Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
Ä Ktftt-Mcmarorszó# hétvégi meűéí&U 1 15 Balogh Géza E lhagyván a Nyírt, a Krasznát, s a Szamost, egyre nagyobb télbe érünk. A folyók nyugati partján talán ha ujjnyi vastag a hó, de Gyarmat körül már bokáig jár benne az ember. így is van ez rendjén, hiszen mind’ közelebb megyünk a máramarosi hegyek, a Tisza felső folyása felé. Ahol a nyarak izzóbbak, a telek meg zordabbak mint másutt. Mordabbak, de egyben csöndesebbek is. Elég, ha megállunk a túr- istvándi malomnál, s rákö- nyöklünk a vén, időette korlátra. Máskor aligha tehetne nyugodtan ilyet az ember. A tél azonban más. Akkor nem zavarja senki az embert. Csak egy-egy fázósabb kutya ugat valahol, s a folyó fölött egy-egy varjú vitorlázik át halkan, puhán, nesztelen. A Túr behavazott jegén apró lábnyomok, aki olvasni tud belőlük, már mondja is! Az éjjel merről jött a nyúl, a fácán, hol kergette meg őket a nyest, a róka. A nagy fényességben szikrázó, zúzma- rás ágak, s a vakító fehérben egy-egy pirosán izzó galagonya, mélykékre fagyott kökénybokor. Hamisítatlan falusi idill, amilyet a németalföldi festők vásznain láthat már csak a mai, városi ember. Nem csoda hát, ha valaki egyszer megszerette Istvándit, az többé nem szabadulhat tőle. Bak Sándor, Hadházy Pál, Fehérvári József, Jenei Lajos, Ma- kay Béla... Országosan ismert nevek. Papok, tanítók. vízimolnárok. Egyikük sem itt született, már felnőtt fejjel sodorta ide őket az élet, mégsem hagyták el soha Istvándit. Mert Túristvándi nem csupán a Móricz által megénekelt jellemformáló kohó, de egyben a megtartó falu is. Itt, a malomhídon a csöndes magány különösen alkalmas az elmélkedésre. Mivel láncolhatja magához az idegeneket is ez a falu, mely látszólag semmiben sem különbözik a legtöbb erdőháti, szatmári településtől? Alighanem az itt élő emberek szelleme ad erre feleletet. Igaz ugyan, hogy a szatmári falvak számolatlanul ontják a bibliás, intelligens paraszt- embereket, de sehol másutt talán annyi olvasott, kiművelt fő, mint éppen Istvándi- ban. Az idős Király Bélát például mindenképpen meg kell keresnie annak, aki kíváncsi rá, miképpen lesz egy egyszerű parasztgyermekből okos, gondolkodó elme, aki képes összefüggéseiben is látni a világ, s a haza dolgait. A nyugdíjas téesztag háza a főutcán áll, s kívülről semmiben sem különbözik az újabban épített istvándi lakásoknál. Am ha beljebb lép az ember...! Remekmívű bútorok borítanak majd’ minden szobát, házigazdánk ismert fafaragó. Mivel is foglalatoskodna jöt- tünkkor is éppen...? Egy nehéz bükkdeszkába a magyar címert faragja. Azt hihetnénk, ő már tán vésővel, kalapáccsal jött a világra. Pedig... — Hatvannégy éves voltam, s túl a második infarktuson — emlékezik. — Rettenetes leverten üldögéltem a kályha mellett, s a kezembe akadt egy kis vékony deszkadarab. Forgattam, nézegettem, majd elővettem egy ceruzát, rárajzoltam egy szarvast. Aztán hozzáláttam kifaragni... Itt van ni! — veszi elő a fiókból. — Hát, eléggé ügyetlen munka... Mit tagadjuk, még a kötelező udvariasság sem mondathatja velünk, hogy egy Schmidt Sándor, vagy Fehérvári József faragta, de ha megnézzük az utána következő székeket, asztalokat, tükröket, komódokat, nyomban szembetűnik a látványos fejlődés. Szembetűnik azonban más is. Az, hogy egy szatmári fafaragó az ágytámlára, vagy a szekrényajtóra magyaros motívumokat álmodik, szinte természetes. De hogy majd minden díszítőelem a magyar őstörténetbe nyúljon vissza...! A kérdésre, hogy miért ezek a makacsul visszatérő motívumok, két verssorral válaszol. — „Magyarul tanított imádkozni anyám, és szeretni téged édes magyar hazám...” Harmadikos elemista voltam, mikor először hallottam. Hány éve is...? Több mint hatvan, s úgy megfogott, hogy én azóta is elérzékenyü- lök, ha meghallom azt a szót, hogy haza, nép, magyar... Tudom, maguk, újságírók többnyire csak legyintenek e szavak hallatán. De higgyék el, ez a gúnyos mosoly nem szolgálja a haza javát... A lakás, ahol beszélgetünk két részből áll. Hátul egy