Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-16 / 13. szám

Magyar maffiózók Dankó Mihály 77 gyes szavak úgy lopják dj be magukat nyelvünkbe, hogy észre sem vesszük. A maffia kifejezés is nagyon el­terjedt, képletesen kifejezi azt a jelenséget, amit takar. Jól ismerjük a Szicíliából indult, de az egész világot behálózó bűnszövetkezetet. A csalás, a korrupció, a kábítószer, a ha­lál megszokott hétköznapi esemény e szervezetben. S ami igazán szomorú, a maffia arra sem rest, hogy embereit beépítse a törvényhozásba, a politikába. Vajon hogy lehet akkor ez ellen harcolni? Jól ismert tények ezek, de szükségesnek tartottam elkö­vetkező gondolataimhoz elő­tanulmányként átismételni. Ma Magyarország az a „ ván­dor”, aki Európa felé baktat, és tudjuk, a menetelés közben ráragad az út porából, s néha „ebbe-abba is belelép”. Szó­val, minket is elérnek mind­azok a hatások, melyek a Nyugat, vagy netán a csodált Amerikában már olyan meg­szokottak. A demokrácia va­rázsszónak bizonyult. A szi­gor és a zártság megszűnése egyfajta felszabadultságot eredményezett, de sajnos, olyan „elemekben” is, akik visszaélnek ezzel. Gondolok itt a bűnözőkre... S nem is azokat a „világ- színvonalú” eseményeket em­líteném, mint a kábítószer-ke­reskedelem, a fegyveres rab­lások, az emberölések. Nem, én a kézenfekvőbb, egysze­rűbb eseteket szeretném be­mutatni. S amiért előhoza­kodtam a maffiával, a napok­ban mesélte ismerősöm: fel­vitte az almáját és krumpliját a fővárosba. Sokat hallotta, ott mennyivel drágább min­den. Osztott, szorzott, kikal­kulálta, ha a fuvardíjat és a napszámos segítségét is fel­számolja, jobban kijön a pén­zéből. Határozott, nem kótya­vetyéli el tehát otthon a ter­ményeit..., és a pestiek is job­ban járnak. A dolgok rendben is mentek, míg a piacon híre nem szaladt az olcsóbb áru­nak. Először egy jól öltözött úr jelent meg, aki udvarias aján­latot tett: megveszi az álmáját fele áron, de még rhindig töb­bet ígért, mint Szabolcsban kapott volna érte, és nem kell itt ácsorogni. Az üzlet nem jött létre. Bosszantotta isme­rősömet a cinikus hang, és különben is, ha már felci- helődtek, egész éjszaka utaz­tak, fáradtak, nem ennyit remélt ettől a kirándulástól. „Nem? Nem!" — hangzott a kissé határozottabb figyel­meztetés. „Majd megbánja!" Ismerősöm nem ijedt meg, bár hallott már valamit a pesti piaci maffiáról, azért úgy gondolta, jó lesz résen lenni. A második figyelmeztetés sokkal durvább volt. Megfe­nyegették, ha nem tűnik el, el­bánnak vele. Elzavarták a ve­vőket, körbeállták a jármű­vét, szinte mozdulni sem tu­dott. Makacskodott, ő bizony nem megy el. Megbánta. Egy kétes társaság támadt rájuk, bár elsősorban a tehergép­kocsi és az áru bánta az in­zultust. Rendőri segédlettel menekülni kellett. A másik idevágó történetet nemrégiben hallottam Gerge­lyiugornyán. A tél kegyetlen, a Tiszának ezt a csodálatos partját kihalttá, kísértetvá­rossá teszi. Szél zúg a sebté­ben összetákolt bódék és az időjárás viszontagságait is jobban tűrő, masszívabb épü­letek között. Hol van már a nyári zsongás, az aranyló, forró homok? A folyón jég­táblák gyülekeznek, a parton varjak kutatnak a júliusi morzsák után. A cégtáblák maradványait olvasva vető­dött fel bennem: jé, egyetlen helyi lakosnak sincs itt üzlete! Megrökönyödésemet meg­osztottam a településüket sze­rető, és azért tenni is akaró „bennszülöttekkel”. Megle­pődtem a feltörő panaszára­dat hallattán. Vállalkozná­nak. mert bizony nagyon ir­ritálja őket az a drágaság, s az, hogy a városrésznek egyetlen fillér haszna sincs a híres üdülőrészből. Beszél­getőtársaim fogalmazták meg — s elnézést attól a néhány kivételtől, akire nem vonatkozik—, de az üdülők, a fürdőzők nyári ellátását egy maffia tartja a kezében. Meg­szabják az árakat, a minősé­get, lefölözik a nem kis hasz­not. A kiszolgáltatott turista úgyis megvesz mindent ala­pon. Ami igazán fáj a helybe­lieknek, korábban pénzük nem volt, ma pedig hiába próbálkozik akárki, ha nem brancsbeli, nem rúghat lab­dába. Volt ugyanis egy bátor kezdeményező, aki a figyel­meztetések ellenére beindított egy vendéglátó egységet, s árait is a tisztességes keretek között állapította meg. Az eredmény: valakik rendszere­sen zaklatták, sőt a beren­dezését is összetörték. Felad­ta. Tényleg szomorú, hogy adva van egy gyönyörű Tisza- part, ahol jó szezonban száz­ezrek fordulnak meg, s a településeknek ebből — azon a néhány fizetőszobán kívül — semmi haszna nem szár­mazik. Legyen ez figyelmez­tető más községeknek is, hisz egyre többen fedezik fel az országnak ezt a csodálatos folyóját, annak is a megyén­ket átszelő háborítatlan sza­kaszát. Vannak még hasonló adottságú, fürdőzésre is al­kalmas helyek, gondolok itt a tiszamogyorósi fövénypartra, vagy a timári sekélyes részre. Néha már itt is megjelennek a „hiénák”, s a nehéz helyzet­ben lévő önkormányzatokat könnyen félrevezethetik. Egy esztelen vállalkozás eredmé­nyeként aztán csak a nyűg és a gond marad meg nekik. Különben is, a lakóhelyét szerető ember egyik szeme sír, a másik meg nevet, ha ezekre a csodálatos termé­szeti adottságokra gondol. Kell a pénz, s mivel nincs iparunk, a mezőgazdaság pe­dig olyan-amilyen állapotba került, marad az egyetlen jó befektetés, az idegenforga­lom, a turizmus. Csak azt is tudjuk, ahol az ember megje­lenik. ott vége a háborítat­lanságnak. Felüti a fejét a civilizáció minden átka: a szemét, a zaj, a rongálás. Végül, visszatérne az ere­deti gondolatokhoz, vélemé­nyem szerint kilábal orszá­gunk ebből a gyermekbeteg­ségből. Megerősödik min­denütt a törvény, a rend, és remélem, leáldozik a magyar ma ffiózók napja is. R ÜQfet-íMiqffgarorszfiff hétvégi meüéí&te \ 1 1 Sose halnak meg Új magyar film nyíregyházi figurákkal Nógrádi Gábor Tegnap mutatták be ország­szerte Koltai Róbert Sose halunk meg! című filmjét, amelynek forgatókönyvét, a rendezővel közösen, a Nyír­egyházán született, és felnőtt koráig itt élő Nógrádi Gábor írta. Ezt tudva talán nem is olyan meglepő, hogy a filmben majd sokan felismerhetik a város hangulatát, az ötvenes évek végi helyzeteket, és az akkoriban közismert figurá­kat, akik közül néhányon — és ez talán egyedülálló a film- művészetben — eredeti nevü­kön szerepelnek, mint az a szerző alábbi vallomásából is kiderül. Mint a gyerek, ha hazamegy és el kell mondani szüleinek a titkait, némi szorongás van bennem most, amikor megpró­bálom a Sose halunk meg! című filmünk néhány „mű­helytitkát” leleplezni a nyír­egyházi olvasók előtt. Azok előtt, akik közül számosán tudhatják, hogy milyen — egykor vagy ma is élő figurák mórral, izgalom­mal, akcióval és finom erotikával került a filmsza­lagra. A néző majd eldönti, hogy mi­lyen messze állt egymástól szándék és következmény. A film és Nyír­egyháza szoros kapcsolata már a főszereplő meg­formálásában és névválasztásában eldőlt. Mint már írtam, számos — Gyuszi bácsihoz hasonló — életerős, szen­vedélyes és, mond­juk úgy: agyon- üthetetlen férfit és nőt ismertem Nyír­egyházán. Kofácat, kereskedő­ket, fuvarosokat, vidékről a városba sodródott életerős pa­rasztfiúkat, vagy polgári jólét­ből kiragadott és tönkretett férfiakat. Bizonyára sokan ismerték például Tordaiékat, akik a nagyállomás közelében lak­tak, s ott volt egy kis árudájuk Az össztánc (Koltai Róbert és Jordán Tamás) — rejtőznek a film egyes sze­replői mögött. Az ország más városaiban, falvaiban élő mo­zinézők számára filmünk sze­replői csupán költött alakok lesznek, míg Nyíregyházán is­mert személyek. Már nyolc évvel ezelőtt is, amikor Koltai Róbert először mesélt szórakoztató történe­teket a nagybátyjáról, a váll­faárus Gyuszi bácsiról, a Búza téri piac jutott eszembe. Ott nőttem fel. ott éltem, ott árul­tak ajtót, ablakot a szüleim. A nagyszájú, életvidám Gyuszi bácsihoz hasonló figurák kö­zül sokat ismertem, s a Koltai- féle történetek alapján írt első filmnovellákban is feltűntek az ismerős alakok és emlé­keim. Ma úgy érzem, hogy ha nincs Nyíregyháza és nincs gyermekkorom a piac mellett, ez a film, így sohasem készült volna el. A film meséje Gyuszi bácsiról és az unoka- öccséről, Imiről szól. A két ember elindult az ötvenes évek végének egyik szerdáján Bu­dapestről vidékre vállfát árul­ni, de a filmben természetesen nem a vállfázás a legfonto­sabb. A történet a két ember kapcsolatáról, egy szenvedé­lyes életről és a fiú felnőtté vá­lásáról szól. Szándékaink sze­rint mindez őszintén, tele hu­is. A férfitől, akit az ötvenes években is sokszor meghur­coltak, s aki doktori címmel a diplomáján úgy jött-ment, élt, hozta-vitte az árut töretlen op­timizmussal, mintha számára ez volna a legtermészetesebb létállapot, kölcsönkértük a ve­zetéknevét főszereplőnk szá­mára. így lett Koltai Róbert a igen nehéz körülmények között éltek, egyszer voltam is náluk, több kamaszkorú gyerekre em­lékszem. remélem élnek és jól vannak. Pankotainé ugyan csak egy villanásra látszik a filmen egyik kisfiával együtt, és csu­pán egyetlen mondata van, de az nagy életismeretről tanús­kodik. Egy másik, névvel is azo­nosítható nyíregyházi alak, Berta néni, aki kosarakat, cse­repeket, konyhafelszerelési cikkeket árusított a piacon. Minden szerdán és szombaton, hajnalok hajnalán kinyitotta a bódéját és kirakta az árut. Az ő jelenete is rövid, de talán jól jellemzi egy bizonyos keres­kedői típus magatartását, éle­tét. (Berta néni ma már sajnos az égi mezőkön árulja kosa­rait.) Név nélkül, de talán az ere­detihez némileg hűen szerepel a filmben egy ellenőr az akko­ri KlOSZ-ból, egy lacipecse- nyés házaspár, egy tánctanár, akit Csákányi László játszik a filmben, ez utolsó szerepe volt, és rendőrök, nyomozók, akiktől annyira féltem gyerek­koromban. Nem maradhatott ki a film­ből a nagy krémesevés, ami­ben részem volt, ha a Nyírvíz­palota vagy a Luther-ház alatti cukrászdába elvitt apám, s persze az össztánc sem, ame­lyet egy mambó magnóval produkáltunk az egyik kis művelődési házban. (Emlék­szik még valaki a József Attila Művelődési Központban tar­tott nagy össztáncokra? És a VOX együttesre? „De hol van a tavalyi hó?”) Bízom benne a rendező Koltai Róberttel együtt, hogy szülőmegyémben is sikere lesz a filmünknek, és nem csak azért, mert néhány figura és motívum ehhez a tájhoz köti. Már csak azért is reménykedünk ebben, mert az ifjabb korosztály már nem is­merhette Berta nénit, Tordai urat, de még azt a régi Búza téri piacot sem. Imi felnőtté válásának egyik fontos epizódja (Kathleen Gáti, Szabados Mihály) Bartók István felvételei 1993. január 16. Nyuszi bácsi és Imi az ellenőrrel a piacon (Spindler Béla, Koltai Róbert, Szabados Mihálv) filmben Tordai Gyula. (A Tor­dai család tagjai egészségben élnek Budapesten. A családfő elhunyt.) Két másik nyíregy­házi figurát a piacról emeltünk a filmbe. Pankotainé kis, kétkerekű ké­zikocsival hordta a megvásárolt ajtókat, ablakokat a piacról az állomásra. Emlékezetem szerint

Next

/
Thumbnails
Contents