte a falu bejáratát, lehetővé tette ezzel a betörést. Minden kép­zeletet felülmúltak a harcnak ezek a percei. Az egyik hírvi­vő a jobb szárnyról érkezett. Rémülten kérdezte: megsebe- sültem-e. — Nem — mondtam. — Hogy jutott ez az eszedbe? — Töménytelen golyó csapódott ide! Olyan a hó tete­je, mint a rosta. — Fontos, hogy nem talál­tak el! Az oroszok befejezték a fel­fejlődést, minden emberüket csatasorba állították. Megálla­pítottam, hogy zászlóaljnyian: 1100-1200-an lehettek. Irtó­zatos tüzet zúdítottak a tízszer kisebb csapatomra. Beláttam, képtelenek vagyunk a kapott parancsot teljesíteni. Lehúz­tam fejem. Eltakart a hó. Töp­rengtem, mit tegyek? Kisebb dolog volt idejönni, harcot kezdeni, mint visszavonulni. Ha a parancskiadással perc­nyit is kések... Úristen! Micso­da ütközet fejlődött ki! A halál köztünk futkározott, visított, mikor pallosával egy- egy katonát levágott! Már nem tudtam, hány emberem halálát jelentették! Sokat! Orgiáját ül­te 1350 fegyver. A harc heves­sége még mindig tetőfokán volt, amikor a géppuskánk el­hallgatott. — A heveder szakadt el? — kérdeztem a hozzám kúszott hírvivőtől. De az nem tudta. Távcsövemmel aztán láttam, hogy a kezelő legénységet megsemmisítette az össztűz, kikapcsolva ezzel tűzerőnk legerősebb forrását. Beláttam, hiábavaló volt a sok áldozatot követelő harc. Az egyik hírvi­vőt a hadapródhoz indítottam azzal a paranccsal, hogy to­vábbra is lője a falu kijáratát, s a Kövér zászlós úr szakasza után vonuljon vissza. A másik hírvivőt Koraihoz, hogy azon­nal kezdje meg a visszavo­nulást! A visszamenet aránylag rendben történt, de néhányan futásnak eredtek. Az irtózat és a félelem csak ekkor fészkelődött be a leikeinkbe. Az ezredesem az állásainkban várt ránk. Jelen­tettem: — Ezredes úr, a túlerő miatt az akció sikertelenné vált! Vissza kellett vonulnunk! Elesett 29 katona, megsebe­sült 18, eltűnt 8! Balázs Attila felvételei a Bessenyei Kollégiumban készültek, Nyíregyházán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents