Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
1 2 Ä %e(et-Mamtarorszáp hétvégi me((éí(ete___________________________________________________________________________1993. január 16. Őrtornyok és akasztófák árnyékában Perújrafelvétel a tiszalöki internálótábor egykori foglyainak ügyében írójegyzet Bán Zsuzsa: Szerencse, hogy vannak ezek a reklámok, különben sok mindent nem tudna az ember. Én is mostanában jöttem rá, hogy mindhárom gyermekem boldogtalan volt csecsemőkorában, mert nem volt Ultra Pampers pelenkájuk. Az ember azt hitte még annak idején, hogy elég, ha tisztességesen ellátja azt a csecsemőt, és már megvan az oka a boldogságra, de kiderült, hogy ez tévedés. A kedves (már-már szinte gyanúsan kedves) doktornő bánatosan mondja el, hogy két nagyobbik gyermeke nem részesülhetett ebben az áldásban, de Tamás... szóval Tamás igazán boldog gyerek. Boldog Tamás Ha belegondolok, őneki legalább a harmadik, míg az enyémek teljesen kimaradtak ebből. És ez jóvátehetetlen, mert most már hiába is vásárolnám nekik így huszonéves korukban. Erre lehet mondani, hogy ami egyszer kimaradt, az el is veszett, végérvényesen. Már csak a majdani unokák boldogságában bizakod- hatom. Aztán itt vannak a betétek, tamponok, melyek felkeltik a családok kiskorú tagjainak érdeklődését, és nem biztos, hogy olyan könnyű nekik mindent megmagyarázni. Egyik barátnőm fiai viszont igen jól rájöttek, hogy a ragasztható szélű szárnyast mire lehet használni. Mire barátnőm észbe kapott, már kint fociztak vele az udvaron, térdükre-könyökükre ragasztva a betéteket. Mondták is, hogy nemhiába hirdetik, kitűnően bevált. Mint állítólag a reklámokban hirdetett mosóporok, melyek a tévé különböző csatornáin más-más nevet viselnek, de egyben ugyanolyanok: legjobb a maguk nemében. Legyen az Persil vagy Ariel, vagy más, kivisznek minden foltot, újjávarázsolják a zoknikat, mint ahogyan ezekben a kis filmekben tényleg újak is, bolti-frissen vasalva. Nem általában a reklám ellen van kifogásom, azt is megértem, hogy ilyenkor szükség van némi költői túlzásokra — hanem a nemritkán megnyilvánuló ízléstelenségek ellen. Például nem biztos, hogy minden korosztályra tartozik a tamponok és betétek titokzatos bája, nem biztos, hogy csak azok a boldog csecsemők, akik Ultra Pempersben csetlenek-botla- nak — sőt, szomorú lenne, ha csak ezen múlna a boldogságuk. És ha ilyen nagyot kell mondani, legalább ne egy gyermekorvos mondja például... Mert ízléstelenség. Még akkor is, ha Tamás igazán boldog csecsemő. r ^ r a A4 MUZóAK. ha találkoznak Kulcsár Attila Borsos Miklós: Illusztráció Garai Gábor Orpheusz átváltozásai című művéhez Műtét után MÁDÉIN APÁM— jóI csengő márkanév — otthon azt mondta fiam nullszériás vagy száz évig is elélhetsz csak ne igyál ne dohányozz s kerüld a doktorokat. Most mégis belepiszkált egy orvos a hasamba s elvesztettem ezzel minden garanciámat. Tudom hogy ez mivel jár majd sokba fog kerülni a szervizekbe járás évekkel kell fizetni... Persze a KONSTRUKTŐR-től tudom már jó pár éve prototípus apám sem volt — Isten nyugosztalja — mindenben hibátlan. Krúdy Gyula Józsefvárosi Fázsi László Ahhoz képest, hogy az 1950-es évek elején az internálótáborok száma egyes források szerint meghaladta a harmincat, még ma is keveset tudunk e szégyenletes intézményekről. Recsk és Kistarcsa neve bekerült ugyan a köztudatba, de még megyénkben is kevésbé közismert az, hogy a tiszalöki vízierőmű építésén is jelentős számú internált dolgozott, annak ellenére, hogy • táboruk egykori területén ma már emlékmű áll, és az internálótábor története még 1989- ben könyv alakban is megjelent (Görbedi Miklós: „1020 nap az őrtornyok árnyékában”). E forrásértékű munkához csupán adalékul kíván szolgálni az alábbi rövid ismertető arról a koncepciós ' perről, amelynek szenvedő alanyai a tiszalöki tábor foglyai voltak, akiknek ügyét 1992 tavaszán tárgyalta újra a Nyíregyházi Megyei Bíróság. A tiszalöki intemálótábor 1951 januárjától 1953 decemberéig állt fenn. Az 1000-1500 fő körülire tehető internáltak olyan volt hadifoglyok közül kerültek ki, akik több évi frontszolgálattal, illetve oroszországi hadifogsággal a hátuk mögött 1950 decemberében érkeztek Magyarországra, ahol a szabadság helyett az ÁVH várta őket. Úgy kerültek Tiszalökre, hogy az internálásuk okáról és annak várható időtartamáról semmilyen tájékoztatást nem kaptak. Ezért a szökés — mint a szabadulás egyetlen lehetősége — beszédtéma volt ugyan az internáltak között, de mindenki lehetetlennek tartotta, a tábor fennállása alatt nem is fordult elő szökés, még csak meg sem kísérelte senki. Ennek ellenére már 1951 júniusában büntetőeljárás indult szökéskísérlet miatt tíz internált ellen, amelynek során közülük nyolcán két évtől tizenkét évig terjedő börtönbüntetéseket kaptak. Kettőjükkel szemben ennél is súlyosabb büntetést szabott ki az elsőfokon eljárt Budapesti Katonai Törvényszék: az ügy első rendű vádlottját életfogytiglani börtönre, a másodrendű vádlottat pedig halálra ítélte. A három legsúlyosabb büntetést fellebbezés folytán a Katonai Felsőbíróság nyolc, tizenkettő és tizenöt évi börtönre enyhítette. Az elítélésük miatt valamennyien csak nyolc-tizenegy évvel a háború után kerülhettek haza, s még ezt követően is hosszú ideig el kellett viselniük az elítéléssel járó egyéb következményeket. A katonai bíróságok ítélete szerint az internáltak a gyilkosság kísérletét, illetve a gyilkosságra szövetkezést követték el. Az ebben az ügyben sem jelentett problémát, hogy senki semmilyen bűncselekmény elkövetését nem kísérelte meg, sem jogi, sem köznapi értelemben. A súlyos büntetések alapjául lényegében véve a következő tényállás szolgált, amelyet a Budapesti Katonai Törvényszék —1951. augusztus 17-én tartott nem nyilvános tárgyalásán meghozott — ítéletének indoklásából rövidítve idézünk. „Vádlottak szökési tervet kezdeményeztek azzal az elgondolással, hogy megbízható internáltakból fegyveres csoportot szerveznek és a táborból megszökve Jugoszláviába mennek... Tervük a következő volt: a II. számú barakkparancsnokot egy éjszaka folyamán ártalmatlanná teszik, megölik vagy leütik, a fegyvert tőle elveszik, közülük egyik beöltözik az őr ruhájába és azt követően az I. számú őrt is megsemmisítik. Majd az őrszobáról nagyobb mennyiségű lőszert és fegyvert szereznek. Az így szerzett fegyvereket a beszervezendő megbízható fogolytársaik között szétosztják... A további feladat az volt, hogy a négy toronyőrt lelövik, a táborban pánikot keltenek, végül is Jugoszlávia felé megszöknek...” A csaknem negyven évig „szigorúan titkos” jelzéssel levéltárban porosodó ügy tárgyalása során megállapították, hogy az 1951-ben perbefogott internáltak elítélésének alapjául kizárólag az elítélteknek az ávéhások által alkalmazott fizikai kényszer hatása tett „beismerő” vallomásai szolgáltak, amit a következményektől való félelmükben a tárgyaláson is csak néhányan mertek visszavonni. Ezzel kapcsolatban az ÁVH ismert módszereinek részletezése helyett idézünk az egyik volt elítéltnek a megyei bíróság előtt tett vallomásából: «... még azt is elvállaltam volna, hogy én voltam Napóleon, csak szabaduljak tőlük.” így nem meglepő, hogy ő is „beismerő” vallomást tett, noha az eljárást megelőzően nem is ismerte a „bűntársait”. A megyei bíróság megállapítása szerint a koholt vádnak csupán annyi valós alapja volt, hogy beszélgetések során szóba került az őrök lefegyverzése útján való szökés is, aminek a kivitelezésére azonban semmiféle terv nem készült, így legfeljebb vágyálmokról lehet beszélni. Végső fokon az elítéltek „bűne” az volt, hogy álmodoztak a szökésről, aminek a végrehajtására az adott körülmények között gyakorlatilag semmi esélyük nem volt. Az is kiderült, hogy az elítélésükre olyan tények alapján került sor, amelyeknek az elfogadása a helyszín és a körülmények ismeretének teljes hiányára utal, hiszen — csak a leglényegesebb ellentmondásokat említve — az internáltak közül való barakkparancsnokok fegyverrel nem rendelkeztek, a táborban állandó őrhelyen szolgálatot teljesítő őrök nem voltak, a nagyobb mennyiségű lőszer és fegyver megszerzéséhez pedig a kb. húsz főt jelentő „belső” és a mintegy százötven főre tehető „külső” őrségből álló teljes őrszemélyzetet harcképtelenné kellett volna tenni, amit a perújítási tárgyaláson kihallgatott egykori ávéhás táborparancsnok is képtelenségnek tartott. A perújítás eredményeként bűncselekmény hiányában tehát felmentették az elítélteket, azonban ezt csak öten érhették meg közülük: Kovács Ferenc (Jánoshalma), Torma Vincze (Dorog), Otoltics Vidor (Szeged), Kolter József (Kiskun- dorozsma), Kozó Ferenc (Budaörs). A József'árosban telepedtek meg Csiribiriék, midőn faluról Pestre költöztek, és a már halkan hervatag kisasszonyok odahaza mezítláb jártak, egy kakast neveltek, amely éjszaka kukorékolt, és friss sarjával, mezei növényekkel töltötték meg az ágyakat, amikor nyár volt. Holdas éjszakákon az elhagyott, élettől ellódult utcácskában megjelentek a gavallérok, és halkan kopogtattak a zsalugáteren. Irmának háromszor, Jankának kétszer kellett kocogni. De volt olyan öreg barát is, aki Csiribiri úrral akart szót váltani, egy pohár bort elfogyasztani, egy nótát eldalolni. Ilyenkor többször kellett zörgetni, és hangosan mondani a császárszakállas, éjjel-nappal kipödrött bajuszú Csiribiri úr nevét. Ha jól emlékszem, Miskának hívták a szent öreget, őszes haja félrecsúszott kopasz homlokáról, és hálóköntösben, papucsban néha a kocsmába is elment éjfélkor hazulról, ha jóbarátok gyülekeztek a Gondűzőben. Valamely vil ágneve volt az utcának, talán éppen Jázmin utca volt. A földszintes sárga ház éjféltájban megnépesült a józsefvárosi gavalléroktól. Irma vagy Janka — mert naposak voltak — hálókabátban az ablakba könyököltek, félretolták a virágcserepeket, és néha virradatig is eltréfálgattak régi és új ismerőseikkel. Szemérmes beszédű, szerény és tiszta gondolatú fiatalemberek jártak a ház elé. Öten-hatan jöttek a kávéházból vagy a korcsmából, és boldogok voltak, hogy az előkelő Csiribirikisasszonyok szóba állottak velük. Városi hivatalnok, jogász, medikus, egy-két hadnagy és egy féleszű költő volt a rendes kompánia. Valamennyien a környéken laktak kis hónapos szobákban, cigaretta dolgában szerényen állottak, pénzük csak elsején volt, a démoni szerelemről csupán Sa- tanelló elbeszéléseiből tudtak, a színházban a karzatot látogatták. Csiribiri urat módfelett tisztelték, mint egykori vidéki földbirtokost. Többnyire vádászatokról, szüretekről, vidéki bálokról, agarászatról, lóról, gazdálkodásról beszélgettek a hölgyekkel, mint faluhelyen a lugasban. A falnak támaszkodtak, az akácfának dőltek, vidámak, kedvesek, udvariasak voltak. Olykor a ku- csébertől nyertek színes dobozt, fügét, cukrot, felajánlották a hölgyeknek. Egy szőke, Pista nevű medikus elszaladt a hegedűjéért, és nótákat húzott; máskor halkan, zümmögve énekeltek. Mikor szétoszlottak, a Csiribiri-kisasszonyok sóhajtva zárták be az ablakot. Kár, hogy a nyári északa rövid volt. Egyszer egy idegen úr, bizonyos Prépostvári is a társasághoz csatlakozott a Gondűzőnél, midőn a fiúk udvarlásra mentek. Szélesvállú, nyúlánk férfiember volt, gazdagnak mondták, mert úgy mosolygott mindig, mint aki tudja a hamis bankó készítésének titkát. A Gondűzőnél mindig ő fizetett, és a tárcája tele volt szivarral. Egy részeg fiáke- rest, az erős Spicert egyszer mellen ragadott a korcsmában és megrázta, mint Krisztus a vargát. A fiúk tűzbe mentek volna érte. Prépostvári a harmadik éjszaka állott az akácfa mellett, és nem vette le szemét Irmáról. (Szőke, kövérkés, kékszemű, rozmaringsza- gú lány volt; a tenyere, mint egy fészek, a mezítlen nyakán amulett és vágyhelye a szóknak.) Mikor a fiúk szerte hazamentek, Prépostvári visszatért, és nyugodtan kopogott a zsalugáteren. — Én vagyok. Várt? — kérdezte rekedtes hangon az ablaknál leskelődő leánytól. — Vártam. — Azért jöttem vissza, hogy megcsókoljam a kezét. Irma kinyújtotta a kezét. — A lábát, a mezítelent, a gyönyörűt, azt is akarom. Irmának torkán akadt a lélegzet. A férfi bátorította: — Senki sincs itt. Üres az utca és sötét. Üljön fel az ablakra, és nyújtsa ki a lábát. — Nem bánt? — kérdezte Irma. Felkapaszkodott az ablakra, és lenyújtotta mezítelen lábát. Elefántcsontból volt az. A bokája, térde asszonyoson telt, mert már harmincadik évéhez közeledett, s lábikrájának olyan vonala volt, mint a diákok álmában a démonénak. Prépostvári kezébe vette a gyönyörű lábat. Külön-külön megcsókolgatta az ujjakat, és mindegyikhez volt valami becéző szava. — Nem szeretem a cipőt, szorít és rontja a járásomat— mondta felülről szégyenkezve Irma. — Azért kemény a sarkam. — Majd hozok finom olajat, piperét és piros papucsot, amilyenben a török nők járnak — felelt Prépostvári. A leány kacéran visszavonta a lábát, miután gyöngéden rátaposott a férfi homlokára; zajtalanul bezárta az ablakot.
