Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
A teremtő összeférhetetlen Gulyás György Fotó G. Gy. archívumából Debrecen (KM - Réti János) — Közel egy esztendeje, hogy Hortobágytól Debrecenig útitársául fogadott hazafelé egy rendezvényről, amin ő meghívottként, magam pedig lapunk tudósítójaként vettem részt. Nem vagyok annyira jártas zenei berkekben, hogy eleve felismertem volna és nevének hallatán is csak halványan derengett valami, mígnem a könnyen indult beszélgetésből kezdett összeállni bennem a kép: a kortárs művészeti élet egyik Nehéz Emberével, a kórusmuzsika nagy garabonciásával, Gulyás Györggyel hozott össze a sors. Aztán amikor először kerestem, hogy portrét írjak róla, súlyos betegen kórházban feküdt, nemrég viszont arról értesültem, hogy kitüntette Debrecen városa. A Csokonai Színház mögött, a Blaháné utca bérházának emeleti ajtaján réztábla hirdeti a nevet, amit ki tudja hányszor nyomtattak plakátra, műsorfüzetbe szerte a világon az elmúlt évtizedek során. Felesége vezet a szolid polgári ízléssel berendezett lakás dolgozószobájába, ahol a tengernyi könyv, az akkurátus rendben sorakozó irattartók között csak hangfalak, magnó és lemezjátszó utal a ház urának hivatására. Gulyás György, a Debreceni Kodály Kórus alapító karnagya, a világhírű Bartók Béla Nemzetközi Kórus- verseny egyik életre hívója, a tanár úr, ebben a számára kedves közegben fogadja látogatóját. Kezdjük a nehezével — gondoltam. — Egyes vezetők számára bizony összeférhetetlennek minősültem. Volt merszem ugyanis adott helyzetekben kijelenteni, olyanok a tradíciók, netán olyanok az adottságok, hogy a megbízatást nem tudom vállalni, vagy épp ellenkezőleg: bizonyos elképzelések megvalósulásáért mindenre hajlandó vagyok. És ha ezt ön mint vezető nem látja be — jelentettem ki jó párszor — akkor rossz vezető. Igen, alkalmasint így kimondtam, akár megyetitkárral, akár tanácselnökkel álltam szemben. A polcról önéletrajzi kötetét emeli le. A dokumentumokkal, fotókkal gazdagon illusztrált könyvben, — rá jellemzően a címe: Bűneim...bűneim? — összefoglalta életművét, így kanyarodik beszélgetésünk is az induláshoz, a kezdetekhez. — Kőröstarcsán születtem hetvenhat évvel ezelőtt. A szeghalmi gimnáziumban megkezdett és a Debreceni Református Kollégiumban befejezett középiskolás évek után tanítóképzőbe mentem, ahol hangszeres zenét is tanultunk különféle, főleg billentyűs hangszereken. Legtöbb örömet az orgonázás szerezte, amihez elég lehetőségem adódott. Olyannyira, hogy hazalátogatva a falu templomában is muzsikáltam és boldogított, hogy az emberek velem énekeltek. Először a békési református egyház bélmegyeri iskolájához kerültem kisegítő tanítóként. Ott viszont semmilyen hangszer nem volt. Az iskolásokból alakítottam gyermekkart. ...és mesél lüktető dinamizmussal. Említi a munkaszolgálatot, aminek során Vállaj térségében építette a hadiutat, a Zene- akadémián folytatott zeneszerzői, karmesteri tanulmányait, majd az életre szóló élményt, a békés-tarhosi iskola megalapítását. Az ott megkezdett munka a Kodály-módszeren alapuló ének-zenei tagozatos képzés előfutára volt oktatási rendszerünkben és a vidéki gyerekek számára teremtette meg tehetségük fejlesztésének kereteit. Nagy nekibuzdulással 1947-ben, majd nagy csalódást okozva 1954-ben, amikor a Révai-féle művelődés- politika megszüntette az intézményt. Ezen a ponton kerül szóba a nyíregyházi emlék. — Ha annak idején Nyíregyházáról nem küldenek el — hogy a végéről kezdjem — akkor talán nem lett volna Debreceni Kodály Kórus, mert valósággal beleszerettem az ottani pedagógus-énekkarba. Ez 1956 után volt. Kerestek valakit, aki karbantartja, vagy továbbfejleszti az elért színvonalat, amihez az alapító karnagy, az addig Kisvárdáról átjáró Vas János igen jó alapokat rakott le. A tagok lelkesek voltak, szívesen áldoztak időt és érezhetően akarták is amit csináltak. A művelődési ház vezetőjének pártfogásával nagyszerű eredményeket értünk el. Aztán egy este a próba után a megyei tanács főelőadója közölte: többet ne menjek. A kórus tagjai ezen annyira felháborodtak, hogy cikket írattak az újságba, miszerint ragaszkodnak Gulyás Györgyhöz, de nekem már elment a kedvem attól, hogy viaskodjak a helyi hatalmasságokkal. — Tavaly, a 75. születésnapom alkalmából meghívtak Nyíregyházára, ahol Tarczali Zoliék jelenleg is példaértékű munkát végeznek. Alkalmam volt visszaemlékezni az együtt töltött időre a régi tagok társaságában. Megható élmény volt. Aztán még fellépések, városok, küzdelmek, eredmények kerülnek szóba. És találkozások. Nevek egy korszak kultúrájából. Miniszterek, pályatársak, tanítványok. Révai, Darvas, Adám Jenő, Kodály Zoltán, Szokolay Sándor. Újra a könyvet veszem kezembe, aminek előszavában Czine Mihály így ír: „Gulyás György akár regényhős is lehetne: tudjuk iskolaalapítónak, álmodozónak, önzetlen teremtő művésznek s összeférhetetlen, csakis a maga ügyében verekedő embernek. Egyénisége (...) nem tűrte a közömbösséget, szinte kicsikarta a rajongást vagy a gyűlöletet.” Erdélybe készül Kodály Psalmusát vezényelni. Gombás Sándor Nagy meglepetésre az HBO (Home Box Office), az amerikai filmcsatoma vállalkozott arra, hogy bemutassa a világnak ki is volt Sztálin. A meglepetés amiatt van, mert Oroszország kötelessége lenne e súlyos történelmi örökség feldolgozása. Sajnos korábban a Szovjetuniótól nem volt várható a múlt átértékelése. A mai orosz viszonyokat ismerve talán nem jutott rá még idő, vagy még érlelődik a nehéz számvetés? Az HBO megalakulása óta szívesen foglalkozik híres emberek életének megfilmesítésével. így készültek el a Sza- harov, Simon Wiesenthal, Nelson Mandela, Josephine Baker életét bemutató filmek. November 21-én pedig bemutatták a Sztálin című nagyszabású produkciót. Közel három órában arra vállalkoztak, hogy megmutassák a világnak Sztálint, az embert. Már így is reklámozták: „Ismeri a történelmet, de nem ismeri az embert.” Fény is derül következetesen a főhős magánéletének titkaira. Nagyon időszerű volt a témáról filmet készíteni, hiszen generációk nőttek fel tankönyvízű, manipulált ismereteken Európa keleti felén. Igaz, hogy a történelem eseményei csak utalásszerűén követhetők, de a bolsevik párt belső harca, politikája megismerhető és kiismerhető. Megismerhetjük azokat a pártpolitikusokat is (Torckij, Zinovjev, Kamenyev, Kirov, Buharin) akiknek szerepe nincs benne a köztudatban. A film tehát kitűnő forrásanyagként használható a sztálinizmus megismeréséhez mindenkinek, aki az elmúlt évtizedek nyomtatott dokumentumait vagy szamiz- datirodalmát nem tudta követni. Miért nyúlt a témához az HBO? Választ ad a kérdésre a producer, Mark Carliner: „Sztálin a XX. század legcsodálatraméltóbb személyisége és egyben a leggonoszabb. Erről a témáról érdemes filmet csinálni.” Jól átgondolt befektetés volt, az alkotógárda garancia volt a sikerre. Hiteles dokumentumok alapján, nagy körültekintéssel ágyazta bele a rendező Sztálin életét a történelmi környezetbe 1917-től 1953-ban bekövetkezett haláláig. Mindvégig ő van az események középpontjában és mozgatja ördögi ügyességgel a szálakat. A film jó történelmi regény, melyből megismerhető a főhős személyisége és a sztálinizmus lényege. Bemutatja, miként szabadul meg válogatott eszközökkel régi harcostársaitól, az orosz értelmiség színe-javától. Magához hasonló középszerű, félművelt emberekkel veszi körül magát. Segítségükkel, valamint éles eszével le tudja győzni emberek millióit és az európai kultúrát. Sztálin szerepében Robert Duvallt láthatjuk, aki napjaink egyik^ legnagyobb élő színésze. Ő a forgatókönyvet megismerve úgy vélte, hogy Sztálin valódi orosz keresztapa, kétlábon járó shakespeare-i ,hős, a világ igazi mételye. Sikerült a nézőt meggyőznie erről, alakítása hibátlan és titokzatos. Lenint egy másik világsztár Maximillien Schell jelenítette meg. Nágya, a feleség szerepében Julia Ormondot ismerhettük meg, aki ezzel az alakítással megalapozta hírnevét. Bálint András és Usztics Mátyás is helyet kapott a neves szereplőgárdában. A stáb kelet-európai tagjai kitettek magukért. Ivan Passer cseh származású rendező, aki a prágai tavaszt követően kényszerült emigrálni. A legtöbb amerikai filmhez hasonlóan ez a munka is elsősorban forgatókönyvírói alkotás. A vezetőoperatőr a kétszeres Oscar-díjas magyar származású Zsigmond Vilmos. A világ egyik legjobb operatőre ezúttal is kiváló teljesítményt nyújtott. A kamera nem maradt le semmiről, a film barna tónusú, tompa fényei kifejezőek és segítik az érzelmi befogadást. A felhasznált dokumentumfilmek, az eredeti helyszínek és az ismeretterjesztő narrátorkíséret erősíti a történelmi hitelességet. A filmet befejező kép premier plánján ez a felirat olvasható: Sztálin becstelen uralkodása 40 millió honfitársa életébe került. Iszonyú számvetése ez egy ember életének. Hogyan történhetett meg mindez és miért? Nézzük meg a filmet, amit az ígéretek szerint tavasszal a TV 1 is műsorára tűz. Hamarosan a mozikban Őrjítő vágy. Amerikai film Kurt Russel, Ray Liotta és Madeleine Stowe főszereplésével, ahol a szenvedély nem ismer szabályokat Tatay Sándor: A szezon vége Horpácsi Sándor A sors úgy hozta, hogy — más-más évben — áprilisban és októberben, tehát nem főidényben tölthettem Tihanyban egy-egy hetet. Ezért merem állítani, hogy a Balaton — Tatay Sándor címét kölcsönözve — a szezon végén, illetve még a szezon előtt mutatja meg igazi arcát, amikor nem lepi el hangyaként az emberáradat, hangzavarával, üzletiességével, talmi csillogásával, palifogó mohóságával. Mindennek csak annyi köze van Tatay Sándor posztumusz könyvéhez, hogy ott, Tihanyban, azaz kellően ráhangolódva kezdtem el olvasni. Mert aki az ország Dunán inneni részéről érkezik, annak igenis rá kell hangolódnia a szolid pannon tájra, amelynek ritmusa, levegője karakteresen más, mint az Alföldé, vagy az északi