Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

SZTORIPARÁDÉ '92 Lefotózott az államelnök Téglával taxizott Nyíregyháza (KM - Tóth Kornélia) — A köztársasági elnök fogad, beiktat, felavat, átad, támogat, ellátogat, megbeszél, aláír, megköt, üdvözöl, meghallgat, kitün­tet 7— és fényképez. Lapunk munkatársának sikerült a protokoll kisszótár megszo­kott, ismert szavait ez utób­bival kiegészítenie. Történt pedig Hajdúhadház katonai gyakorlópályáján, ép­pen november 13-án, pénte­ken a honvédelmi dandár ki­próbálására szervezett har­cászati gyakorlaton. A fon­tos katonai eseményt nemcsak a magas rangú tábornokok, a honvédelmi miniszter, ha­nem a köztársaság elnöke is a helyszínen kísérte megkülön­böztetett figyelemmel. Szép számban megjelentek a hazai sajtó képviselői is. Mi sem természetesebb, minthogy a feltételezett ellen­séges csapás fényképezé­se mellett a leggyakrabban Göncz Árpádot igyekeztek lencsevégre kapni a fotósok. Az államfő a maga közvetlen­ségével — a biztonságiak leg­nagyobb aggodalmára—elin­Itt adjuk közre a harcászati gyakorlat egy mozzanatát dúlt a lövészárkokhoz, hogy kezet szorítson a katonákkal, bejárt minden elképzelhető parancsnoki megfigyelőpon­tot, hisz érdeklődő ember. Vé­gül csendesen szemlélte az újságírók és fotósok tülekedé­sét, hadd készüljenek el azok a képek. De szerénysége egy idő után megakadályozta a Hol ez a Torgyán? Vígvári István nyíregyházi lakos mesélte: Idős férfiismerőse a vadász­puskáját műszaki felülvizsgá­latra Budapestre vitte. A szi­kár, nagy bajuszú kisgazda­szimpatizáns — miután a vo­natról a Nyugati pályaudva­ron leszállt — a nagy forga­lomtól és az idegen környe­zettől kissé megszédült. A So­roksári útra miként juthatna el? — töprengett. Gyalog messze van. Villamossal vagy busszal kellene utazni, de fo­galma sincs, melyik megy ar­ra. A taxi jobb lenne, de sokba kerülne... — ekképpen mor­fondírozott magában. — Az életben jó pár ne­hézséget megértem, isten ve­zérletével hátha ez a probléma is megoldódik — biztatta ma­gát. Ezután a vadász — majd csak lesz valahogy alapon — határozott léptekkel elindult. A vállára akasztott puskája kirítt a tömegből. A zajos és büdös úton arra gondolt, de jó otthon, a rezedaszagú falu­jában lakni. Pláne, ha vissza­kapná a földjét... Tényleg, ha már itt jár, megkérdezi: hol lakik ez a Torgyán? Az érdek­lődést vagy fél kilométeres szakaszon még néhányszor megismételte, amikor egy URH-gépkocsi állt meg mel­passzív téblábolásban és ke­délyesen megjegyezte: — Kedves kollégák! Maguk olyan aranyosak, hogy engem állandóan fényképeznek, ad­janak már egy gépet, én is megörökítem magukat! E sorok írója két lépésre állt a köztársaság elnökétől, így mi sem természetesebb, hogy lette. — Hová, hová azzal a puskával, papa? — kérdezte viccesen a járőr. Az öreg meg­mondta, s egy-két szóval a tá­jékozódási gondjait is ecsetel­te. — Üljön be — szólt az őr­mester, elvisszük mi a Sorok­sári útra — hangzott az aján­lat. A rendőr elárulta, a kapi­tányságnak jelentették, hogy egy kemény, mindenre elszánt ember Torgyán József lakóhe­lyét keresi. Az öreg, miközben gyorsan és kényelmesen úti célja felé tartott, azon tűnődött: hát, hiá­ba, az Isten, Torgyán és a pus­ka most is megsegítette. Göncz Árpád felvétele azonnal nyújtotta a kis gépet. Még néhány gyakorlati inst­rukció az államfőnek, itt néz­zen bele, itt nyomja meg, s ün­nepi pózba merevedtünk a nem mindennapi fényképezés pillanata előtt. S mintha min­dig azt csinálta volna, elké­szült a ritka felvétel ezúttal rólunk, a sajtó munkatársairól. — Itt mindig történik vala­mi! — fogadtak a KORONA taxisok mikor egy jó sztoriról faggattam őket. Egyik tehertaxis kollégájuk, annak rendje-módja szerint, hívásra kiment a megrendelő­höz. Három doboz került az autóra, hűtő, televízió és mo­sógép. Sárospatakra szólt a fuvar. Beérve Patakra, meg­álltak az első vendéglőnél. Az utas elnézést kért, de itt van a barátjánál a lakás kulcsa, be­megy érte. Mindjárt jön, szólt még vissza a biztonság kedvé­ért. A sofőr nem is idegeske­dett, gondolta, az áru az autón van, senki sem olyan hülye, hogy elhagyja. Fél óra után, mégis moco­rogni kezdett benne a kisör­dög, s akkor látja messze tá­vol, a földeken bandukol a kli­ense. Egye fene, te sem kapod meg az árud, míg el nem szá­molunk a fuvardíjjal, — mo­rogta kissé bosszúsan magá­ban. S igazán csak akkor lepő­dött meg, amikor kibontotta a dobozokat. Mind üres volt, mindössze néhány téglát rak­tak bele, mely imitálta a gépek súlyát. Mire mindez kiderült, a kolléga bottal üthette utasa nyomát... A legtöbb gond valóban az italos vagy enyhén italos uta­sokkal van. Bizonyítja ezt egy újabb eset is. Az egyik kocsi­ba beszállt a város közepén egy középkorú, jól szituált hölgy. Rövid idő alatt kide­rült, hogy névnapozásról jött, s kissé illuminált állapotba ke­rült. „Az Alma utcába vi­gyen!” — adta ki az utasítást. De szinte abban a pillanatban el is aludt. A vezető nem győzte kitámasztani, hogy ne­hogy a nyakába boruljon a „rakomány”. Az Alma utcai ABC-hez érve, mivel nem volt konkrét a cím, óvatosan felébresztette a hölgyet. „Megérkeztünk asszonyom!” — mondta finoman. Az utas kinyitotta a szemét és azonnal felelőségre vonta a sofőrt, mit keres itt az idegen az autójá­ban. A kolléga alig tudta neki megmagyarázni, hogy ő a ta­xis, aki idáig hozta. Zsebest fogtam Én Gonzales Ildikó A rendőr lába bánta Cziránku András törzsőr­mester: — A körzeti megbízottat önakasztáshoz hívták. A rend­őr, miközben a létrán a padlás felé mászott, lelkileg már elő­készítette magát a hulla látvá­nyára, és az ezzel együtt járó kedélyállapotra. Amint a te­tőtérbe kapaszkodott, a szaru­fán egy lógó embert látott. Itt már nemigen lehet segíteni, de azért megnézem, — gon­dolta. Egyszer csak a test megug­rott, s azt kiáltotta: hukk...! A rendőr a padlásról ijedtében leesett, és lábát törte. Termé­szetesen az akasztott ember ellen — akinek egyébként ku­tya baja sem volt — eljárás in­dult. Azt hitte, valamelyik családtagját vicceli meg. De a rendőr lába bánta. .Humor. — Tessék, polgármesteri hivatal — hallatszik egy fia­tal nő kellemes hangja a máté­szalkai városháza telefonköz­pontjából. Kapcsol, türelmet kér, keres, informál. Tanító­nő. Addig dolgozik telefonke­zelőként, amíg útra nem kel új hazája felé. — Számomra az év sztorija az esküvőm. Vőlegényem pa­namai állampolgár, aki akkor még Kijevben tanuló orvos- tanhallgató volt. Esküvőnket július 11-re tűztük ki. Javában folytak az előkészületek, ami­kor telefonált, hogy csak há­rom hét múlva kap vízumot. Addigra pedig vissza kell utaznia a hazájába. Monda­nom sem kell, lázas intézke­désbe kezdtem. Szerencsére segített, aki segíthetett: anya­könyvvezető, Belügyminisz­térium, kijevi főkonzul. Sike­rült! Azóta nem Tóth, hanem Gonzales Ildikónak hívnak. Várhatóan márciusban köl­tözöm Latin-Amerikába a fér­jem után. A román ipar büszkeségét, a Daciámat aznap a garázsom­ban hagytam. Buszra száll­tam. Estefelé, munkám végez­tével fel akartam szállni az 5- ös buszra. Mit látok felszállás közben, a csúcsforgalom kel­lős közepén? Hát azt, hogy két tagbaszakadt férfi jobbról- balról lökdösni kezd egy 35 év körüli csinos hölgyet. Mintha csak igyekeznének a felszállással, taszigálják ma­guk előtt a nőt. Egy hamfadik, vézna férfi közben a hölgy táskájából kiemel egy tömött pénztárcát. „Adják vissza neki!” — kiáltottam erélyesen. Erre mind a hárman leugrottak a busz lépcsőjéről és hárman négyfelé futottak. A tagbasza­kadtakat futni hagytam, a véz­na nyomába eredtem. A Cent­rum Áruház előtt utolértem a véznát, s mivel fázott a jobb kezem, azt a nadrágzsebem­ben tartottam. A vézna azt hitte, hogy egy hosszú, ke­mény tárgyat, esetleg pisz­tolyt szorongatok. Mondom a véznának: „Jobban jár, ha be­mutatkozik.” Erre tört ma­gyarsággal motyogott vala­mit, majd remegő kézzel fel­mutatta útlevelét, amelynek megjegyeztem, majd a sarkon felírtam a számát. Rögvest telefonon hívtam rendőrtiszt ismerősömet, aki­nek elmondtam a sztorit. A derék tiszt & perc múl va két fi­atal nyomozót küldött hoz­zám, akik lejegyezték az útle­vél számát és személyleírást kértek a két tagbaszakadtról és az egy véznáról. Úgy tu­dom, a rendőrök valami izzó, vagy forró nyomon elfogták a zsebeseket. A gyors, ügyes, de marcona rendőröktől nem várok köszönetét, de szeret­ném, ha a tömött pénztárcájú, dús keblű hölgy valamilyen formában meghálálná önzet­len fáradozásaimat. A csecsemő szégyenkezne j ja az olvasó végső elkese- L1 redésében arra a kaland­ra adja a fejét, hogy netán el­olvassa az itt következő soro­kat, magára vessen. Én előre figyelmeztetem, még abba le­het hagyni, még sutba lehet dobni az újságot, még be le­het kapcsolni a tévét, még annyi mindent lehet. De ha mégis... Ahol ezeket a sorokat ro­vom a képernyőre, ez egy kész diliház. Az ne tévesszen meg senkit, hogy az épület hom­lokára az van írva, hogy szer­kesztőség. Ez csak, ahogy mondani szokták, a kóbor apácák, azaz a kóbor olvasók kicselezésére való. De bent, a falak között, hamisítatlan idill fogadja az érkezőt. Kö­szönés helyett, már a folyosón ilyesmit mormolunk magunknak és egymásnak, na újra itt vagyunk, a dili­házban. De nem sok idő marad az elmélkedésre, mert — mint minden rendes helyen — itt is a reggeli vizittel kezdődik a nap, amit szemérmesen lapindító ér­tekezletnek nevezünk. Itt dől el, vagy kellene el­dőlnie, mit olvashat másnap. harmadnap a jámbor olvasó a lapban. A főorvos mellett asszisztáló osztályos orvos, akit ugyancsak megtévesztés­ből, szerkesztőnek neveznek, elkezdi kitaposni a kollégák­ból a másnapi cikk-, riport-, interiú-. tudósításadnoot. bár belül nem készülnek él azok a bizonyos cikkek, riportok... De kár volt emlegetnie az elektrosokkot, mert úgy lát­szik a technika is érzékeny, sértődékeny, s mire vége a vi­zitnek, ülnénk az elektronikus szövegszerkesztő elé, lefa­Páll Géza Kész diliház jól tudja, ez gyakran remény­telenfáradozás. Jó esetben is a szerkesztőség fele kimenőn, azaz szabadságon van, a má­sik fele vajúdik, vagy vele va­júdnak. így aztán a szerkesztő nagymonológja tölti be a ter­met, hogy mit is várna a más­napi lapba, mert különben nem lesz holnap újság. Ez egy kis derűt, bizakodást csal az arcokra, ékelődő mondatok hangzanak el arról, hogy az olvasó milyen hálás lenne, ha legalább egy nap megkímél­nénk őt, de a főszerkesztő — főorvos hamar véget vet az oktalan viháncolásnak. Kilá­tásba helyezi a legdrasztiku- sabb kezelési módokat, mint az elektrosokk, ha egy órán gyott az egész rendszer. Nem a társadalmi, a szerkesztősé­gi rendszer, s órákig megma­kacsolja magát, míg végül hajlandó engedelmeskedni, s befogadni megfáradt, kiüre­sedett kollégáink írásnak ál­cázott erőlködéseit. De ez még nem minden. Ezután jönnek az olyan társasjátékok, természetesen gyógyító terápia gyanánt, amelyek kezdő mondata leg­inkább úgy hangzik, mi a fő­cím komámasszony, vagy ép­pen komámuram, hová tűntek a fényképek. Ki ette meg az alcímeket, hol kóborolnak a blikkfangok, amiket a rik­kancs kiabálhat az utcán a la­pot árulva. S egyáltalán hová a fenébe tegye az osztályos orvos, illetve szerkesztő azt a sok végtelenül hosszú, végte­lenül unalmas, végtelenül ol­vashatatlan cikket, amit a jámbor olvasónak szánunk, az Isten bocsássa meg a vét­keinket... Meg is lennénk mi ebben a szerkesztőségnek álcázott diliházban... Csak ne kelle­ne folyton újságot írni, szer­keszteni. Valami védekezést előbb-utóbb ki kell találnunk. Addig viszont, ha belepusztul is az olvasó, akkor is azt fog­ja kapni, amit mi akarunk, azaz mi írunk. Az is lehet ez a végleges megoldás, önma­gunknak írjuk és szerkesztjük a lapot, s így magunk is olvassuk. Tehát hálás olvasói lehetünk önmagunknak, leg­inkább az osztályos orvosnak, aki mindezt megrendezte. jji gyébként is gondoljunk J—j bele, nem lehet az újság feladata állandó jelleggel új­sággal traktálni az embere­ket, mikor tulajdonképpen — mióta az ember létezik — minden ismétlődik. Alig van új a nap alatt. Ja, ezt már va­laki előttem is mondta... Szabó Pál a megyei kórház rendésze mesélte: — December 24-én reggel 8 órakor három nő és egy férfi a kapufélfát majd kiverve ér­kezett a Jósa András kórház főbejáratához. Gyanakodva néztem, vajon ki üldözi, vagy lökdösi őket? Miután meg­győződtem róla, nem történik a személyük elleni bűncselek­mény, megkérdeztem, hová mennek(?), annál inkább, mi­vel a látogatási időhöz még két óra hibádzik. — A szü...ülészetreee, hukk — válaszolták. Ekkor láttam és éreztem: a zajos, nagy rössel való érkezésük egy furcsa hajtóanyag, tetemes mennyiségű kisüsti pálinka elfogyasztásával van össze­függésben. Az arcukról, ruhá­zatukról az is látszott: a piás- ságuk szinte mindennapos, vagyis az nem csupán a baba születése fölötti örömüknek tudható be. — Hölgyeim, így nehezen fognak oda találni — próbál­tam őket rávenni egy kis pi­hésre, miközben hol a falat, hol egymást támogatták. Ek­kor az egyik tökrészeg nő hi­ún felkapta a fejét, s azt mondta: — U...gy beee...szé..él velünkkk, mi...inthhaaa, rééé- ..észeegeekk leee..nnénk... Ezután arra gondoltam, de jó, hogy a szegény csecsemő még mit sem tud a világról, különben elbújna derék láto­gatói elől. W^decmjerSL Nábrádi Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents