Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-12 / 293. szám

........................................................................... ....................................................................................................... \ ' ....—*--------------""------*"--—"—'——- —---—.....—— ---------*— ------—-------------------—————>—-...... '•*■ ■r^.* ....' 1 ^ ijj Balogh Géza A Beregnek szá­guldó autósok többsége meg sem igen áll Vásárosnamé- nyig. Ott is legfeljebb egy ká­vét hörpint fel nagy sietve, s lohol tovább a Tiszán túlra. Pedig érdemes kiszállnia a kocsiból hamarább is. Mond­juk mindjárt Namény előtt, ahol egy kis keskeny, hor- padásos kőút vezet jobbra, Vitkának. De ne jobbra, hanem balra induljunk. Ne ijedjünk meg a ragadós, őszi szántástól, mert pár száz lépés után valóságos csodára bukkanunk. A távol­ból nem más az, csupán egy fákkal, bokrokkal benőtt, hosszúkás halom. Ám a fák, a bokrok között száz-kétszáz éves fejfák, sírhantok... a ré­gi, vitkai temető. Az utolsó halottat másfél évtizede hozták ide. Azóta csend honol a százados fák, s mohos keresztek között. Csak egy-egy magányos öreg­asszony bujkál kis kapával, locsolóval a kezében az elva­dult bokrok között. Egy-egy fejfánál megáll s sóhajt: An­na, Anna, Szabó Anna! Mi­lyen a föld, kedves lánykori pajtásom...? Hát az urad, Elek Menyus...? Harkályok, cinkék felelnek a csendes szavakra. A vén akácok, tölgyek, puszpángok hallgatnak, őrzik a Siklódi Já­nosok, Kajor Lajosok, Deák Sándorok, Pálfy Eleonórák emlékét, titkait. Kis híján maga a falu, Vit- ka is úgy járt, mint ősi teme­tője. Nyolc-tíz éve még a ne­vét is eltörölte az akkori hiva­talosság. Vásárosnamény II.. Vásárosnamény III. — ez lett a neve Vitkának, meg Ger­gelyiugomyának. Létezett ugyanis nálunk egy törvény — még ha nem is mondták ki soha — egy település csak akkor mondhatja el magáról, hogy város, ha elér a lélek- szám egy bizonyos nagysá­got. Feláldozták hát Vitkát. meg Gergelyit s Ugomyát. A vitkaiak állítják, hogy nem törölték le őket végleg a térképről, és sikerült vissza­szerezniük hétszáz éves ne­vüket, az elsősorban híres szülöttüknek, az író Balázs Józsefnek köszönhető. Aki­nek majd mindegyik regénye, novellája itt játszódik, s min­den követ megmozgatott, hogy Vitka újból Vitka le­gyen. A Magyarok, a Koportos, a Fábián Bálint találkozása az Istennel szerzőjének ár. Cserháti István, naményi ró­mai katolikus esperes segített talán a legtöbbet, rendelkezé­sére bocsátva a naményi plé­bánián őrzött öreg iratokat, anyakönyveket. Áz esperes úrhoz öt-hat éve a leglehetetlenebb időpontok­ban is bátran bekopoghatott bárki, szívesen állt mindenki­nek a rendelkezésére. Most azonban felborult az élete, megsokasodtak a dolgai. Mi is a legrosszabbkor zavarjuk. Fél tizenegy, s mennie kell hittanórára. Már csak annyi ideje van, hogy néhány Vit- kával foglalkozó régi irat fénymásolatát a kezünkbe ad­ja, s pár szóval bemutassa a hozzá oly közel álló falut. „Anno 1782. d. 27 7bris. Épült egy fa torony, mintegy tizenkét ölnyi magasságú... a Nagyobb gombban ilyen for­ma írás tétetett: A Vitkai Ref. Sz. Ekklésia... építtette a maga költségével ezen tor­nyot, boldogul az Urban el­nyugodott néhai Felséges Maria Theresia Királyunknak engedelméből...” így, ilyen ódon, ízes ma­gyar nyelven folytatódik a falu krónikája egészen a mai napig. Ám mielőtt a mához érnénk, még álljunk meg 1938 Szent IsO’án havában. Kezemben egy hosszú, mai szemnek furcsa, keskeny „kutyanyelvre” íródott króni­ka, mely egy olvashatatlan nevű kántortanító akkori pályamunkája. Aki az elnyert állását egy igen alapos szo­ciográfiai munkával előle­gezte meg. Engedtessék meg, hogy a ma krónikása e műből szemelgessen. Egyetlen hoz­záfűzött megjegyzés nélkül, hiszen ez az írás a régi Vitkáról szinte mindent el­mond. Vitka a vármegye északnyugati sarkában, a Kraszna bal partján, teljesen sík helyen fekszik — kezdődik a kis összefoglaló. Csak a temető és szőlőskertek tájékán vannak szelídebb dombok... Nevét hasonnevű birtokosoktól nyerte, akik V. István királytól kapták adományképp... Iskolánk a plébánia alapítása előtt már száz évvel működött. Plé­bániánkat 1748-ban alapította br. Barkóczy Ferenc egri püspök, ki a