Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
Falu a keresztúton Cservenyák Katalin A középkorban itt keresztezte egymást az Alföldről a Verec- kei-hágó felé és a Szamos völgyéből Tokajon keresztül a Hemád völgyében Lengyelország felé vezető út. Ezért is hívták korábban Kótajt Ke- resztűtnak. Kedvező fekvését egykori birtokosai igyekeztek is kihasználni, a XV. században vásártartási jogot szereztek, s hogy jelentékenyek lehettek a vásárai, azt a XVI-XVII. századból ránk maradt itteni ügyeket tárgyaló periratok bizonyítják. Az 1600-as évek végének nagy hadjárásai azonban elnéptelenítették a mezővárost, s a XVIII. század elejére már a nevére sem emlékeztek a szomszédok. Ezért kellett hát újrakeresztelni. A Nyíregyházától szinte kő- hajításnyira elterülő települést ma több, mint négyezer-kétszázán lakják. A legnagyobb baj itt is a munkanélküliség. A kétezer körüli aktív dolgozóból 500-600-an munkanélküliek, s legtöbbjük már munkanélküli-segélyt sem kap. Kopogtatnak is sokan a polgármesteri hivatalban, de nemcsak ők, hanem nyugdíjasok, fiatalok, nagycsaládosok is, a napi posta hetven százaléka segélykérelem. A polgármesteri hivatalban a jegyző asszony, Vira Györgyné szobájának ajtaja tárva-nyitva, nem kell kopogni sem. — A legnagyobb gondunk, hogy nem soroltak minket a hátrányos helyzetű települések közé — kezdi a beszélgetést. — Két éve próbáljuk pedig elérni, már minden fórumot megjártunk, de sikertelenül. Emiatt nem kaphattak 50 százalékos ÁFI-támogatást sem a gázra a belterületen, s az aszálykárosultak is elestek a támogatástól. — Mindennap gazdálkodnunk kell — tájékoztat a jegyző asszony . — Ha van egy kis pénzünk, takarékba tesszük, tartós betétre. Az intézményeknél, amelyek csak részben önállóak, takarékossági intézkedéseket vezettünk be, segítünk abban is, hol lehet olcsóbban vásárolni. A legfontosabb feladatnak most a gázprogramot tekintik, ami áfa nélkül 58 millióba fog kerülni (ebből 19 millió ÁFI- támogatás). — Nemrég közmeghallgatást tartottunk — folytatja. — Sok minden felvetődött, de elhangzott: most a gázra kell összpontosítani. Nagyon jó a lakosság hozzáállása. Ezeregyszáz családból csaknem hétszáz már be is fizette a harmincezer forintos hozzájárulást. Ebben, mint a jegyzőnőtől megtudtuk, óriási szerepet játszott az Ibányi Takarékszövetkezet helyi kirendeltsége, amelytől példaértékű segítséget kapott a lakosság. Rendkívül kezdvező feltételekkel nyújtott hitelt: két év lejáratra adta a harmincezer forintot, a kamat pedig mindössze 2500 forint lesz. Félezemyi hitelkérelmet rendeztek el, s javarészt ennek is köszönhető, hogy ennyien be tudták fizetni a hozzájárulást. Munkát helyben csak a téesz (ott is nemrég létszámleépítés volt) és az önkormányzat intézményei tudnak adni, viszont száznál is többen fogtak vállalkozásokba. — Én ezt nagyon soknak tartom — komorodik el Vi- rané — ugyanis sok a kocsma. S a baj, hogy lassan beigazolódik, amitől előre tartottam: így nem jó a vállalkozási törvény. Bárki megkaphatja a vállalkozói igazolványt, s aztán csak az ellenőrzések során derül ki, hogy sem a szak- hatósági engedélyeket nem szerezte be az illető, sem a szakképzettsége nincs meg hozzá. Nemrég tartottunk ellenőrzést. Legalább tíz vállalkozói iga zolványt kellene visszavonni. De most 5-6 Pillanatkép a kótaji főutcán hónapja üzemelő boltokat - zárassak be? Az élelmi- \ szerboltoknak \ jövő év szép- ” temberig adtunk haladékot, s tájékoz- ^ tattuk őket a tanfolyami lehetőségekről. S ha már a vállalkozásoknál tartunk, találomra bementem egy kis élelmiszerüzletbe. Mellékutcában nyitották alig két hónappal ezelőtt. Csöppnyi, barakkszerű épület, belülről viszont tüneményes. Családi vállalkozás az egész. Szabados Mihály az árubeszerző, de ő tervezte, és fiával, sógorával építette is az üzletet. A „főnök” a felesége, az eladó pedig, a menyük. (Egyébként mindkét asszony szakmabeli.) — Nagyon gyenge a forgalom — mondja Szabados Mihály — az utcában talán három embernek van munkája. Csak a legszükségesebbeket vásárolják: tejet, kenyeret, fűszereket. Mosóporokból is az olcsóbbakat keresik. A bevételt rögtön áruba fektetjük be, ha csak pár darab is, de mindenből legyen a polcokon, mert hamar elpártolnak máshová a vevők, ha valamit hiá- A SZERZŐ FELVÉTELE ha keresnek. Még nem tudom, megérte-e az üzlet, de így legalább a menyemnek van munkája. A keskeny úton tovább haladva feltűnik egy pádon két férfi. Kiderül: jó szomszédok. Nagy János, a fiatalabbik, szabadsá- g á t tölti, egyébként Nyíregyházán dolgozik. Huncsik Gábor pedig már régóta nyugdíjas. — Hát, lehetne jobb az élet — mondja Gábor bácsi —, de nem szabad panaszkodni. Van még nyolc unoka, őket fel kell nevelni! — s unokái említésére felragyognak a szemei. Öregember vagyok én már, kezét csókolom. Nyolcvanhárom éves. — Annyinak nem látszik! — Pedig az életben dolgoztam annyit! Gazdálkodó voltam, fuvaros. Megjártam a frontot is. Épp Kisvárdán voltam, lovat vettem, s mire hazajöttem, már itt volt a behívó. Négy gyerekkel maradt itt az asszony. Nagy János az édesanyjával él, családja még nincsen. — Már mondtam neki, hogy nősüljön meg — mondja az öreg szomszéd. — Ne kelljen vénségemre csavarogni. Mikor látják rajtam, nem értem a dolgot, a fiatalabb rögtön megmagyarázza: — Jönne az asszonyhoz udvarolni! — s nevetnek nagyot mind a ketten. Valóságunk közelképben Bénultan bár, de bizakodva Balogh József _ _ ol a portás? — kérdi inkább magától a megyei JL JL főjegyző, amikor áthajtunk a mándoki egészségügyi gyermekotthon kapuján, majd nyomban kiegészíti, hogy mi is értsük: van itt egy fiatalember, mellesleg az egyik gondozott, ő szokta fogadni az érkezőket, mielőtt a valódi portás felnyitná a sorompót. Bent aztán bemutatkozunk az ifjú embernek, mint kiderül: szellemi fejlettsége amolyan óvodás színvonalú, nemsokára 20 éves lesz. Egy ő abból a 98-ból, aki most a gyermekotthont lakja, s a legegészségesebbek közé tartozik. Mert amint dr. Márt- ha Imre gyermekgyógyász szakorvos, az intézet igazgatója mondja: a gondozottak 30 százaléka súlyos fejlődési rendellenességek miatt állandóan ágyhoz kötött, további 25 százalék közepesen súlyos, járóképes. A többiek enyhébb fokban fogyatékosak. Annyira — mondja a főorvos —, hogy még gyógypedagógiai képzésre is alkalmatlanok. Most mégis nagy közöttük az izgalom. Várják a nagy autót, amelyik begördül a kapun, s nekik hoz valamilyen ajándékot. Lassan harmadik napja tart a várakozás, de az autó Gyöngyös környékén lerobbant, valamilyen alkatrész eltört, s Hollandiából kellett hozni, hogy Mándokra jusson. Nem csak a gyerekek várnak. Bírta István református lelkész is ott topog, talán ő a legnyugtalanabb, hisz ő teremtette meg a hollandokkal a kapcsolatot, s most, lám, ott kell várakozniuk az országúton egy alkatrész miatt. Persze, minden rosszban van valami jó is, a várakozás alkalmat ad a kapcsolat kezdetének felelevenítésére. — Amikor a romániai fordulat volt, sokan menekültek át Magyarországra, mert nem tudták, mit hoz a holnap, s tőlünk kértek segítséget. A magunk erejéből nem voltunk képesek mindenkin segíteni, ezért én is segítséget kértem a reinsburgi lelkésztől. Eljött Osvaid Micher, s szétnézett nálunk. Akkor ismerkedett meg a gyermekotthonnal, s amikor meglátta, milyen körülmények között élnek a gondozottak, gyűjtést rendezett otthon a gyülekezetében, a fia, Gerh’in pedig — aki bűnügyi nyomozó — egy alapítványt hozott létre. Az első összeg, ami tőlük érkezett: 120 ezer forint volt. Mártha Imre igazgató nyomban folytatja a tiszteletes úr mondatait, s a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetet említi, tőlük és az általuk kiépített kapcsolatok révén szintén érkezik a segítség. Mert az otthon lakóinak egy része állami gondozott, így — bár mindkét intézmény a megyei önkormányzaté — a GYIVI is lelki- ismereti kérdésnek tekinti a támogatást. E kapcsolatnak köszönhetik, hogy a berlini asz- szonyok egyesületétől egy kamion ruhát és játékokat kaptak. A beszélgetés félbeszakad, szólnak: megérkezett a holland ajándék. A csomagok egy részét egy terembe viszik, s már hívni sem kell a gyermekeket; tudják, rájuk most meglepetés vár. Főnővérek, gondozók nyitják a kartondobozokat, nem jut idő a méricské- lésre, csak úgy saccolják, melyik darab kire jó. Ahogy idegen