hegyvidéké. Örök vita ez irodalmunkban Petőfi óta, aki a végtelen síkságban vélte felfedezni a magyar jellegzetességet. Veres Péter még tovább ment, s a tiszántúli kálvinista, makacs-kuruc paraszttal szemben elmarasztalta a dunántúli katolikus jobbágy — úgymond — „szolgalelkű- ségét”. Komolyan lehet ezt venni, szabad komolyan venni? Nagy emberek is írnak, mondanak néha nagy szamárságokat. Aki járt Sopronban, Tatán, Kőszegen, Pécsett, Győrben, látta a fertődi kastélyt, a nagycenki múzeumot, ahol a Széchenyi által behozatott, itthon készíttetett gépek vannak kiállítva, az megsejtheti, megrendültén láthatja, hogy a magyarság történetét nem csupán karddal, vérrel írták, írhatták volna, de szorgalommal, tudással, leleménnyel is. Azaz létezik, létezhetne egy polgári Magyar- ország is, egy komfortosabb, modernebb, konszolidáltabb, mint amit letarolt a tatár, a török és más dúlások. Tatay Sándor — Badacsony szerelmese — azt a mezei szorgalmat (a Ta Berzsenyi) írja le míves gonddal, anek- dptázó kedéllyel, amely már a rómaiak idején szőlőt telepített a szelíd domboldalakra, de a meredek vulkáni kúpokra is. Ez az igényesebb, mert nagyobb szakértelmet kívánó agrokultúra hozta létre azt a parasztpolgári réteget, amely Göncön — Vizsolyban lefordította a Bibliát, kertet varázsolt Kecskeméten a homokra. Németh László nagy álma: a kert Magyarország is pannon eredetű. Tatay Sándor pedig minden ízében pannon író. Ezt úgy kell érteni, hogy szelíd, igényes, magyar gyökerű, de európai horizontú. Azok a tradíciói, kisnemesi-protestáns lelkész ősök, szolid, megalapozott műveltség, Nyugat-Eu- rópából hazahozott, begyűjtött kultúrélmények. S mégis föld közeli, mert a banalitásokig hétköznapi is tud lenni, hogy elegánsan elszökkenve az anekdotázástól miniesszéket iktasson be történelemről, természetről, a létezés titkairól. Csaknem ötven oldalt szán két elveszett kutya történetének (ellopták), hogy közben elmondhassa a véleményét az erkölcsök kopásáról, devalválódásáról a szocialista rendszer összeomlásának évében. Mert akkor játszódnak ezek a történetek, helyesebben anek- dotafűzér: a vasfüggöny lehullásának évében. A szerző már nem éri meg, de a szaporodó jelekből kikövetkezteti, hogy a magyarság életében minőségi fordulat várható. A hegy lakói (a bennszülöttek, de a betelepültek is) együtt lélegeznek a természettel, a tájjal, a történelem, a világ robaja csak furcsa hírként jut el oda, motiválva, de meg nem változtatva az ősi ritmust. A ritmust pedig a hegy, a szőlő diktálja, amelyet nehéz munkával művelni kell, hogy a pincékbe gyűjtött zamatokat, illatokat élvezve elmeditálhassanak a világ folyásán. Mert a bor társaságkedvelő nedű, mértékkel fogyasztva kedveli a vidámságot is, de a meditációt is. Sokáig írták, mondták, hogy az anekdota elavult műfaj. Meglehet, de attól függ, ki műveli. Tatay Sándor az elkészülő, a bölcs mindenttu- dásával művelte. Könyve nem szenzáció értékű, de igazi, nemes olvasmány. Építi, üdíti a lelket, elmét. (Magvető Kiadó, Budapest, 1992) 14: Ä jfyiet'Magyarország Hétvégi meíléklete-_________ __________________________________________________________ : ________________________________________ 1993. január 9. Negyvenmillió [ff élet és halál ^ Sztálin a képernyőn és a valóságban is ugyanaz
