Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-23 / 19. szám

I Márokpapi \ \ Tükör / 1 MfFW A kilakoltatott szerelem Nem látszik a jövendő venegy ember lakja a fél év­százada névben is összeolvadt települést. Száztizennyolcan hatvan évnél idősebbek, vi­szont csak harmincegy hat éven aluli gyermek van. Magányosan él ötvenöt idős férfi és nő; hatfős csa­lád csak négy van. Öregszik és fogy el a kisközség, nincs megtartó ereje, mert a Beregdarócot, B regsurányt és Márok- papit összefogó téeszen kí­vül nincsen munkalehetőség. A másik fő ok: a hatvanas évektől a szülők elküldték a gyerekeiket városra tanulni, hogy jobb életük legyen, mint nekik, de az ifjak nem jöttek vissza. — Az elmúlt években a pe­dagógusokon és a papon kívül nem volt más értelmiségi a fa­luban — mondja Kovács Kál­mán polgármester, a helyi osz­tott iskola igazgatója. — Mert a hivatal Beregsurányban. az orvos is ott lakik. Van két áfész-, és egy magán vegyes­bolt, iskola, óvoda, könyvtár, posta, vízműtelep, kocsma, ezekenkívül nincs munkalehe­tőség. A hatvan-hetven mun­kaképes korú lakos közül negyvennyolc munkanélküli... Emellett sok a rokkant- nyugdíjas, szociális járadékos. öten már nem kapnak munka­nélküli-ellátást... Irigykedőb- bek, vizslatóbb szeműek is let­tek az emberek. És nem látnak jövőt, aminek reményében a nyomort is könnyebb elviselni, és hinni lehet, hogy egy­szer véget ér. Tíz márok­papi lakosból hétnek az átlagjövedel­me csak öt­hatezer forint. Szarvasmar­hát, disznót ma már kevesen tar­tanak. A konyhaker­tekben termesztenek krumplit, zöldséget, szőlőt, minden portán látni szilvafát, négy-ötben almást. Ilyen szegényen küzd ez a kis község az életben maradá­sáért. De azért gyarapszik: ta­valy decemberben 47 házba kötötték be a gázt, 133 család lépett be a társulásba. Vezeté­kes víz húsz éve van, hét he­lyen csörög a telefon. Két éve pályázaton nyertek pénzt, kie­gészítették a sajátjukat, és lett új iskolaépületük. Húsz idős jár az öregek otthonába, és hu­szonhármán szociális étkezést kapnak. Az intézmények fenn­tartásával el is megy szinte minden forintjuk... Márokpapi hétszáz évet át­vészelt a történelem vihará­ban. Most reménytelen, mert azok hagyják el, akik jövőjét jelenthetnék: a fiatalok. Tóth M. Ildikó A beregi Ti- szaháton apró község, közel az ukrán határhoz. Álmos békéjét mégsem zavarják az átkelők, mert az út elkanyarodik előtte. Főutcáján színes falú, föld­szintes házak, kéményükből füst tekeredik az égre. Az ud­varok mélyéből kutyák ronta­nak ki, mérgesen ugatják az idegent. Aztán ebet csitítva előkerül néhány idős férfi és asszony a kerítés mögül, bá­mulják, hogy ki tévedt ide az Isten háta mögé. Régies, kopott épületekbe ütközik az utca, és elágazik kétfelé. Balra Papi, jobbra Má- rok; emitt vaksi ablakú, öreg hajlékokkal a múlt. amott két, emeletes lakóházzal, új orvosi rendelővel a jelen. Két hegyes torony magasodik az égnek, és messzire néz a berkes-ligetes tájon: a XIII. századi, hajdan római katolikusból lett refor­mátus templom szoknyás kis haranglábbal, és a később új­raépült katolikus. Boldogok volnának a csön­des, szorgalmas márokpapiak, ha annyi századot látnának maguk előtt a jövőből, mint mögöttük a múltjukból. Már IV. Béla idején itt éltek őseik a Csaronda folyónál. Márok vi­dékét (a név a Márkus sze­mélynévből ered) első királya­ink adományozták a Gut-Ke­led családnak, később az ő utódaikra, a Várdaiakra szállt. Papi a Tarpán székelő aurániai perjelség és a Pál-rendiek után kapta a nevét: a papok, mint szomszédos helyet birtokol­ták. 1566-ban az átvonuló tatá­rok, százötven esztendő múlva a harcok és vészek néptelení- tették el Márok-Papit, ezért az akkori másod alispán a Zemp­lén megyei Varannó környé­kéről tót lakosokat telepített be (a tótvég név máig árulkodik róla). A protestantizmus ide­jén, amikor a tiszaháti és tóhá­ti nép áttért a református hitre, használni kezdték a katolikus templomot. Itt tartottak 1678- ban zsinatot a bereg vidéki protestáns papok, ami arról emlékezetes, hogy Nógrádi Mátyás püspök ekkor tiltotta meg nekik a tubákolást és a pipázást. A XIX. század közepén hét- százegy, 1939-ben négyszáz- negyven lakója volt Márok- Papinak, és^ 94 házat számol­tak össze. Őstermelésből 385, kézműiparból 42, kereskede­lemből 7 lakó élt. egy nő házi cselédként. 14-en közszolgá­lati alkalmazottként dolgoz­tak. Ma 208 család, ötszázöt­Az orvosi rendelő, amelynek tetőterében a Beregsuránnyal közös polgármesteri hivatal helyi irodája kapott helyet. Mellette az I. világháborús emlékmű a márokpa­pi áldozatok nevével Harasztosi Pál felvétele Nagy István Attila H ajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ma már nincsenek fel­kavaró szerelmi ka­landok. A fiatalok nem tudnak úgy szeretni, mint a mai fel­nőttek — fiatalkorukban. Pedig ez egyáltalán nincs így! Bizonyság erre az alábbi történet. *** Tamás a motorház tetején ücsörgött. A tengeren állandó­an fújt a szél, bebújt a kabátja alá, ettől nagyon gyakran megborzongott. Mégis jó volt itt; előtte a végtelennek tűnő hatalmas víz, amely nyugal­mat, megelégedettséget árasz­tott. A legszívesebben egészen előre merészkedett volna, hogy láthassa, amint a komp­hajó orra hasítja a tengert. Az október közepi nedves szél felborzolta a bőrét, ezért Tamás befelé menekült. A gondolatai most is felmelegí­tették. Hát még, amikor Do­wer fényeit meglátta! Hirtelen értelmet kapott az elmúlt hó­napok minden lemondása, küzdelme. A lázas beszélgeté­sek, a nyugtalan izgalom. Ti­zenkilenc éve minden izgal­mával, szenvedélyével fordult most is Veronika felé, aki Skócia egyik városkájának ne­velőintézetében dolgozik. Fo­gyatékos gyermekeket gon­doz. Angolul tanul, hogy — hazatérve — jó eséllyel tanul­hasson tovább. Tamás besze­gődik kertésznek, egymás kö­zelében lesznek. Nagy boldog­ság vár rájuk. A nyolcemeletes komphajó ontotta magából az utasokat, az autókat. A közösségen kí­vül érkezetteket a vámtisztvi­selők fülkéi felé terelték. Mintha magas pulpituson ül­tek volna az igazságosztó sze­repében. Tamás kiszúrta ma­gának az egyiket: szikkadt, rezzenéstelen arcú vénkisasz- szony lehetett. „Csak hozzá ne kerüljek!” — dobbant meg benne, amíg araszolgattak előtte fehérek, feketék. Hová, hová? A rutinkérdések mögött tudatos szándék feszült. Hirte­len kiderült, hogy nagy köny- nyelműség volt a retúrjegy meg nem váltása. A hátizsák­ban munkavégzéshez szüksé­ges eszközök: térképek, far­merek címei, különböző kesz­tyűk. A kihallgatás hosszú órákon át tartott. Telefonáltak Veronikának, s a leendő mun­kahelyére is. Ott azt mondták, hogy nem biztos az egész, s ha már a határon baj van a fiatal­emberrel, akkor nem tudják vállalni. Megszületett a jegyző­könyv. Nem segített a kétség- beesett tekintet: a bevándor­lási hivatal pecsétje megtiltot­ta az Angliába való belépést. Amikor megint a nyílt vízen volt, elfogta a sírás. Kiszakadt belőle a reménytelenség, de lassan megszületett a dac is: megpróbálja egy másik he­lyen, néhány kilométerrel Ca- lais-n túl. Zuhogott az eső, amikor megérkeztek. A francia ha­tárőr megkérdezte, de inkább csak formalitásból: hová, ho­vá? Tamás Belgiumot mon­dott. Valahogy az jutott az eszébe. Különös volt a város. Idegen, félelmetes. Zuhogott az eső. Csak ment, ment. El akart jutni az állomásra, ahol legalább megpihenhet. Útköz­ben átkozódott is, de inkább végtelen keserűség öntötte el. Megtett már 1800 kilométert, hátra volt még hétszáz. Ha ed­dig eljutott, nem adhatja fel. Hétszáz kilométerrel arrébb várja Veronika! Ahogy mendegélt, észrevett egy kemping jelzőtáblát. Elha­gyatott környéken gyalogolt. A kemping szörnyű látványt nyújtott. A lakókocsik beáz­tak, nem volt bennük fűtés. A szél befújt, az ágyak megrogy- gyantak. Öt napot töltött itt. Mindennap telefonált Veroni­kának, aki megígérte, hogy küld egy meghívólevelet, amellyel átengedik majd a ha­táron. Múltak a napok, de a le­vél elmaradt, s tovább a lány se biztatta. Azt javasolta, men­jen Párizsba, ha már itt van. Nézze meg a várost. A lány nem érezte, hogy Tamás mek­kora bajban van. Hűvös volt, tárgyilagos. Az öt nap várakozással telt. Kiment a tengerpartra, kavi­csokat gyűjtött, és csodálatos felvételeket csinált. Alig evett valamit, éppen csak tejet meg kenyeret. Kellett a pénz a kompra, mert elhatározta, hogy azért is elmegy, megpró­bálja még egyszer. Ä Sealing hajótársaság ha­jóján ült. A hátizsákban nem volt már semmi olyan, ami a munkavállalásra emlékeztetett volna bárkit. Az öregúr kedves mosolya hitet árasztott. Tamás úgy hajtogatta az útlevelet, hogy ne az előző pecsétnél nyíljon ki. De az öregúr végig­lapozta. S megkezdődött az újabb kihallgatás. Aztán a rendőrautó követ­kezett, várakozás egy cel­lában. S kétszáz méternyire a határ, s onnan távolabb Vero­nika. Elvették a derékszíját. A cellában hat fekete üldögélt, nem csodálkozott, hogy nem engedték be őket az országba. Nyolc órát töltött a cellában, végre előkerült a tolmács. A vizsgálat vége az lett, hogy is­mét kitoloncolták. Hiába tárulkozott ki a vizsgálatot vezető tisztviselőnő előtt, nem segített. Éjjel tizenegykor ott állt a komp fedélzetén. Tele volt gyűlölettel Veronika, Nagy- Britannia, az angol szó iránt. Értelmetlennek tartotta a hely­zetet, ami megfosztotta a lány látásától. Nézte az angolokat és a franciákat. Örültek, ettek- ittak. Boldogok voltak. Meg­próbálta átvenni az érzéseiket. Nem akart már visszamenni, mert nem volt jobb érve a sze­relemnél. Ettől kezdve kalanddá vált az egész. Jöjjön hát Párizs! Autóstoppal a francia főváros felé. Néhány kilométerrel ké­sőbb megállt mellette egy ren­dőrautó. Beszállították, mert az autópályán tilos a stop, majd letették egy országúton. Ment-mendegélt. Nem akarta már, hogy felvegye valaki. Tele volt félelemmel, szoron­gással. Megint megállt mel­lette egy rendőrautó. Kifaggat­ták, rádión tudakozódtak felő­le, de minden rendben volt. Kitették egy faluban. Esett az eső. Hová menjen? Nem volt benne egy szikrányi erő sem. Most volt eddigi életének a mélypontján. Eszébe jutottak a rendőrök. Megkereste a rend­őrőrsöt. Kérte, hogy adjanak helyet neki a fogdában. Nem lehet, csodálkozott a rendőr. Aztán mégis segítettek. Elvit­ték egy panzióba, ahol ingyen kapott szobát. Egy hét után te­tőtől talpig megmosakodha­tott, elnyújtózhatott az ágy­ban, nem fázott. És boldog volt. Másnap vonattal indult Pá­rizsba. A Gare du Nord-ra ér­kezett, zsebében a nagykövet­ség telefonszámával. De a nagykövetségen csak hétfőn fogadták. Tamás na­gyon éhes volt. Élelmiszerüz­letet keresett. Egy arab férfi el­vezette egybe. A boltban a tu­lajdonos be akarta csapni, de nem sikerült neki. Ahogy jött kifelé, a gyümölcsös rekeszek résein megpillantotta, hogy az arab éppen egy nagy pisztolyt dug az inge alá. Csak arra gon­dolt, hogy le kell lépnie. Ne­hezen, de sikerült. A pályaudvaron nem tudta abbahagyni az evést. Elpusztí­tott mindent, amit vásárolt. Tele volt jó érzéssel. Meg kel­lene nézni Párizst, nem mintha annyira kívánná, de ha otthon megkérdezik, mit látott, mon­dani kell valamit. A metrótér­képet nézegette, s egy pillanat alatt a lábához tett sporttáská­ját ellopták. Megbénította az eset. Hosszú percek teltek el ebben az állapotban. A legközelebb a Notre Da­me volt. Vasárnapi mise volt, félhomály a templomban. Odakint is nyugalomra készült a nap. A gyertyák fénye me­legséget árasztott. Jó lett volna sírni, de csak gombócot érzett a torkában. Nem akart belőle felszakadni a sírás, pedig na­gyon szerette volna. Egész este bolyongott a kör­nyező utcákon, hiszen másnap reggelig még hosszú volt az idő. A fáradtság ismét a pálya­udvarra sodorta. A pádon aludt, de hajnalban kizavarták. Üldögélt sokadmagával a be­járati lépcsőn s félt. Minden­féle alakok jöttek-mentek. Ve­szélyes lett volna aludni. A magyar nagykövetségen udvariasan fogadták. Megér­tették a problémáját (ekkor már csak hat és fél frankja volt), de pénzt nem tudtak adni. Lehetett telefonálni, s nagyon összeszorult a torka, amikor meghallotta apja reme­gő hangját. Nagy bajban va­gyok, fater, nyögte. S mintha ebben a pillanatban mozdultak volna meg a mázsás sziklák a mellén. Megindultak lefelé. Egyelőre még minden zavaros volt, de már látható volt a megoldás. Hamarosan otthon lesz. Milyen furcsa az íze en­nek a szónak! Eddig nem is­mert jó íze! K ilakoltatott egy má­sik szerelem. Zöty- kölődött vele haza­felé az autóbusz. Mintha most tudatosult volna benne igazán: még csak készü­lődön, amikor levelet kapott Veronikától, amelyben szinte egyetlen szót ismételgetett a lány: szeretlek! Nem esett jól neki, mert ez az ellágyulás nem jellemezte őt. Másfelől pedig a rajzolt felkiáltójelek üressége titkolt hazugságra utalt. Mintha nem lenne rend­ben minden, mintha rejtegetne valamit. Kilakoltatott egy másik szerelem. Ez volt hát a titok. Menekült az autóbusz. A legszívesebben siettette volna, pedig most már biztos volt benne, hogy megérkezik.

Next

/
Thumbnails
Contents