Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
Bekesseget áfa nélkül Szőke Judit Paposnak ugyan nincs paposi papja, bár van két temploma: egy a reformátusoknak, egy a római katolikusoknak. A római katolikus középkori templom jellegzetes műemléke a településnek. Késő gótikus, torony nélküli, ettől olyan, mintha púpos lenne. Bizonyára a faluszerkezet alakulása az oka: most mindenesetre hátat fordít a központnak. Pedig ha arccal lenne afelé, sok szépet láthatna. A mesz- sziről integető óriási szomorú fűzfát, az ápolt utakat, a szerény, de gondozott portákat. Papos egyébként messzebbre esik mindentől, semmint azt a kilométerek indokolnák (bár a kiépült crossbar telefonvonal elérhető közelségbe hozta a világgal). Aki erre vetődik, azt hiheti, hogy Jármi után már nincs semmi, pedig egy dűlőút mögött, a nagy kanyar takarásában ott húzódik, ha nem is hivalkodóan, ha nem is gazdagságról árulkodó többemeletes lakásokkal a nyolcszáz lelkes község. Kállai Tibor polgármester és Mindák Katalin jegyző kedves fogadtatásban részesít mindenkit, aki határozott szándékkal, vagy csak úgy, köszönésképpen belép a friss festékszagú, cserépkályhás, de számítógéppel felszerelt községházába. Számokkal, adatokkal, tényekkel, de a szó szoros értelmében is végig kalauzolnak a falun. Sok hasonló településtől eltérően örömre adhat az okot, hogy többen születnek, mint ahányan meghalnak, nem tapasztalhatók az elnéptelenedés jelei. Hova is mehetnének az emberek? Sőt...! 1969-ben közigazgatásilag még önállóak voltak, aztán Jármival és Őrrel 1990-ig közös tanácsi kényszerházasságban éltek, majd megalakult a körjegyzőség, míg ez év januárjától újból visszakapták végre a szabad döntések jogát. Maradt azért néhány közös pont, az iskola, a napközi, az egészségügyi intézmény. Úgy gondolták a paposiak, hogy összefogással elboldogulnak egyedül is, megállnak a saját lábukon. Beigazolódott. Azért is kellett az önállóság, hogy községüknek visszaadják az arculatát. A gazdaszerepet vállaló testület igen gyakran ülésezik, nem sajnálják az idejüket az utcagondokra sem. Ismerik is egymást igen jól, iskolatársak, gyerekkori cimborák voltak, ami megkönnyíti az együttgondolkodást. Itt nincsenek politikai harcok, igaz, pártok se nagyon. A manapság jellemző általános magyar nyugtalanságot, feszült hangulatot megoldhatatlan helyi problémák nem nagyon fokozzák. Jó lenne persze ez is, az is. S ha egy jóságos tündértől lehetne kívánni... A polgármester gondolkodás nélkül elsóhajtotta a választ: elsősorban békességet, nyugalmat. (Azt már én teszem hozzá, hogy „áfa nélkül”, mert az önkormányzatok érthetetlen módon nem igényelhetnek mindenből vissza. Ez azért elég megterhelő számukra.) Egyébként a nyolcfős képviselő-testület évi húszmillióval gazdálkodik. Ebből kell működtetni a falut, világítani, az intézményeket fenntartani és a segélykeretet finanszírozni, csak ez utóbbi maga egymillió. A maradék ötmillió meg mire elég? Helyi A „sértődött” műemlék templom Szekeres Tibor felvétele bevétel, helyi adók? Ugyan mire, kire vessék ki? Szépek az utak, szilárd a burkolat majdnem mindenütt. Másképp esős, sáros időben nagyon nehéz lenne megközelíteni autóval kinek-kinek a saját házát. Jövő évi folytatásra újabb pályázatok születnek, az a cél, hogy egész Papos területét burkolt út hálózza be. Egy ötszáz méternyi szakasz, mely a közúti igazgatóság kezelésében van, épp a faluközpontban, a buszfordulónál, egyelőre úgy tűnik, kátyúsnak marad. De ennek a rendbetétele nem a falun múlik, s nem is az ő szégyenük lesz... A vezetékes ivóvíz biztosított, de a szennyvízelvezetés feszítő gond. Szeretnének egy komolyabb szeméttelepet is, mert igényességük már nehezen viseli el az árokparti, dűlőutak melletti szeméthalmokat. Napirenden van a ravatalozó építése is. Van ugyan Jármiban, de szeretnének sajátot. Amikor augusztus húszadika körül, a többnapos ünnep idején, a kánikulában ketten is elhunytak, őket muszáj volt átvinni a szomszéd faluba. Valaki szóvá is tette: már a halottat is Jármiba? , A település lakosságának 18 százaléka cigány, de cigány- kérdés nincs. Többségében becsületesek, igyekeznek alkalmazkodni. A közbiztonság a tavaly év végén megalakult polgárőrségnek is köszönhető, amely jól együttműködik a vajai rendőrségi csoporttal. Nemrég született ebben az évben a tizenhatodik paposi lakos. Lesz helye a kedves, jól felszerelt óvodában, ahol ottjártunk- kor majdnem negyven gyerek szuszogott a sötétben, ahogy az illik alvás idején. Nem osztott csoportokban foglalkoznak a kicsikkel, együtt van a hároméves a hatévessel. Állítólag ez így korszerű. Az iskolások hasonló helyzete már kevéssé optimális. Viszont sikerült az udvari hátsó vécét felszámolni, s a falu pénzén korszerű „angolos” vizesblokkot kaptak a kisiskolások. Ha a frissen fehérre mázolt épületen nem lenne „cégtábla”, azt hinné az ember, családi ház. Az ablakkeretek barnára festve, az ablakban már őszi szomorkás a muskátli. — Hát, ennyink. A polgármester hangsúlyához és mozdulatához nincs mit hozzáfűzni. ennyivel van "V" alóságunk közelképben Az ünneplő ember ünnepei Réti János * 9 nnepek után vaU gyünk. Az egyiken köztársaságunk elnökét, akit megszámlálhatatlan nyilvános szereplése során inkább megérinteni mint megbántani akarnak tisztelői, kifütyülte, kiskandálta az alkonyaiban már arcnélkülivé vált tömeg. A másikon, a halottakról való megemlékezés napján, sőt már jóval előtte embertömeggel és virágtömeggel telezsúfolt járművek tartottak a temetők felé, míg ugyanazokon évközben csak néhány idős néni, bácsi, úr, vagy hölgy utazik virággal és a sírgondozás szerszámocskáival a feledhetetlen kedves, drága gyermek, pótolhatalan szülők nyughelyéhez. Hogy igazodik hát felemás, rohanó életünk az ünnepekhez? Egyáltalán: hol történik meg az ünnep? Kívül, külsőségekben, vagy legbelül ahol szinte már mi is alig ismerjük magunkat. Ahány ünnep, jóformán annyi megkülönböztető címke amit rájuk ragasztottak az idők folyamán. Nemzeti, nemzetközi, egyházi, állami, családi. Ezek csak a legismertebb állandó jelzők, amik hirtelenjében eszembe jutottak, de velük megannyi tartalmi, formai, érzelmi, protokolláris megkülönböztetés a naptárban is jelzett, vagy csak bejelölt alkalmak szelektálására. Pedig az emberi személyiség működése szerint ott belül vagy megszületik, felzengve, olykor elkomorulva valami, amit emelkedettségnek nevezünk, vagy nem. Harmadik esetről nem tudok, hacsak a külső körülmények kiváltó, sajátosan rásegítő hatását nem érezzük befolyásoló átmenetnek. Az ordót, a szertartás hozzárendelt elemeit. Legszebb és leghatásosabb természetesen az, amikor a bennem, (benned, bennünk) emelkedő pátosz és a kívülről érkező hatás összecsengve felerősítik egymást. Az ünnep nem praktikus, de megmásíthatalan jellemzője, hogy naptári időponthoz kötődik. Nincs tekintettel érzelmi feltöltődésünk mértékére, hangulati ingadozásunk fokára és sajnos anyagi helyzetünkre sem. Akkor van, amikor van, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Ehhez még előre jelzi, sőt kiköti, hogy mikor legyünk — de feltétlenül ám — lova- giasak, nemzetiek, nemzetköziek, anyásak, gyerekesek, büszkék, gyászolók, szomorúak, emlékezők, szeretettel teljesek és féktelenül vidámak. És ezek még csak a hivatalos, mondhatni központilag támogatott ünnepeink. Kiegé- szítőleg jönnek hozzájuk a szülői szerepkörhöz kapcsolódó óvodai, iskolai évnyitó, évzáró, avató, kiosztó és átadó alkalmak, továbbá a magánélet, a privát szféra napjai, évfordulói, valamint a kifejezetten családi ünnepek. Az előbbieken először meghatódunk, majd megkönnyebbülünk, végül szentimentálisán nyugtázzuk, milyen gyorsan múlik az idő, hogy nőnek a gyerekek. Az utóbbiakon pedig vagy a mi fülünket húzzák, vagy saját kezűleg ráncigáljuk környezetünk valamely tagjának hallószervét. Van olyan is, hogy eszünk, iszunk, mulatunk, ropjuk kivilágos kivirradtig mások boldogságáért és olyan is, hogy azok teszik ugyanezt miattunk, netán gyermekeink kedvéért. Függetlenül attól, mennyire van kedvünk a haca- cáréhoz. Hiszen, legyünk őszinték, mindezt és velejáróit a hátunk közepe sem kívánja, de hát a tradíció az tradíció és ki merne hozzálátni több évszázados szokások, beidegződések megváltoztatásához? Aztán meg hogyan tenné, mit cselekedne a hagyományok megújítása érdekében. Reménytelennek tűnik. Pedig milyen szép lenne, ha az ünnepek, nemzetiek és családiak, mindahány, mint érzéseink és gondolataink által vezérelt csengettyűk, harangocskák szólalnának meg bennünk, azonkép- pen egymás között is és cseng- nének-bongnának egy hétig is akár vagy csak egy múló pillanatra, függetlenül a naptár állásától. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy legjobb emlékezetem szerint inkább meghatott az aradi tizenhármak vértanúsága Száraz György esszéjét olvasván — mikor is emberközelbe hozta őket félelmeik, gyöngeségeik és reményeik által —, mint hivatalos méltatok jelzős szerkezetei, fokozásai által. Szent István műve többször eszembe jut mikor a vonatablak mögül szelíden felém int a makacsul megszerzett és megtartott táj, barázdái között a jövőjéért küzdő konok magyarral, mint szónoki fordulatokról, karneválról, tűzijátékról. Gyakran látom magam előtt keresztanyám hajdani vőlegényét is — akit később, szabadulása utáni házasságkötésűktől keresztapámként tiszteltem —, amint elmaradhatatlan versenybiciklijén ülve, hosszú lábaival kitámasztva magát, nagy tekercsből szabja, szeleteli a kokárdának szánt nemzetiszínű szalagot a kerület napsütötte főutcáján. Ez a kép számomra mindig 56-ot, azt a gyerekkori októbert hozza elő. Akkor is ha a naptár nem a tizedik hónapot mutatja. És a karácsony sem december 24- én kezdődik, hanem az első ajándék kiválasztásakor. Az első mosollyal ami, az örömszerzést elgondolva sejlik fel belőlünk. Ünnep és ünneplés számomra leginkább problémás velejárója, vagy inkább következménye, hogy lehetőséget teremt az emberi kapcsolatok és a legszebb emberi érzések elmechanizálódására. Megkönnyíti a helyzetünket azáltal, hogy látványosan letudha- tóvá, hogy ne fogalmazzam: kipipálhatóvá teszi a legszentebb kötelékeinkből ránk háruló kötelességeinket. Március egy napja módot ad (adott?) arra, hogy figyelmesek legyünk a környezetünkben élő hölgyekkel szemben. Egy másik, hogy lerójuk hazafiságunk iránti késztetésünket. Május elején jó kollégák lehetünk sört kortyolva, lacipecsenyézve valamely sátor ponyvája alatt és néhány nap múlva kimutathatjuk a gyermeki hálát édesanyánk iránt, amiről sajnos évközben gyakorta megfeledkezünk. Ősszel a nemzet mártírjaira és saját, eltávozott szeretteinkre emlékezhetünk, megállva jelképes pillanatra ebben a rohanó világban az örök békesség kertjeiben, a kegyeleti gyertyák lobogó fényénél. Aztán karácsony érkeztével megkíséreljük pénzzel pótolni azt ami pénzzel pótolhatatlan. Szemünk furcsán elhomályosul, amikor szól az ének, ser- ceg a csillagszóró és a lakást betölti a fenyő és a frissen sült kalács illata. Azért, mert meglátjuk szeretteink örömét és újra megfogalmazódik bennünk: miért is nem figyelünk egymásra eléggé az év minden napján. Aztán ugyanez még egyszer, szilveszter éjszakáján, amikor pezsgős pohárral a közünkben hallgatjuk, hogy a kórus Isten áldását kéri a magyarra. Ilyenkor többnyire fo- gadkozunk is, de két nap múltán már mindent folytatunk a régi módon. Néha fohászkodunk ugyan bűneink, vétkeink bocsánatáért, de aztán sorozatban újra elkövetjük őket. Az ünnepek között küzdött hétköznapjainkban. „Lesz még egyszer ünnep a világon...” — vigasztalta a vén cigányt Vörösmarty, de nem hinném, hogy pontosan ilyen világra és pontosan ilyen ünnepekre gondolt volna verse megírásakor. Nem olyan világra, amilyenben országok, nemzetek, népcsoportok és emberek így, vagy úgy, egészségtelen rivalizálásra, valóságos üldözéses versenyre kényszerülnek egymással szemben és a környezetünkben nem egy helyen a fegyverek rémületes szava hallik testvérek, rokonok vitájában. És nem olyan ünnepekre, amelyek idején háború üldözte menekülők áradata érkezik, jókora Duna-sza- kasz kiszáradása válik alighanem végérvényessé és szegénység ólálkodik a kertjeink alatt. Miközben újabb és újabb belső ellentétek szikráznak föl és jószerével szóhoz jutni is alig engedjük, meghallgatni is alig akarjuk egymást. * * nnep akkor van, U amikor valami ünneppé magasztosul bennünk. Egy őszinte érzés, egy jószándékú gondolat. Megegyezően a naptárral, vagy függetlenül a piros betűs megkülönböztetéstől. Amikor bizonyos dolgokban teljes összhangba kerülünk másokkal, a másikkal, egymással, a környezetünkkel, a világgal. Nem utolsó sorban önmagunkkal is. Három napra, három órára, egy költemény, egy dal, vagy egy meghitt családi vacsora idejére. De akkor teljes szívvel, fenségesen. I----------r—*7"—.............g‘- 1 1992, nopetfmr 7. Ä ‘KtUt-Magyarország hétvégi metté&U ~j 1 1 Paposi Tükör \ Ww