szemmel látszik: feledhetetlen az öröm, a boldogság mellett azonban olykor egy sírás is felhallat- szik, de nem lehet egy darabot kettészakítani, egy kis méretűt nagyobb gyereknek adni. Az ágyhoz kötöttek is várják az ajándékot. Velük még nehezebb a gondozók dolga, mert várnák, elvárnák ők is a szép ruhát, de magukra venni aligha tudnák azokat. A kórtermek meglehetősen zsúfoltak. Egy-egy szobában átlagosan 13 ágy van, s mivel mindössze 7 szoba van, képtelenség az életkornak és az egészségügyi állapotnak megfelelő elkülönítés. De hiányzik a társalgó és foglalkoztatóhelyiség, ahol az enyhébb fokban sérült gyermekek tölthetnék idejüket. Persze, amikor a gyermekotthon falait építették, eszébe sem jutott senkinek, hogy valaha is ilyen célokat szolgál majd. Most nem laktanya, hanem gyermekotthon az intézmény és Mándok híre sem a régi. Keseregnek is miatta az emberek, mert a valamikori Tiszai járás székhelye egy átlagos faluvá vált. A környék — mint Záhony környéke — helyben járásra volt kárhoztatva, s kénytelen volt megelégedni a munkaerőt szállító háttértelepülés szerepkörével. Most aztán itt az új szerepkör: a visszafejlesztett cégektől visszatért, a munkahely megszűnése miatt otthonmaradásra kárhoztatott emberekről is gondoskodni kell. Sőt, jövőre, ha az önkormányzatok feladatává teszik a munkanélküliek segélyezését, a szociális gondoskodás minden terhe nyakukba szakad. Igazságtalanság — mondják egyhangúlag —, hogy míg az emberek odadolgoztak, addig az adót a munkahely annak a településnek fizette, ahol volt, ott gyarapodtak belőle, a lakóhelynek akkor is az ellátás gondjai jutottak, és most is nekik kell lenyelni a keserű pirulát. — A református egyház az egyházi iskola, a református gimnázium megszervezésével szeretne ehhez a fejlődéshez hozzájárulni — mondja Bírta István nagytiszteletű úr. — Úgy gondoljuk, ebben az intézetben nemcsak a mándoki gyerekek tanulhatnának, hanem a környékbelieket is hozzásegítenénk a továbbtanulás lehetőségéhez, sőt a kárpátaljai gyerekeket is fogadnánk. — Visszakapta az egyház a volt egyházi iskolát — egészíti ki a lelkész mondanivalóját Sajtos Ish'án polgármester, de további támogatás nélkül nem lesz életképes az iskola. Ha nem is elegendő az újrakezdéshez, a támogatás első kézzel fogható adományai érkeznek. A holland teherszállítmány egy része már az iskolának érkezett, padok, amelyben a majdani diákok tanulhatnak, s készpénznek vehetik a kárpátaljai református egyház püspökhelyettesének „ajándékát”, aki nyelvtanárt ígért az iskolának. Mert a tervek szerint nyelvi és egészségügyi tagozatot indítanak, hogy az egészségügyi gyermekotthonnak is képezzenek szakembereket. Ja, és a kollégium... Az szintén nem maradhat el. Azt hozza fel indokul Bírta István, hogy ma a családok egy része már képtelen volna az utazási költségeket fizetni, így a tanulókat kollégiumban szeretnék elhelyezni. Meg aztán a nevelés is más lehet egy vallásos intézményben, mint reggeleste a vonaton, az autóbuszon. — Reméljük, a híres mándoki kastély is azok közé az intézmények közé sorolható, amelyek lendítenek valamit a település sorsán — fogalmaz a polgármester. — 1996. december 31-éig fel kell újítani, mert megvette egy német szemészprofesszor, s az a szándéka, hogy külföldön élő magyar gyermekeket üdültet majd benne. Ez azt jelentené, hogy Mándok hírét vinnék világgá, s ha tetszik majd nekik ez a környék, nyilvánvalóan szüleikkel jönnének vissza. A jövőtervezésből az ajándékoknak örvendő gyermekek zsivaja térít az intézet hétköznapjaiba vissza. Útikalandjairól mesél az ajándékozó holland, majd a nagytiszteletű úrtól ismét kapcsolattörténelmet hallhatunk. Visszanyúl egészen a reformáció idejéig, mert oda vezethető el, amikor a magyar gályarabokat a hollandok váltották meg. s a segítség az elmúlt j negyven év alatt is I * jött. Templomok fel- !■ ■«/ újítására küldték adományaikat, most az indulását szervező gimnáziumot, a gyermekotthont segítik, s innen szervezik majd meg a kárpátaljai református egyházak támogatását is. Talán segítenek Mándoknak az eltüntetett szerepkör visszaszerzésében is. Kótaji Tükör ’S*. I?; >éi 1992. decméer S.