történelmi fel­jegyzések szerint ebben az évben hosszabb időt töltött községünkben. A derék kántortanító ezt követően hosszasan ecseteli még a község egykori birtok- viszonyait, megjegyezvén, hogy a régi nemesi családok a ma élő lakosságnak még az emlékezetében sem élnek, majd igazi tanítóhoz méltóan az iskolaügyet boncolgatja. Felpanaszolván a szűkös anyagiakat, s azt, hogy bár „mindkét egyházközség nagy anyagi nehézségekkel küzd, iskolafejlesztésre áldozatokat nem hozhat, bár tudatában van népünk annak, hogy ha­ladnia kell a korral. Vitkán ma, persze, nem hat „tanerős” testület okítja a helyi iskolá­sokat, s természetesen rég megszűnt már az osztatlan tanítás is. Szemnek is igazán tetszetős, korszerű épületben sajátíthatják el a tudományok alapvető ismereteit “ú gyer­mekek. Semmivel nincsenek hátrányban mondjuk a na­ményi iskolásokkal szemben. Ami persze természetes is, hiszen közigazgatásilag Vit­ka azért még mindig Vásáros- naményhoz tartozik. Nem panaszkodhatunk, most már aztán minden lehet, nem álljuk meg tehát, hogy meg ne kérdezzük dr. Turóczi Zoltán körzeti orvost: Vitka már sosem lesz önálló? — Isten őrizz, hogy most forszírozzuk az önállóságot — tiltakozik a Nyírtassról ideszármazott doktor. — Mostanra jött össze ugyanis egy olyan képviselő-testület, melynek tagjai végre belát­ják, hogy fel kell számolni a két Naményhoz csatolt köz­ség hátrányait. Igen sok pénz­től, lehetőségtől esnénk el, ha ma kimondanánk az elszaka­dásunkat. A doktor úr — aki nem csak a város háziorvosi szol­gálatának orvosigazgatója — de tagja a helyi képviselő- testületnek is, igazán tudja, hogy mit beszél. Most példá­ul azon munkálkodik, hogy megkapja Vitka a vezetékes gázt, s erre, ha Isten is úgy akarja — meg persze a gáz­építők — már csak néhány hónapot kell várni. Pedig, Vitkának ő csak fo­gadott fia. Húsz éve gyógyít­ja már az itteni betegeket, szí­vének egy darabja azonban Nyírtassé, a szülőföldé. A másik, talán már nagyobb da­rabja azonban Vitkáé. A két itt született fia pedig már ízig-vérig Vitkai. Hogy mi tart Vitkán egy ta­nítót, egy papot, egy or­vost...? — Egyetlen család nevével hozakodok elő maguknak, ta­lán megértik a Vitkához való ragaszkodásomat — mondja a képviselő-doktor falujárá­sunk közben. — Mondok ma­guknak egy nevet, Balázs Mi­hály... Egy fiatal, tanult em­berről van szó, akinek az apja ekekapázás közben kapott szívrohamot. Nem fogják el­hinni, ez a fiatalember az apja nyomába lépett. Azt vallja, hogy ebből a földből meg le­het élni... Hát lehet nem sze­retni, nem tisztelni az ilyen embereket!? Ritkaság manapság, hogy valaki bízzon a földben. Bez­zeg régen...! Nem kell sokat keresgélnünk, hogy igazi vit­kai gazdára találjunk. Hege­dűs Antal, a naményi polgár- mester, aki tulajdonképpen maga is vitkai, meg Turóczi Zoltán, a doktor-képviselő kapásból sorolja, kit lenne ér­demes felkeresnünk a régi gazdák közül. A Fő utcán, az Olcsvának menő úton Kajor Ferencet választjuk. A hetvennyolc éves gazda a világ legjobb étkét, a lan­gyosra hűtött káposztás pa- szulyt kanalazza éppen, de jöttünkre félretolja a tányért. Hogyne tolná, hiszen olyan „bolondokra” akadt, akik ép­pen az ő két lovára kíván­csiak. — Ó, a Kedves, meg a Bözsi...! Annak a két lúnak volt annyi esze, mint %gy tel­jes vármegyének. Az egyik­nek csillag, a másiknak meg hold volt a homlokán. S mi­kor meghallották a hango­mat...! Igaz, az én lovaim so­sem izzadtak meg. Hajnali háromkor én már ekekapáz- tam, de kilenckor, mikor tű­zött a nap, már az istállóban álltam velük. Ferenc bátyánk annak ide­jén az igazán jó gazdák közé tartozott, huszonhat kataszt- rális holdat művelt, de nem erre büszke igazából, hanem a lovaira. Törzskönyvezettek voltak azok mind, s ha eladott belőlük kettőt az olaszoknak, az árából felépíthetett volna egy fél házat. Ehelyett azon­ban taníttatta a két gyer­mekét. A lánya amolyan bankár, a fia meg középisko­lai tanár. H ogy jól tettem-e? — néz a magas­ba a szép, derék öreg. — Az el­múlt évtizedek szerint jól tettem. De ha most lennék harmincéves, nem tanárnak, hanem mezőgaz­dásznak nevelném, taníttat­nám őket. Mert gazdag a vitkai határ, eltartja az em­bert. Csak legyen aki szer­esse, s művelje a földet.

Next

/
Thumbnails
Contents