Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
Köszöntő és búcsú Kibédi Ervin reneszánsza Lázár István Amit most írok, az recenziónak indul, ám nem az lesz belőle. Négy karcsú, a jó minőségű, drága papír miatt mégis szinte súlyos kötet van előttem. Fodor István-Kovalovsz- ki Júlia-Kovács Tibor-Lovag Zsuzsa-Tóth Endre: A Magyar Nemzeti Múzeum; Te- mesváry Ferenc: Fegyverkincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban; Garant Éva-Kiss Attila: Népvándorlás kori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban; Cséfalvay Pál: Az esztergomi bazilika, kincstár és vármúzeum a Helikon — újabban: kft. — által indított Múzeumi kalauz sorozat első négy kötete. Közülük kettőn már, a budapesti Helikon mellett, a milánói Electa kiadó neve is ott van; és amint tájékoztattak róla, ez az együttműködés azt ígéri, hogy e sorozat kötetei hamarosan több idegen nyelven is megjelenhetnek. Most következhetne a külcsín és a belbecs tüzetes vizsgálata. Elégedjünk meg ebből annyival, hogy a már jelzett jó minőségű, drága papíron gyönyörű színes és megfelelő fekete-fehér képekkel igen gazdagon illusztrált, az ismeret- terjesztésben is régóta jártas, kiváló múzeumi szakemberek által írott szöveg kínálkozik a régiségek iránt érdeklődők felvilágosítására és gyönyörködtetésére. S rögzült mindez, a kötetek említési sorrendjében, 124,64,64 és 76 oldalon. A könyvek ára pedig, ugyanebben a sorrendben, 650,-, 480,-, 480,-és 550,-Ft. Amikor még nem tört ki a balkáni őrület, s az akkori Jugoszlávián békésen áthaladva, több nyáron is Görögországban kóboroltunk Ilonával, mindketten újságírók lévén, nagy örömmel vettük, hogy a görög múzeumokba a magyar MUOSZ-igazolvány szabad bejárást nyitott. Ez — akkoriban még — mindig dollár megtakarítását jelentette alkalmanként és fejenként. Ami összesen annyira rúgott, hogy egy-két nappal tovább maradhattunk hazatérőben kedvenc pihenőhelyünkön, a kék tenger partján, a Zeusz kempingben, a felhősapkás Olimposz lábainál. Ám arra ugyanakkor már ritkán futotta, hogy legalább a legemlékezetesebb múzeumokról, műemlék-együttesekről megvásároljuk az imént említett négyhez hasonló kivitelű és terjedelmű, 6-8-10 dollár értékű drachmáért árusított köteteket. Itt tartunk tehát most. Végre egy olyan igényes kivitelű múzeumi kalauz sorozat megindulását üdvözölhetjük, amelyhez hasonló kiadványokat irigykedve és többnyire már kiürülőben lévő zsebbel csodáltunk Európának nem is csak a leggazdagabb országaiban. Görögországban az ilyen köteteket persze jobbára a külföldi turisták vásárolták. Mire azonban — és már nem is külföldi, hanem sorra korszerűsített hazai nyomdákban — a piacon versenyképes, színesen illusztrált könyvek-albumok sora készülhet, ezek piaci ára miatt éppen a legfogékonyabbaknak vélelmezett rétegek — diákok, pedagógusok, nem szakbarbár értelmiségiek, filoszok — kerültek ki a potenciális vásárlók köréből. Magam egy sokban eltérő, mégis találkozó folyamat tanúja vagyok, egy tudományos ismeretterjesztő folyóirat szerkesztőjeként. Ennek a dolga — számos laptársáéval együtt — annyiban más, hogy mi nem új, nemrég meghonosodott kiadványként kerülünk ma piacra, hanem éppenséggel régi kulturális pozíciónkat igyekeznénk őrizni vagy akár javítani. Visszatérve a Múzeumi kalauz sorozatra, ez is az egyik bizonyítéka annak, hogy miközben sokan — különböző, részben egymással ellentétes folyamatokat összemosva — általános kulturális hanyatlásról, csődről beszélnek, a valóságos helyzet ennél bonyolultabb. A könyvszakmában például — de a folyóiratok körében is — egyszerre mutatkoznak a fellendülés és a válság jelei. Egy nagyjából meghatározott, és nemigen csökkenő, hanem még a mai körülmények között is növekvő fizetőképes kereslet közepette olyan tömegű a kínálat, olyan heves a verseny, hogy a kínáló és a megkínált alig tud eligazodni. Meglehet, a szépirodalmi választék részben szűkült ugyan, ám ezt nem csupán a ránk zúdított kultúrmocsok „ellensúlyozza”. Én úgy látom, hogy nem kevés a jó vagy igen jó ismeretterjesztő mű; más népszerű tudományos vagy tudományos munkák minőségéhez pedig szó férhet, ám ezek is fehér foltokat tüntetnek el. Szegedi Molnár Géza Telefonon hívom Ervint, aki rendszerint hallgatag, befeléforduló ember. Kicsit barátomnak érzem. — Mit csinálsz mostanában? — teszem fel óvatosan a kérdést. — Nyáron az itáliai Udine melletti Cividale városkában szerepeltem a nemzetközi Kaffka fesztiválon, amit Georg Tábori (Tábori György) rendezett. Anglia, Monaco, Csehszlovákia, Szlovénia, stb. mellett Magyarország is képviseltette magát. A Radnóti Színház a Kriptaőr című darabot játszotta két alkalommal, magyar nyelven. Taub György rendező és Bálint András színész-igazgató az intrikus udvarmester szerep kapcsán gondoltak rám, és nem csalódtak. Siker lett. — Intrikus? A közönség körében mint komikus lettél népszerű! — Ennek nagyon örülök, de színész vagyok. Azt hiszem, a közönség még nagyon sok oldalamat nem ismeri. — Hol játszol most? — Leszerződtem a Fővárosi Operetthez, mint vendég. A Marica grófnőt játsszuk, amellyel Rökk Marika bejárta már a világot. Marika biológiai csoda. 79 évesen úgy dobálja a lábait, mint a rendező, Németh Sándor. A darabot átdolgozták a művésznő számára, így az én szerepem is hálás figura lett: Marika titkára, bizalmasa, volt szeretője, és minden titkok tudója. — És a Vidám Színpad? — Ott is lesz egy bemutató — a címét ne kérdezd. A premiert én csinálom, de „lekettőztek”, hogy egyeztetni tudjanak az Operett Színházzal. Ilyen az élet. Tavaly pihentettek, az idén divatba jöttem. Ez a szerep is kitűnő, olyan tejfelt kanalazó figura: „ziccer sze- rep . — Film, tv? — A tévében portréfilm készült rólam. Én írtam és állítottam össze. Új verseket is mondok, és igyekszem minden oldalamról megmutatkozni. Bejátszás is lesz régi felvételekről. Ha meghalok, marad valami utánam. Egy pár centiméter... — Két könyved is jelent már meg: a Kibédi-variációk és a Beszélgetések a papagájjal. — Három. Ruttkai Feri festőművész barátommal csináltunk egy közös könyvet. Szép színes kiadás. 30 tábla van benne. Mindegyikhez írtam egy négy-ötsoros verset. A következő könyv pedig a Szép Istennőhöz szól! — Mi van a közismert mini növény- és állatkerteddel? — Már csak az erkélyen van meg az üvegház. Redukálni kellett. Van egy yorkshire terrier kutyám, amely akkorákat ugrál — röpköd — a levegőben, hogy Sárkánynak neveztem el. Meg van Jákó papagájom. 80 szót beszél, megtévesztésig utánozza a ronda embereket. Egy kanárim van még, és néhány növényritkaság. A sok munka mellett többet nem tudok vállalni. Tavasszal összeállítok egy könyvet, szintén Ruttka festőművésszel az állatokról. —Hacsek és Sajó él még ennyi munka mellett? — Természetesen. Holnap megyünk Keleti Palival Pilisre, Ruttka kiállítására: Verni- százs a’la Hacsek-Sajó. Igaz, hogy Kibédi most reneszánszát éli, mégis feltűnt, hogy egy szó panaszt sem hallottam tőle! Psota, az örökmozgó Péreli Gabriella Aki végigolvassa a Psota Irén életéről néhány évvel ezelőtt megjelent kötetet, jó néhány meglepő, élettörténeti- jellembeli momentumot fedezhet föl benne, még ha a színpadról bármily jól ismeri is őt. Feltárulnak a gyerekkor, a családi környezet, a privát és a rivalda előtti élet titkai. De az ő esetében különös értelmet nyer a privát jelző. Psota lénye bonyolult műszer: ha úgy érzi is olykor, hogy belehal az örömbe, csalódásba — miután túlélte, átömleszti színi énjébe, amint a pelikánanya táplálja gyermekeit saját vérével. Persze, így van ez minden jó színésszel. Csakhogy Psota számára a fő, mindig és mindenen átgázolva: a színpad. így látom Psotát, korábbi impresszióm sorából kiindulva, önéletrajzi naplója ismeretében, s a Roncsderby megírása folyamán megtapasztalva- megszenvedve sajátos mivoltát. Közismert, hogy Psotát vagy imádják, vagy gyűlölik. Ő már ilyen, semmi köze a langyos középszerhez, a kellemes átmenetekhez, a finom- (kodó) társalgási darabokhoz. Féktelen, szélsőséges, kíméletlen; elsősorban önmagával szemben. „Nagyon sok szerepben gyilkoltam és haltam meg. Sosem irtóztam a koporsóba fekvéstől sem — nem is egyszer fordult elő. Dehát az élet ilyen: élet és halál ötvözete... az utolsó filmemben rángattam a koporsót... A Várszínházban, a Margarida asszonynál, amikor a nő szívrohamot kap, hajszál választott el a haláltól... Persze, ha a színész nem hal bele a szerepbe, amelybe bele kell halnia, az nem az igazi... De amelyekbe szépen halok bele, azok után éhes sem vagyok, nem műDolezsál László felvételei ködnek az érzékszerveim, másnap sem vagyok az élők sorában...” — szól a napló. A várszínházbeli Sarah, a- vagy a languszta sikolya című darabban Sarah Bemhard-t alakította. Színésznőt megjeleníteni kacifántos feladat, még ha Bernhard Psotához hasonló, zabolátlan, mohó, szerepre-tapsra éhes, örökké kielégületlen őrült volt is, aki élve próbálgatta a jó előre megcsináltatott koporsóját. Psota eggyé vált Sarah-val. Elképesztő sajátosságaihoz tartozik, hogy azonos átéléssel veti bele magát Gertrudis, Yerma, Kurázsi mama, Szent Johanna szerepébe, vagy éppen egy butuska slágemótába; hogy kéjesen lubickol púpos öreglány, szenvedély tépázta varázsos démon, gonosz vénasszony bőrében. Negyedik éve ugrálja, sántikálja, szenvedi, lelkendezi végig a Madách Kamara Színházban a Roncsderby című geronto- show-t, mint öregedő, magányos egyedül maradt nő, aki — ha férfi bukkan fel a láthatáron — egy perc alatt húsz évet fiatalodik. Fizikailag is kivételes teljesítmény, több mint kétórányi színi-magány! Meg is kapta érte az idei Er- zsébet-díjat — a Jászai, Kossuth, Érdemes, Kiváló Művész cím után. Molnos Lajos A kitartás / gen, a BZ/3/5-ös terület—mondotta mélyen elgondolkozva, homlokát ráncolva Hatósági Főnök Kitűnő Megfigyelőnek. — Bizonyos idő óta egyetlen megfigyelői jelentést sem kapunk e területről. Mintha nem is létezne ez a terület, s ha mégis létezik, mintha semmi megfigyelni és jelenteni való sem történt volna, nem történne ott. Márpedig, ha valaki, akkor a Hivatal nagyon is jól tudja: mindig és mindenhol történt, történik és fog is történni valami gyanús, valami megfigyelni és jelenteni való. És rendszerint ott történnek mindig a leggyanúsabb, a leg- beláthatatlanabb következményekkel járó, azokat elindító dolgok, ahol látszólag — hangsúlyozom: LÁTSZÓLAG! — soha és semmi nem történik. Ez egy olyan tény, egy olyan axióma, sarkigazság, amelyet a Hatóság mindig is fenntartás nélkül elfogadott, és el is fog fogadni; teljesen fölösleges tehát ezen a sarkigazságon vitatkozni. Tenni és intézkedni kell... Tehát a BZJ3I5-ÖS terület, ahonnan egy bizonyos idő óta egyetlen megfigyelői jelentés sem fut be. Mintha ott MÁR nem történne semmi megfigyelni és jelenteni való, vagyis: mintha már minden a legnagyobb rendben volna. Mit bizonyít ez számunkra, a Hatóság számára? Azt bizonyítja — s épp ez a látszólagos nyugalom, ez a minden-rendben-levés bizonyítja a legjobban —, hogy a Hatóság véleménye szerint soha, sehol nincsen semmi rendben, hogy igenis, a BZ/315-ös területen valami történik. Mégpedig valami nagyon gyanús, valami nagyon rendkívüli és nagyon közveszélyes...! Kitűnő Megfigyelő hét közepén, csütörtökön, nem sokkal déli tizenkettő után érkezett meg Likatosra, vagyis a BZI315-ös „területre", fel a távoli hegyek közé, egy nem túlságosan tágas, de kellemes völgykatlanba. A falucska (látszólag) nyugodt volt, csendes, békés, derűs, mint egy régi, nagyon elfelejtett temető. Ballagva ment végig a falucska egyetlen utcáján, akárha egy időmilliomos sétáló. Feszülten figyelt, alaposan megfigyelt mindent. Az utca végén hatalmas betonvályú volt, amelybe egy jókora vastag vascsőből gyöngyözve zubogott a víz. Ősz eleje volt még, nyáriasan meleg az idő. Kitűnő Megfigyelő megszomjazott a gyaloglásban és megizzadt. Megmosakodott hát a vályúban, jót ivott, majd letelepedett a vályú szélére. Elővette a noteszét, és beleírta első megfigyeléseit: „A faluban minden kapu bezárva, minden ház ablaka bedeszkázva, beleértve az iskolát, a vegyeskereskedést és a templomot is. Még egy kódorgó kutyát, bóklászó macskát sem látni sehol. Gyanús! És gyanús az is) hogy az utca végén van egy betonvályú, amely kitűnő állapotban található, és folyik bele a kitűnő, jéghideg víz. Ha senki nem lakik a faluban, mint ahogy az látszólag látszik, akkor miért van szükség vályúra és vízre, és miért van ilyen jó állapotban a vályú?! Gyanús!" Némi gondolkodás után még beírta a noteszbe: „Minden felettébb és nagyon gyanús!!!” — három felkiáltójellel, és vastagon aláhúzva. Egész nap figyelt és megfigyelt. Mikor a nap már lenyugvóban volt, megírta az Első Kitűnő Megfigyelői Jelentést. A jelentést betette egy borítékba, leragasztotta, felbélyegezte és bedobta az ugyancsak bedeszkázott abla- kú vegyeskereskedés falán található postaládába. Az éjszakát egy ajtó nélküli csűrben töltötte, poros, régi szalmán. Nehezen és csak nagy későre tudott elaludni; zavarta a tömény, nehéz csend. Rosszul aludt, sokat forgolódott, többször is felriadt. Fáradtan, összetörtén ébredt, minden porcikája fájt. Egész nap a falut járta. Figyelt. Megfigyelt. Estefelé megírta a Kettes Számú Kitűnő Megfigyelői Jelentést: „Ma felfedeztem egy furcsa, különleges, gyanús házikót, amely egy elvadult kert, egy valóságos bozótos legmélyén rejtőzködik. Ahogy felfedeztem, azonnal gyanússá is vált. Miért bújik ez el jobban, mint a többiek? — tettem fel magamnak a kérdést. Amint később kiderült, okkal. A Szabályzat előírásai szerint (19. oldal, 37-es Előírás, a, b, c és g pont) becserkésztem a kertet, majd a házat. Találtam a házban egy torzonborz, csimbó12 i A IKíCet-Mafluarürszáf! újévi ttuűiítím _________________________________ : __________________ 1992, december 31, t ............................ .............." '.......1...' Fenyők (fametszet) Csizmadia Attila rajza.