Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-21 / 17. szám

1993. január 21., csütörtök EGYRŐL TÖBBET • . A színész arany­serlege Tisztelt Szerkesztőség! Itt küldök egy fényképet E. Kovács Gyula színmű­vészről. Tegnap este a tele­vízióban a kolozsvári szín­ház 200 éves fennállásának ünnepsége alkalmából mu­tatták a temetőben a sírem­lékét. Nevezett művész, a nagyapám fivére volt. Mint a nagyecsedi református lelkész, elsőszülött fiát szintén papnak szánta. A színészi pályát választva, otthagyta a theológiát. Édesapja kitagadta. Egye­dül, minden anyagi támo­gatás nélkül érte el célját, sok nélkülözés között! Csak akkor mert hazamen­ni a nagyecsedi református parókiára, amikor elnyerte az aranyserleget. Dédapám így megenyhült. Édesanyja Keresztúry Julianna nyír- meggyesi pap leány, titok­ban levelezett fiával, mert az apa Kovács Mihály na­gyon szigorú volt. Az édes­anyja szalonjában volt ak­kor Szatmár megye szel­lemi élet központja. Ko­vács Mihály és Keresztúry Julianna a nagyecsedi te­metőben nyugszanak. Az aranyserleget a nagyecsedi református egyháznak ajándékozták, abból isszák a hívek az úrvacsorái bort. Gondolom, nem ártana egy pár szóval megemlíteni a Kelet-Magyarországban és méltatni, hogy itt az el­felejtett sötétnek mondott Szatmár megyében igenis sok értékes ember volt és van és lesz! Kell, hogy a hit, remény továbbra is él­jen és legyünk büszkék, őrizzük őseink emlékét! Tisztelettel: Balás Győzőné Baktalórántháza Kossuth u. 74. Az elmaradt vízdíjcsökkentés Hozzászólás Takáes Péter SZAVICSAV-os észrevételéhez Kedves Takács Péter Képvi­selő Úr! Amellett, hogy tökéletesen azonosulni tudok a 80 Ft-os vízdíjjal kapcsolatos aggodal­maival, meg kell mondjam, hogy a felelősség vonatkozá­sában már homlokegyenest más a véleményem, sőt meg­kockáztatnám, ebben a kérdés­ben Ön mellékvágányra té­vedt. Az újságcikkben nincs ugyan megnevezve az aggo­dalmak címzettje, de a sorok között olvasva én feltétele­zem, hogy az semmiképpen sem a SZAVICSAV pártállá­sú, betegállományban lévő igazgatója, hanem a jelenlegi ideiglenes vezetőség. Szeretném felhívni a figyel­mét arra a tényre: amikor Ön a megyei önkormányzat felelős­ségét firtatja, akkor van ennek a vállalatnak már több mint egy éve új igazgatója, akit a megyei önkormányzat minden törvényes eszközzel felruhá­zott arra, hogy a közvagyon védelmét ebben az átmeneti időszakban biztosítsa, és szün­tesse meg a tapasztalható gaz­dálkodási visszásságokat. Az utóbbi két évben állt elő az a helyzet, hogy a dotációk megszűntével a pazarló gaz­dálkodás terhei közvetlenül a fogyasztót sújtották és az igaz­gató úr ténykedése éppen erre az időszakra esik. Felvetődik egy kérdés: az új igazgató miért nem szüntette meg a szocialista rendszerben meg­szokott pazarló vállalati gaz­dálkodást, miért személyes­kedő, nagyságrendileg sokkal kisebb jelentőségű visszaélé­sek felkutatására pazarolta energiája nagy részét? Itt nem azt akarom mondani, hogy nem kell a vélt visszaéléseket kivizsgálni, hanem azt, vala­miféle fontossági sorrend sze­rint előbb a vállalat egészét érintő problémákkal kellett volna foglalkozni. Jómagam személyesen hív­tam föl a figyelmét a gazdál­kodásban tapasztalható ano­máliákra, amelyek több tízmil­liós nagyságrendben érintik a megye lakosságát, gazdálkodó egységeit. A 60 forintos víz- és szennyvízdíj 1992-ben va­lóban indokolatlanul magas volt, s főleg az ebből befolyt árbevétel egy része volt hely­telenül felhasználva. Látva a vállalat 1992. félévi eredmé­nyét, személyesen közöltem vele, hogy bőven megvan a fedezete egy ötforintos nagy­ságrendű vízdíj csökkentés­nek. Miért nem csökkent a vízdíj egy elfogadhatóbb szintre? Megjegyzem, a jelen­legi jövedelmi viszonyok kö­zött az már önmagában vissza­tetszőnek tekintendő, hogy egy lakossági szolgáltató vál­lalatnál komoly nagyságrendű nyereség keletkezzen, bizo­nyos vonatkozásokban pazarló gazdálkodás mellett. Ön aggodalmaskodik a revi­zori csoport személyzetének sorsa iránt is. Ennek a csoport­nak a tagjai egy-két éve kerül­tek a vállalathoz, nagyrészt az igazgató jóvoltából. Megjegy­zem, van közöttük műszaki rajzoló is, tehát feltehető, hogy a kiválasztásuknak aligha szakmai szempontjai voltak. A korábbi belső ellenőrzési osz­tályvezetőt durván távolították el még akkor is, ha szerintük indokolt volt. A vállalatnak volt már egy jogtanácsosa, aki a feladatát minden tekintetben ellátta, tehát nem volt indokolt fölvenni még egy másikat. Jómagam vízépítő mérnök vagyok, s rendelkezem bi­zonyos fokú közgazdasági is­meretekkel is. Kilenc évig dol­goztam a SZAVICSAV-nál nagyrészt főmunkatársi beosz­tásban. Beosztásomból engem is az igazgató úr távolított el jogtalanul és igazságtalanul, hogy a helyemre (minő véletlen!) az övével egyező pártállású közlekedési üzem­mérnököt hozzon! Ugyanak­kor az én eltávolításom indoka az volt, hogy a vízgazdálkodá­si szakképesítésemnek meg­felelő munkakört nem tud biz­tosítani egy vízellátási tevé­kenységet folytató vállalat­nál!(?) Tisztelt Takács Úr! Talán még emlékszik rá, hogy én személyesen kértem Öntől segítséget. Jelenleg munkanélküli vagyok 9 évi SZAVICSAV-os munkavi­szony után. Kérdezem: értünk ki aggodalmaskodik a nyil­vánosság erejét igénybe véve? Ezeket a tényeket szerettem volna közölni, tettem mindezt ama reményben, hogy hoz­zájárulhatok a SZAVICSAV- os belső viszonyok tisztázásá­hoz, s hogy még nem késő a megyei viszonyok között tel­jességgel abnormálisnak te­kinthető 80 Ft körüli víz és csatornadíj bevezetését meg­akadályozni. Tisztelettel: Tóth András oki. vízépítő mérnök ex. SZAVICSAV- főmunkatárs Hadirokkant-felejtő Néhány gondolat, a doni át­törés 50. évfordulóján tartott megemlékezéshez Emlékezni szép, emlékezni kell, még akkor is, ha nem di­cső korokra, hanem gyászos napokra kell emlékeznünk. Emeli az emlékezés ünnepé­lyességét az a tény, hogy fél évszázadon át tilos volt ünne­pelnünk, szégyen volt, hogy ott jártunk és most mond­hatjuk, mesélhetünk az utó­dainknak a doni csatáról, ahol sokszor több magyar veszett el, mint Mohácsnál. Emlékeztünk az ünnepsé­gen, ahol meleg szavakkal mondták el, mennyire fájlal­juk, és némán siratjuk azt a 127 ezer embert, akik életüket adták a hazáért. Imát is mondott Sipos Kund Kötöny esperes úr, aki az ele­settek mellett egy mondatban megemlékezett a hadiözve­gyekről és a hadiárvákról. Is­ten áldását kérte rájuk. Szép volt ez az emlékezés, de nem volt teljes. Nem volt teljes, mert elfelejtkeztek megemlékezni a hadirokkan­takról, pedig ők is áldozatok, talán a legnagyobbak a hősi halottak után. Ők is hősök! Szenvedésük a legnagyobb, mert minden lépésnél, minden mozdulatnál beléjük nyilall a fájdalom. Átélik újra, meg újra a csontig hatoló hideget, mely­től lefagyott a végtagjuk, vagy az aknaszilánk becsapódását, a golyó találatát, amelytől örök­re rokkantak lettek. Rokkantak még akkor is, ha a korszerű protézisek takarják sebüket. Ezektől az emberektől — akik életük alkonyán járnak — elvették a rokkantjogot 1949- ben. Kitették az utcára, igaz már nem volt hatályos az a ró­mai jog, amely nem engedte, a munkából kivénült rabszolga magára hagyását: urának gon­doskodni kellett róla! Ezeknek a munkaképessé­güket nagyrészt elvesztett em­bereknek nem jut egy megem­lékező jó szó? Pedig ők is ott voltak a doni pokolban, mert őket is odaküldte Kállai mi­niszterelnök úr, aki azt mond­ta: „annál nyugodtabban él az ország népe és a családotok, minél messzebb harcoltok határainktól”. Jó lenne többet gondolni az elfelejtett hadi­rokkantakra. A 65 százaléknál kisebb rokkantak is örülnének, ha a nemzet gondolna rájuk, úgy mint akkor, amikor még hadra foghatók voltak. Elgondolkodhatnának a me­gye és a város vezetői is — fe­jükre hamut szórva — mit tehetnének a hadirokkantakért és szervezetükért. Mert amit eddig tettek, azt a gyógyítás területén passzív eutanáziá­nak nevezik! Dr. Sasvári Gyula a hadirokkantak megyei szervezetének elnöke Nyugdíjas pedagógusok A tanulóifjúság nevelésé­ben, oktatásában évtizedeken át tevékenykedő nyugdíjas pe­dagógus és egyéb oktatási dol­gozó szociális és kulturális céljainak támogatására létre­jött a Gárdonyi Géza Alapít­vány. Az oktatás-nevelés nagy nyugdíjas táborában megtalál­hatók az egyedül élő, magára maradottak, az idős betegek, a sors mostohaságai miatt gon­doskodásra szorultak, az ala­csony anyagiak miatt elle­hetetlenültek, sajnos a nyomor szintjén élők. Szerényen fordulnak min­den embertársukhoz, vállalat­hoz, intézményhez, hogy ala­pítványukat segítsék anyagi bázisuk kifejlesztésében. Gon­doljanak volt tanítójukra, tanáraikra és szívük, tehetsé­gük szerint segítsenek. Bí­zunk, hiszünk az emberi szere- tetben, segíteni akarásban. Szeretnénk, ha a befolyt ösz- szeg, mint alaptőke kamatából minden évben többen része­sülhetnének hathatós támoga­tásban a gondoskodásra szo­rultak, idős betegek közül. Tisztelettel kérjük szíves megértésüket és várjuk segít­ségüket, melyet nagyon kö­szönünk. Dr. Molnár Antal Gárdonyi Géza Alapítvány Kuratóriumának tagja, nyugd. tag. vez. Nyíregyháza, Szabadság tér Kelet-Magyarország 7 Gyakrabban írjanak közérdekű témákról Kedves Angyal Sándor! Javaslatot kért az olvasótól a lapszerkesztéshez,' íme né­hány: Legfontosabbnak tartom a lelki-testi egészséget, erköl­csi tisztaságot; ezek hiányában szenved az egyén, a környe­zete és az egész társadalom. Egészséghiányban nő a táp­pénzes vagy betegen dolgozók száma — romlott teljesít­ménnyel, s a páciensek tö­mege törvényszerűen gyengít­heti az orvosi ellátás minősé­gét, sőt magát az orvost is ki­merítheti tartósan. Egyre töb­ben tablettával próbáljuk gyó­gyítani (mérgezni) magunkat, s emiatt is egyre kisebb a jöve­delmünk, ha olykor kevéssel is. Kell a politikai tájékozott­ság, de az információk (sok­szor egymással ellentétesek) tömegének befogadása, érté­kelése, az események folyto­nos figyelése is egész embert kíván(na), s minél fejlettebb értelmet, s lehetőleg közgaz­dasági, történelmi és egyéb ismereteket, legalább kis fok­ban. Bajaink fékezik az ideális emberré válást. Fentiekből kitűnik, hogy a széles körű politikai informá­cióhalmaz mellett — szerény véleményem szerint — ugyan­ilyen, vagy csaknem ugyan­ilyen mértékben kellene súlyt fektetni mindenféle fontos egyéni-társadalmi ügyre, mint pl. az ember lelki-testi ép­ségére ügyelés, mentálhigiéné, gyógyítás, mindenfajta szen­vedés enyhítése, a boldogulás könnyebb megközelítése, elé­rése, stb. Nemcsak a dohány és alko­hol ártalmairól írnék (bár két­ségtelen, ezekről is kell szinte állandóan cikk), de egyéb ba­jainkról, hibáinkról is. Pl.; Hogyan lehet kissé több pén­zünk, takarékosság megta­nulása és betartása, lemondás tudománya. Hogyan lehet több szabadidőnk (lustaságaink, lassúságaink)? Hogyan erősít­hetjük akaratunkat, kitartásun­kat? Hogyan legyünk úrrá fé­lelmeinken, személyi, dologi, anyagi nélkülözéseink gyöt­relmén? Önsajnálaton? Ho­gyan csiszoljuk jobbá magun­kat? Hogyan viseljük el egy­mást jobban, türelmesebben? Végül, de inkább elsősorban: hogyan segíthetünk egymá­son, minél több területen? Ilyen tárgyú rovatokat bő­vebben közölnék szakemberek bevonásával, de az olvasóknak is hagynék kisebb helyet arra, hogy ott leírják tanácsaikat, sikereiket, örömük történetét, építő gondolataikat. Az egészségügyi cikkekben sokszor elkerülhetetlen az ide­gen szó, és — sajnos — még érettségizettek se tudják sok­szor ezek értelmét, és emiatt talán föl is hagynak a cikk ol­vasásával... Lábjegyzetben magyarázat kellene. Egészségügyi tudnivalók elég bőven vannak ismertetve könyvekben, ám nem minden­ki jut el a könyvtárig, s ha mégis, otthon legtöbbször nincs elég ideje, és vagy olva- satlanul viszi vissza a kötete­ket, vagy hármasával lapozza csak át azokat, sietve... Egy ki­ragadott újságcikket bizonyára hamarabb átfut bárki. Mi lenne, ha nehéz gazdasá­gi helyzetünkben a tv nem emelné a díját, hanem inkább csökkentené a sugárzási időt? Vész lenne, ha a folytonos kri­mi, vagy „hígtartalmú” szex- filmek, reklámok helyett végre egymással is beszélgetne a család? Vagy — kimondani is szörnyű — korábban térnének nyugovóra? Magi Erzsébet Nyíregyháza Az ápolónők éhbérért dolgoznak Kedves Kovács Éva újság­írónő! A Kelet-Magyarország 1992. dec. 17-i és előző szá­maiban is foglalkozik az egészségüggyel, szépen ecse- telgeti az ápolónők hivatássze- retetét. Kedves újságírónő, korgó gyomorral a hivatássze- retetet meg is lehet ölni. Hiába szeretem én vagy a másik ápolónő a hivatásom, ha a megélhetőségünket nem fede­zi vagy csak a létminimum alatt tengődünk belőle. Érde­mes megnézni, főleg a kisvár- dai kórházban mennyi fizetést kapnak a szakképzett ápoló­nők, és mennyit a kórházunk­ban, más területen dolgozók, pedig biztosan mindenki tudja, hogy a kórház a betegek gyó­gyításáért van és ha a beteget nincs orvos és ápolónő aki gyógyítsa, akkor a kórház te­rületén más dolgozóra nincs is szükség. A felelősség is csak az orvo­son és ápolónőn a legnagyobb a munkájáért, tevékenységé­nek hibáiért törvény előtt kell felelnie, tévedése, elfelejtése, elnézése, nem biztos, hogy pó­tolható, mert emberek pótol­hatatlan épségéről, életéről van szó. Kórházunkban ezt a felelősségteljes munkát végző szakképzett ápolónőket „röhö­gik” körül még a segédmunká­sok is a szégyenletesen ala­csony éhbéréért. Pedig az ápo­lónő az, akinek a beteget nem­csak nappal-éjjel, vasárnap és a legszebb ünnepnapokon is el kell látni, hagyni férjet, aki ezt sokszor kifogásolja, gyer­meket, akit sokszor gond is hová tenni, mert éjjel, vasár­nap és ünnepnap nincs óvoda, napközi. Ézenkívül a beteg érzékeny­sége, keserve is mind rajta csa­pódik le. Hiába nevezzük a szakképzett ápolónőt az egészségügy, a gyógyítás, ápolás közkatonájának, ha a megbecsülésük, a bérük az egészségügyben dolgozók kö­zött a legszégyenletesebb utol­só helyen áll. Hogy is tudja átérezni a má­sok bajait, gondjait, fájdal­mait, mikor ő maga is fárad­tan, tele gondokkal, bajokkal kénytelen dolgozni a létmini­mumért éjjel, nappal, vasárnap és ünnepnap egyaránt. Azt hiszem, ez az egészségügyben az ápolónők szégyenletes meggyalázása és akkor mi eb­ben az új, mikor ez az elmúlt években lett így kialakítva ilyen szégyenletesen. (Talán az, hogy a létminimumért dol­gozhatnak?) Nagyon sajnálom azt, aki ezt a szépnek mondott hivatást fogja vállalni ezért a fizetésért. Tisztelettel: Szarvas Ferencné 35. éve szakképzett ápolónő Kisvárda, Pacsirta u. 8

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents