Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
Szekeres Tibor felvétele Dankó Mihály ajon hányféle V árnyalata van a szürke színnek? A tél eleji ködnek, fagynak elég volt néhány óra, hogy a természet pompáját kifakítsa. Mintha minden koszos lenne, csak néhány sötétzöld fenyő bizonygatja az élet színének létezését. Valahogy ilyenkor az emher is szomorúbb, zak- latottabb lesz, hiányzik a napfény, a madárdal. A fasorok fáin vizes szárnyú, fáradt varjak gubbasztanak, míg társaik közül néhány a lefejezett napraforgószárak között kutat élelemért. A szorongás legfeljebb akkor oldódik, ha a síkot szabdaló lankák, dombok, s a köztük megbúvó falvakon keresztül vezet az út. Petneháza is megőrzött valamit a nyár üdeségéből. A háztető cserepei, a zöldre festett kerítések valamelyest visszacsempészik a világosságot, a fényt, de a református temető fejfáira akasztott műanyagkoszorúk — túlélve minden vihart —, arra figyelmeztetik a rohanót: Állj meg, ne siess! Tedd a dolgod, de gondolj rá, utad véges... Ah, bizonyosan a kiábrándítóan borús, csepergős időjárás teszi, hogy az embernek csak szomorú dolgok jutnak eszébe. Hiába, már az eső sem a régi, amikor kellett volna nem esett, most meg nem lehet elzárni az égi csapot. A békebeli községháza oszlopcsamokos bejárata messziről szembetűnik. Az egyik szobából hangos beszélgetés szűrődik ki. •— Magát az égiek küldték! — fogad Flaskál Károlyné laskodi iskolaigazgató. — Csak nem ijedt meg? — szegezi nekem a kérdést, megrökönyödésemet látva. Alig tudom magam kimagyarázni, megéltem már, hogy örömmel fogadtak valahol, de ilyen hozsannázva még soha. Hamar ki is derül, hogy miért olyan fontos a jelenlétem. Petneháza társközsége voltLaskod. 1990-ben hasonlóan sok társával együtt felrúgta a házasságot és önálló útra lépett. Az addig karba öltött, egymást támogató kéz elvált. S a vita elején úgy tűnik, az anyaközség ma inkább zsebre dugja a kezét, nem akarja a kinyújtott laskodi jobbot elfogadni. Ehhez kellek én, és a sajtó nyilvánossága tanúnak. — Laskodon egy 150 éves régi kastélyépületben 120 gyereket tanítunk méltatlan körülmények között — fakad ki könnybe lábadt szemmel az igazgatónő. — Most bővítjük az iskolánkat, ehhez kellene a pénz. Huszonöt éve élek itt az emberek között, akik ezen a sovány földön megmaradtak, gazdálkodnak. Úgy érzem, megérdemelnék a gyerekeik, hogy azonos feltételekkel induljanak az életnek. Petneházán felépült az új iskola, mi is támogattuk, jó lenne, ha most visszakapnánk ezt a támogatást. Nos igen, a gond a pénz körül forog. Itt sem történt meg a vagyonmegosztás a két település között. A laskodiak ötmilliót kémek, a petneházi- ak hármat akarnak adni. — Mi is hasonló állami tá- mogatásríkapunk, mint a volt társközség — válaszol gondterhelten Molnár Bertalan, Petneháza polgármestere. — Indokoltnak is tartjuk a kérésüket, csak a pontos összegben nem tudtunk megegyezni. Szinte lehetetlen kiszámítani, kinek mennyi jár. Azt mondták a felsőbb szervek, ha nem jutunk egyezségre, bírósághoz kell fordulni. Nem hiányzik az senkinek... Ha odaadjuk az ötmilliót, működésképtelenné válunk. A környező községekkel szemben mi adót vetettünk ki, mégsem elég a pénz. Érvek, ellenérvek sorakoznak fel mindkét oldalon. Órák telnek el, csak annyira jutnak közelebb a megoldáshoz, hogy a polgármester ígéretet tesz, majd kikéri az ön- kormányzat véleményét és feltétlenül megkeresik a megfelelő megoldást. Ha nem is megnyugodva, de bizakodva távozik az igazgatónő. A polgármester szívesen mutatja be faluját. Előkerül egy 1864-es pecsét és egy régi könyv. Ebben olvasható: a középkori oklevelekben Pethenyeházánakírták. Miiben Zsigmond király rendeletére került Szabolcshoz. Az ősi birtokos család a Pethenyeháziak, s valószínűleg róluk nevezték el. A múlt emlékeit őrzi a két műemléktemplom, s néhány romos épület. Bár szoros kapcsolatban voltak az itt élő urasá- gokkal, mégis inkább a paraszti kisgazdaság jellemezte a települést. A szorgalom mindent kisajtolt a néhol mindössze 2-3 aranykoronás földekből. Mára kétezer lélek gondja- baja szakadt a kilencfős testület és a polgármester nyakába. Nincs munkahely, sok a munkanélküli, sárosak az utak, hiányzik a telefon. Meg kell győzni a lakosságot a vezetékes gáz fontosságáról... Elállt az eső is, elindulunk, hogy megnézzük a falu büszkeségét, az uszodát. A Kisvárda-Baktalórántháza közötti egykori vasút nyomvonalán haladunk. Őrült ötlet alapján 1974-ben szüntették meg. Még a kavicságyat is elhordták, pedig hányán visszasírják a régi vicinálist?! Abban legalább tisztességesen le lehetett ülni, és nem volt olyan drága, mint az autóbusz. Az uszoda külön fogalom, az idén hétvégeken már újra működött. Még a harmincas években készült, az akkori földesúr gondolt egyet, kialakíttatott egy fürdőmedencét. A táj még ma is varázslatos, bár az évszázados fákat kivágták, de a liget, s mellette a sportpálya sok fiatalnak jelent szép emléket. ‘ A volt állomás sárga épületétől nem messze lakik Bartha Miklós, a környék legnyakasabb parasztembere. Humora, jókedve még ma is a régi. — A kilencedik tízest váltottam fel, mindig kiálltam az igazamért, volt is belőle bajom — kezdi mesélni. — Dohányos cselédként kezdtem Ráiner Lajos úrnál. ’35-ben nősültem, másnap még egy literes üvegünk sem volt, amibe a petrót megvegyük. Harmadost kapáltunk, résziben arattunk. Elhatároztam, nem nyugszom, míg a sajátomban nem vághatom a rendet. Összekuporgattunk minden fillért, úgy vettem holdanként a földet. Volt, mikor nem jutott ruhára, kenyérre, mert ki kellett fizetni a tartozást. Bárhogy erőszakolták, nem léptem be a termelőszövetkezetbe. Hat hold szántót és egy hold erdőt vettek el. Majd megőrültem, amikor 20 ember vágta a kertemben a fát. Azt mondtam, előbb a golyó, a kötél és utána a tsz. Be is tartottam. — Azt hallani, börtönbe is került emiatt? — Bevetette a szövetkezet a földemet burgonyával, én ültettem bele dohányt. Máskor kiszántottam a tsz fél méteres csalamádéját. Ebből lett a bajom, megbüntettek. Nem fizettem ki, le kellett ülni a 38 napot. Húztam, halasztottam, végül mégis bevonultam a dutyiba, de akkor sem engedtem. Tíz évig folyt a vita, nem tudtak megtömi. Gazdálkodtam, különböző földeket béreltem, megéltünk. — Most végre eljött az idő, győzött az igazság — mondom Miklós bácsinak. — Igazság?! Kimutattak nekem két aranykoronás földeket, ami soha sem volt az enyém. Jártam Nyíregyházán, hétfőn felmegyek Pestre, addig nem jövök haza, amíg el nem intézem. Amit elvettek tőlem, nekem az kell, vagy legalább olyan minőségű. Hogy váltsak fel egy tiszti csizmát egy bocskorra? Megnyugodni? „A csúszó a farka vágását nem feledi.” Csak egy nem megy a fejembe. Mit akarnak a fiatalok? Nem tudják, a föld kincset terem! Leteszem a tenyerem, s csak annyi helyet ültetek be, lesz tíz szál zöldségem, az ötven forint. Mi történik a mezőgazdasággal, ha kihalnak az öregek, ki fog kapálni? K i fog kapálni? — visszhangzik bennem a kérdés. Miklós bácsi, én azért remélem, lesz vállalkozó, nem olyan pipogyák ezek a mai fiatalok, különben is a szükség nagy úr...