konyha, szoba, elöl pedig még két szoba. Ott persze nem fűtenek. Vissza kell hát vennünk a nagykabátot, ha meg akarjuk nézni a könyveket is. Valóságos könyvtár az, benne olyan kötetekkel, melyekért tízezreket is kínáltak már. Például Rapaics Raymund A magyarság virágaiért. Vagy Cantu Caesar Világtörténelméért, s a múlt századi, Debrecenben nyomtatott Énekeskönyvért, melyben Szenczi Molnár Albert csodálatos zengésű fordításában olvashatjuk a zsoltárjainkat. Ritka az olyan nap, hogy Király Béla elő ne venné e köteteket! Könyvből, iratokból azonban máshol sincs hiány, a falu utolsó végén, a községházán is Dunát lehetne velük rekeszteni. De ezek mind egy szálig napjainkban születtek. Törvények, rendeletek, jegyzőkönyvek, feljegyzések, ember legyen a talpán, aki bennük kiigazodik. Bolla Istvánnak, a polgármesternek is roskadozik az asztala egy halom tervezet alatt. A leendő istvándi tornaterem vázlatai. — Sajnos, úgy tűnik, egy időre le kell tennünk róla — ráncolja homlokát a polgármester. — Most váltunk el Szatmárcsekétől, vajúdik a szövetkezetünk. Pénzünk persze egy szál se, így aztán azon töprengünk, hogy segítve az indulást, veszünk nekik vetőmagot s egy kombájnt. A régi időkben az istvándi határnak jó kétharmadát a Kende család birtokolta, majd a földosztás után jött egy nagy, szabad levegővétel, aztán beköszöntött a té- eszkorszak. Ami talán nem is lett volna baj, ha megmarad a kis istvándi téesz. Nem maradt. S a nagy, közös gazdaság az utolsó évekre tökéletesen szétzilálódott. A falu manapság teljesen tanácstalan. Jellemző, hogy mindössze tizennégyen akarnak próbálkozni az egyéni gazdálkodással. A községházán ötven munkanélkülit tartanak számon, a borúlátók már ott tartanak, nehogy megkezdődjön egy újabb kori istvándi népvándorlás! Mint a század elején, amikor több mint hatvanan indultak Amerikába szerencsét próbálni. Akkor a nincs- telenség hajtotta őket, most pedig a föld körüli bizonytalanság okoz súlyos gondokat. A hetven esztendős Nagy Pál egészen biztos nem fog közéjük tartozni. Ő ugyanis, hetven éve ide, hetven éve oda, bizony visszakérte a földjét. Tizenegy holdat, meg ezer öl erdőt. Már fel is készült az egyéni gazdálkodásra. Érkeztünkkor éppen egy szép, fekete kancát sétáltat az udvaron, hamarosan megszületik a kis- csikó. Ott áll a stráf is hátul a portán, s lassacskán gyülekeznek a szerszámok. A szekér, az eke, a borona... Százezer forintjába került csak a ló, s bejárta érte a fél vármegyét. Biciklivel persze, míg rá nem akadt Nagyszekeresen. Megható kedvességgel, a Móricz Zsigmond-i, Szabó Pál-i hősök szereteté- vel simogatja leendő társának a hasát, s váratlanul megfogja a kezem. — Tegye csak a tenyerét ide — igazítja el a ujjaim. — Érzi, hogyan mozog a csikónk? Újévkor már ketten lesznek. M int Istvándiban nagyon sok helyen, itt is két ház áll a portán. Az újabbikban, a na- gyobbikban a fiatalok, a régi kicsiben az öregek élnek. Régi meg új, harmóniában. Bennünket persze a régiek érdekelnek inkább. Például a szuszék, hombár, melyek oly vének már, hogy teljesen megszürkültek az időben. Az egyiket ma is rendeltetésének megfelelően használják, de a másikból bizony tyúkól lett. — Az öregebbiket még apám vette a vén Tukacs Sándortól, valamikor az első háború idején. Megszolgálta már eddig is az árát, de én nagyon hiszem, lesz még annak méltóbb feladata is. így beszélgetünk, tervezzük a jövőt, mikor megakad a szemem egy hatalmas diófán. Erős, egészséges fa az, Nagy Pálnak még valamelyik őse ültette. I smeri a régi verset? — néz rám mosolyogva. — „Ezt a diófát itt. nagyapám ültette. / Árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette. / Nem magáért bizony, unokákért tette, / Amíg élt, hasznát soha nem vette...” Érti már, hogy miért vettem vissza a tizenegy holdam...? Igen, én értem. 11111 * 111 TI" ........ ■ 1 í- X &£$ Xvv. >gj ’í g W>í$ > % W&St: r— -------— --------* —...........................................—— ------1993. immár 9. _________________________________ _______________ MvslrJcJl,
