Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
Másképpen lesz végre? Ünnepek helyett Balogh József H álás dolog ezt a rovatot kifogni november 7-én. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy negyven éven át ez volt legnagyobb ünnepünk. Egy olyan nap eseményeinek kellett emléket állítani, ami eszmeileg is, területileg is távol állt nemcsak Magyarországtól, de Közép-Kelet-Európától is. Elmúlt. Ma hétköznap ez a nap, s még sok másik is, hogy nagy erőfeszítések árán hosszú évek alatt sikerüljön eltüntetni nyomait életünkből, különösen a gazdaságból, amelyben a tanítás szerint a törvényszerűségek tendenciaszerűen érvényesültek, ami magyarul azt jelentette, hogy bár a tervekben szárnyalt a gazdaság, a valóság ettől olykor eltérhetett. El is tért rendszeresen. Van tehát mit helyrehozni, hisz az ország szekere olyan lejtőre került a nyolcvanas évek végére, hogy még most sem sikerült megállítani, legfeljebb a fékek jobban fognak niár. Ám akinek kevés jut még kenyérből is, aki képtelen munkanélküli-segélyéből a fűtést fizetni, az nem a november hetedikékre, az április negyedikékre gondol, hanem azt nem érti: mitől volt itt rendszerváltás. Eszembe jutott, amit Szendrei László ország- gyűlési képviselő mondott a Hangerő napokban egy németországbeli tapasztalatcsere után, ahol természetesen szóba került az ország keleti részének ügye, vagy inkább a volt két német állam mai egymáshoz való viszonya. Amikor megváltozott ott is a rendszer, úgy számolták, 150 milliárd márkával integrálni tudják a volt NDK-t, s nagyjából hasonló helyzetbe kerülnek a nyugatiakhoz a keletnémetek. És mi történt? Négy hónap alatt 50 százalékos lett a munkanélküliség, az emberek elégedetlenek, néhol visszakívánják az NDK-t, feszültségüket a rostockihoz hasonló zavargásokban fejezik ki. Pedig az eddig eltelt két évben 140-140 milliárd márkát fordítottak az integrálásra, és ma már úgy saccolják: jó, ha az ezredfordulóra megtörténhet az integráció. Pedig az NSZK a világ ötödik legnagyobb gazdasági hatalma. Mégis ekkora a gond, s míg keleten nem hiszik el, hogy előbb belül kell megváltozni valaminek, addig a nagy segítség is elégtelennek bizonyulhat. Bennünket, természetesen, nem vigasztal, hogy másutt is rosszul, nehezen, gondok között élnek. Azért talán segít megértetni, elhitetni velünk, hogy a németekétől kevesebb segítséggel nem szalasztottuk el a lehetőséget. Csak nehezebb az eredményeket kicsikarni. M egkaptuk a magunkét. A szlovák miniszterelnök egyszerűen lefasisztázott, le- nacionalistázott, lesovinisz- tázott, leantiszemitázott bennünket. Revansista politikát* emlegetett, mintha' nem nyilatkozták volna már politikusaink régóta: egyetlen szomszédunkkal szemben sincsenek területi követeléseink, határainkat tiszteletben tartjuk. És mégis revan- sisták lettünk. Természetesen reménykedhetünk benne, Európa számunkra fontos része nem veszi komolyan Meciar szavait, hiszen a szövetségi kormány külügyminisztere is elhatárolta magát tőle. Ám mégis van fölöttünk egy árnyék, ami ennek ellenére sokak számára akár hihetővé is teheti szavait. Az, amit magunkról híresztelünk. Illetve amit néhányan egyre erősödő hangon kiabálnak különösen október 23-a ürügyén, méghozzá olyan hangerővel, hogy határainkon túlra is hallatsszák. A szomszéd miniszterelnök most kényelmes helyzetben van, csak ismételni kell, amit itt belülről mondunk magunkról, de úgy, hogy elhallatsszon az amerikai szenátusba is. Az meg ki a fenét érdekli kint, hogy itt belül meg nem történt mesékkel keltik néhányan az üldözés látszatát, vagy éppenséggel legnagyobb magyar költőnk, Petőfi egyik legközismertebb versének átírásával szórakoznak rádiókabaré címszó alatt. Gondolom, nemigen hangozhatna el az izraeli rádióban egy arabtól — legyen az akár izraeli állampolgár is — a nálunk elhangzott mintájára: Magyar végen magyar kocsma, magyar rúg ki a magyarra,... végig így, majd az utolsó sor: s hazamagyar mennek a magyar legények. Es közben bamaveszedel- met, fajgyűlöletet, zsidóüldözést emlegetnek, mert néhány begőzölt siheder Árpád-sávos ruhát öltött a Kossuth téri ünnepségen. Sőt, valamelyik reggel már több ifjúsági szervezet közös, összehangolt akciójának minősítették az esetet, amiért persze a kormány a hibás — hangoztatják ellenzéki politusok. Eszembe jut, mit kapott a rendszerváltást megelőző időszakban a KISZ azért, hogy nem képes vonzó programot adni az ifjúságnak. Most bezzeg az ifjúság szervezetétől ezt nem lehet számonkémi, fontosabb dolog kormányképessé válni, mint a fiatalokat megnyerni, s nekik programot adni. Most újból választás közeleg, s ez egymás hibáinak felnagyításával, kikiabálásával jár. Mégis kellene találni valami olyan megoldást, amivel a pártok legfeljebb egymásnak, és nem az országnak ártanak. Barokk kastély romokban T\izsér választ vár a kérdésre: ki hozza rendbe? Tuzsér (KM - Bodnár István)—Nem bizonyult szerencsésnek a barokk éve a tuzséri Lónyay-kastély számára. A két évvel ezelőtt történt tűzvész óta a kastély állapota tovább romlott, és nincs sok remény a közeli rendbehozatalra. Elhagyottan, szomorúan álldogál a Tisza szomszédságában Kelet-Magyarország egyetlen, hajdan szebb napokat látott, barokk építménye. Mint ismeretes, az épület, máig tisztázatlan körülmények között, éppen egy komoly rendbehozatal közepette leégett. Az anyagi kár óriási, a felújítás becslések szerint 60-100 millió forintba kerülne. Sajnos, ezt az összeget senki sem tudja előteremteni. Az önkormányzat a bajok átmeneti orvoslására, a további károsodás megelőzése érdekében a tűzvész után állagmegőrző tetőt készíttetett, a veszélybe került falakat aládúcolta. A kastély környékét is csinosították, a törmeléket elhordták, s a gyönyörű park most is sétára csábítja az odalátogatót. Ám a település legféltettebb kincsének, a kastélynak a látványa lehangoló. Az omladozó falak, a betöredezett ablakok és a romhalmazzá vált belső tér egyhangú szomorúsága az egykori barokk pompából keveset sejtet. Szerencse a szerencsétlenségben, viszonylag sértetlenül úszta meg a tüzet a nagyterem híres mennyezetfestménye, és nedzserképző intézetet akart itt létesíteni, aztán meghallva, hogy a felújítási költségek több tízmillióra rúgnak, elmaradtak a fantáziadús jelentkezők. A külföldi pénzemberek érdeklődése is alábbhagyott. Pillanatnyilag az egyetlen reménység egy hollandnémet cég, amelyik még nem mondott végleges választ. A kastély tulajdonjoga sem teljesen rendezett. Áz önkormányzat szeretné, ha az állami tulajdonú épület felett a község rendelkezne, de épp a napokban érkezett egy levél, amely szerint az Országos Harasztosi Pál felvétele Műemlékvédelmi Hivatal az állami tulajdonból való kiadását nem támogatja, a kastély állapota és közvetlenül veszélyeztetett értékei pedig az államtulajdonosi helyreállítást követelik. Pénz viszont a tulajdonosi jogoktól függetlenül nincs. Szinte esdekel a kastély a segítő kéz után. A közeli Ti- sza-part, a tárázási lehetőségek, a békés, csendes, festői környék a turizmus vagy egyéb kikapcsolódás céljára valóban kiváló lehetőséget kínálnak. Csak az a kérdés megválaszolatlan két éve: ki hozza rendbe a kastélyt? A kastély a tűzvész előtt a XVin. században készült faliképek. Sajnos, mind ez ideig nem akadt olyan komoly vállalkozó, üzletember, aki a kastélyt kibérelte vagy megvette volna. A község polgármestere ugyan több olyan vállalkozóról is beszámol, akiknek tervei lettek volna a kastéllyal, de aztán ezek az érdeklődők valahogy elmaradoztak. Szóba került például a kastély fogadóvá való átalakítása, a minőségi turizmus szolgálatába állítása vagy rehabilitációs központtá alakítása. Olyan üzletember is volt, aki meA csendes Don partjáról Gégénybe Grigorij meg Petro és a lovaik csak a regényben arattak osztatlan sikert így kell megszelídíteni egy kozák lovat A SZERZŐ FELVÉTELE Gégény (KM - Balogh' Géza) — Látott-e már a kedves olvasó igazi, doni kozák lovat? Aligha. No jó, negyvennégy őszén biztosan. De ma, kilencvenkettőben...!? Én láttam. Méghozzá itt Szabolcsban, Gégényben, vagy ötvenedmagammal. A többséget persze nem Grigorij, meg Petro, a Csendes Don hőseinek, s lovainak híre csábította Gégénybe. Ok egyszerűen lovat akartak venni. Megjelent ugyanis egy hirdetés a lapunkban, mely szerint Krasznodar környéki kozák lovakat árvereznek ekkor és ekkor Gégényben. A nem mindennapi hirdetésre figyeltem fel én is. Úgyis tervbe vettem már, hogy előbb-utóbb felkerekedem, s bekóborolom a regénybeli Melehovok birodalmát, ahol sütőlapátnyi pozsárok fürde- nek a Donban, ahol bővérű Akszinyák sóhajtoznak a szerelemért, s szilaj paripák nyar- galásznak a szelíd hangamezőkön. Aztán a sovány pénztárcámra, majd a szigorú főnökömre néztem..., s maradtam a lovaknál. Mert kiderült: se pozsár, se Akszinya, se hangamező. De a lovakról azért lehet szó. Irány hát Gégény, doni lónézőbe! Hűvös, párás októberi reggel, s rengeteg autó a főutcán. Nem egy mögött utánfutó is, jelezvén a gazda szándékát. A rengeteg ember már bent tolong az istállóban, mustrálja a lovakat. Sokat ugyan nem látnak, mert ott szürke félhomály, a lovak meg egy helyben állnak, mintha csak oda- cövekelték volna őket. Biztatják is az érdeklődők a lovászokat, hogy ugyan mozgassák már meg őket, de azok csak legyintenek. — Nem lovak ezek, hanem ördögök — mondják. A lovak pedig mintha csak tudnák, hogy róluk van szó, összenéznek, s olyan vihán- colásba fognak, hogy majd kidűlnek az öreg istálló falai. Az árverés kezdete elvileg kilenc óra. De a Don menti lovakat behozó pesti kft. vezetőjének még se híre, se hamva, így aztán várunk. S el-elcsí- pünk közben egy-egy információt. Hogy három hónapja hozták be a tizenkilenc lovat, két hónapig karanténban tartották őket, hogy egészségesek, hogy nyolcvanezer forint a kikiáltási áruk. Ezen aztán felhördül a soka- dalom! — Hallják már, nyolcvan- ezer...! A morgolódás oka az, hogy ezek a lovak még sosem láttak hámot. Be kell hát őket tanítani mindenre. Az pedig nem megy máról holnapra, az bizony rengeteg vesződséggel jár. így viszont annyit érnek csupán, amennyi a súlyuk. Szóval húsárban vennék meg csak őket a szabolcsi gazdák. Ezen meg persze a kft. helyi emberei háborodnak fel. Hiszen harminc-negy venezer forintért manapság malacot vehet az ember, nem lovat. így megy, folydogál a vita közöttük, mígnem valaki azt találja mondani: — Hozzanak már ki párat, hadd lássuk a mozgásukat! Semmi akadálya, hihetné az ember, hiszen ahhoz elég egy kötőfék, meg egy ügyes lovász. De nem a doni lovakhoz! Mert azok, mikor meglátják a kötelet, felszegik a fejüket, s olyanokat rúgnak, hogy még a levegő is suhog. Amúgy nem nagyok ezek a kozák jövevények, még csikóknak is nézhetnénk őket. Ám amilyen vadak, szilajok...! Kettőt-hármat azonban még így is sikerül megsétáltatni, mikor végre megjön a pesti kft.-s. Üzlet azonban még az ő kedvéért sem köttetik. Nem enged a nyolcvanezerből, a környékbeli gazdák is kötik az ebet a karóhoz. Morgolódik, persze, mindenki. A vevők is, az eladók is. A kft.-s azonban nem annyira mérges. Mint mondja, felpakolja mindet, s elviszi őket a Dunántúlra... Szegény lovak erről mit sem tudnak, persze. De Grigorij s Petro sem. Tán jobb is így. mert ha tudomást szereznének a lovaik sorsáról..., jaj lenne nekünk!
