Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
A%g£tt-MaflifarorszáflhétvíflimeíUffcu] 7 Másképpen lesz végre? Felelőtlenség Szőke Judit K is ország, nagy kudarcok, kevés kapcsolt érdek, annál több ellenség;— ez a mi történelmünk. Újkori históriánk is elég veszélyesen alakult. Mennyien nőttünk fel a nemzeti tudat kommunista manipulációja közepette! És mégis — vagy épp ezért — a kommunizmus befejezése micsoda közös ügyünk volt! S ahelyett, hogy a nagy átalakulás utáni általánosnak tűnő nemzeti egyetértés még továbbfejlődne, együtt hömpölyögnénk, szinte napról napra töredezik szét. Gyakorta éleződnek ki újabb ellentétek, pártérdekektől felhangosítva, dolgozik a centrifugális erő. Kíméletlenül feszíti szét a társadalmat a felső tízezer és az alsó tízmillió közötti pozici- onális és esélykülönbség. Vajon a gazdasági fellendülés feloldaná a feszültségeket? Nemigen, mert valószínűleg már túlvagyunk azon, amikor egy kicsivel jobb lét egy csapásra megjavíthatná közállapotainkat. / Rosszabbul élünk, mint ahogy élhetnénk. De még ennél is rosszabb a fejünkben élő kép arról, milyen az életünk. Járványként terjed a borús, pesszimista, mindenre legyintő mentalitás. Olyan gyorsan fertőz, mint amilyen gyorsan kitört akkor az eufória. Ugyanazzal az ősi mozdulattal legyint az is, akinek lyukas a háza teteje, korog a gyomra, s az is, aki e’ pillanatban vág zsebre, akár törvénytelenül, pár százezret. Mert ha már úgyis minden mindegy, akkor • azért úgy legyen, hogy én, mindenesetre, jól éljek. Szóval, nem mérnek az erkölcsi mércék, nincs kontroll. Talán csak szélfútta demagógok szivarzsebből kirán- cigált szavaiban. Miközben legyintünk, nem változott semmi, úgy rossz, ahogy van, mindenki megpróbál egérutat nyerni, mindenből és mindenkiből hasznot húzni. Csakhogy ez nem egyenlő az összetartó erővel. Mindig volt nekünk valaki, a másik, aki a hibás, felelős volt a rosszért, bajért. Történelmünk nem a társadalmi méretekben viselt felelősségvállalásra hajlamosít. Sőt, nálunk a felelőtlenség tradíció. Ott voltak nekünk az osztrákok, a hor- thysták, a kisantant, a németek, az oroszok... Ahogy telt az idő, úgy modernizálódott örökségünk, úgy tökéletesítettük. Most oroszok hiányában is nagy biztonsággal helyettesítünk be. A főnökbe, a politikustársba, a népi a liberálisba, az apa a fiába, alkoholista a hivatalba. És ez még mind semmi. Bennünk van ráadásul hagyományos irigykedésünk, a más kárára spekulálásunk. De nincs sem gyors megoldás, sem recept. Egyeztetnünk kellene, de előtte felfigyelni ezekre a cseppet sem hasznos jelenségekre. Vissza kellene szereznünk mihamarabb a felelősség érzését. Ami nem könnyű ebben a széttagolt társadalomban. Ám nélküle meg olyanok vagyunk, mint a kóborló csorda, amihez a vezér kívülről csapódik. De akkor már elvész a függetlenség is. Mazsolás kalács G yőzelem esetére sincsenek hagyományaink, nem úgy alakult a történelmünk. Két évvel ezelőtt ott álltunk egy teljesen szokatlan győzelemmel, s még most is mintha csak ismerkednénk vele. Úgy nyertünk, hogy közben a világ minden tőkés csoportjához kötődünk. Adósként. Miközben egymás kezét szorongattuk, hátunk mögött a kommunizmus utáni táj, mintha özönvíz utáni lett volna. Nagyon lassan gyűlik a belső erőnk, s mikor már van tartalék, vészesen meg-fogy. Nem működik még tökéletesen demokráciánk vér- edényrendszere. Politikusaink csak látszatra magabiztosabbak, mint mi. Különféle utakon kerültek oda, nagy részük inkább önjelölt volt, így utólag visszagondolva. Mint ahogy lehet, hogy mi is elsősorban arra szavaztunk, hogy szavazhatunk, s nem pártra vagy valakire. El-elnézegetem a képviselőimet. Nem vagyok biztos abban, hogy ők azok. Nem csak azért, mert külsőleg megváltoztak, egyformán öltönyösek, jólfésültek. El- elnézegetem a pártokat is. Gyanakvóan, bizalmatlanul egymást méregetik. Most, amikor eldördült a startpisztoly egy furcsa politikai versenyben, talán túl korán — melynek célja, ki kerül a centrumba — kiderül majd, ki mit ér. Pedig középre kerülni nem csak egyféleképp lehet. Az csak az egyik módszer, hogy hangosan csapkodunk magunk körül, egyszerre ütünk jobbra-balra... Programot letenni a társadalom asztalára, azt vállalni is, tehát a társadalom, s nem a hatalom centrumába kerülni, az a valami. Ha valamely párt így gondolkodik, jól teszi, mert bizony a társadalom ma ki van éhezve a figyelemre, a legapróbb gesztust is meghálálja. Hogy tudnák értékelni az emberek, ha az őket közvetlenül érintő törvények az egyéni életstratégiát, perspektívát végiggondolva születnének, ha izzadságos életszaguk lenne. Mondjuk, belegondolnák magukat a törvényalkotók abba, mit csinál, mit csinálhat, mit csinálhasson egy ötvenéves nő, ha elvesztette a munkahelyét... A hatalomnak azt szokták a szemére vetni, szenvtelen, szociálisan érzéketlen. Én azt mondom: a mazsolás kalács finom. De nem lehet beülni mazsolának a kalácsba utólag. Együtt kell sülni vele. A lelkiismeretere hallgatott Kosa Ferenc a médiaháborúról, a tv javasolt alelnökéről Budapest (KM) — Immár két esztendeje folyik a parlament kulturális, oktatási és sajtóügyekkel foglalkozó bizottságában a médiatörvény előkészítése. Ezzel párhuzamosan éppen a törvény késlekedése miatt kialakult Magyarországon egy sajátos médiaháború a különféle közszolgálati rádió és tv-csatornák befolyásolásáért, esetleges birtoklásáért. A bizottság tagjai eddig mereven ragaszkodtak pártjaik állás- foglalásához, a legutóbbi szavazásnál azonban Kosa Ferenc, a Magyar Szocialista Párt képviselője szembefordult az ellenzék akaratával és a koalíció jelöltjét, Sára Sándort támogatta. Milyen konfliktust okozott ez Kása Ferencnek és hogyan fogadták az ellenzéki pártok? — kérdezték a Nyíregyházáról elszármazott neves filmrendezőt a parlamentben Balogh Géza és Balogh József a Kelet- Magyarország munkatársai. — Én mint szocialista párti képviselő, sajátos helyzetben vagyok, mert a szocialista párt nem híve a háborúnak, én személyesen is a mindenféle béke híve vagyok. A kormánykoalíció és a liberálisok közötti kemény vitában javaslataimmal és hozzászólásaimmal kezdettől fogva a békés egyetértést igyekszem elősegíteni. — Ennek egyik sajátos és jellemző állomása volt az elmúlt napokban, amikor a kormány egyidejűleg a televízió és rádió elnökének a leváltását, valamint Sára Sándor tv- alelnökké való kinevezését javasolta. Az elmúlt hetekben az élesedő politikai viták miatt az ellenzéki pártok számos kérdésben közeledtek egymáshoz, illetve sok politikai kérdésben kifejezetten egyezségre jutottak, tehát tapasztalható a kormánykoalíció és az ellenzék tömbösödése. — Egy szóval, sajátos helyzetbe kerültem, mivel az ellenzéki pártoknak az volt a határozott közös álláspontjuk, hogy a televíziónál és a rádiónál a személyi kérdéseket csak a törvényekkel együtt szabad kezelni. Ezért a kormány benyújtott javaslata szemben áll az ellenzéki pártok közötti megállapodással, annak szellemével és lényegével, mivel a kormány a törvény előtt, egy kicsit talán törvény helyett is akar személyi változásokat. Véletlenül az a helyzet, hogy a kulturális bizottságban én szakmailag is illetékes vagyok a televízióval kapcsolatos kérdésekben, hiszen ez a hivatásom, a filmkészítés a szakmám. így pontosan tudom, ha törvény, tehát törvényi védelem nélkül kineveznek valakit a televízió élére, az olyan nehéz helyzetbe kerül, mint hogyha húsdarálóba menne, ha a puszta kezével akarna megállítani, mondjuk, egy gyorsvonatot, egy tankcsordát. — A politikai, a törvényi megfontolások azt kívánták tőlem, hogy a kormány javaslata ellen foglaljak állást. Ugyanakkor Sára Sándorral sok-sok éven át, több mint 30 esztendeje dolgozunk együtt, sok filmemnek ő volt az operatőre, írtunk közös forgatókönyveket, és így tovább. Es az is közismert, hogy a közös munkáktól eltekintve is Sára Sándor, mint ónálló alkotóművész, nemcsak hazai viszonylatban, hanem világviszonylatban is az egyik legjelentősebb filmművésze a korának. — így aztán nehéz éjszakám volt. Mit is mondjak? Milyen szempontok, milyen sorrendek alapján ítéljem meg ezt a helyzetet? És számot vetettem magammal, a lelkiismeretemmel, úgy döntöttem, a kulturális bizottságban a titkos szavazás előtt nyílttá teszem a véleményemet és megfogalmazom magát a drámát, amit megélek. Hogy ne adjak okot semmiféle találgatásra, világosan elmondtam: bizonyos politikai megfontolás, a helyzet, a törvénynélküliség, a kormány és az ellenzék közötti huzakodás azt igényelné tőlem, hogy Sára Sándort leszavazzam, tehát hogy ne tartsam alkalmasnak a televízió kulturális műsorainak vezetésére. Azonban visz- szagondoltam az elmúlt 30 évre, ismerve Sára Sándor különleges képességeit, úgy gondoltam, hogy ha éz politikailag helyénvaló volna is talán, de emberileg lehetetlen. — El kellett döntenem, vajon ilyen helyzetben az emberi, szakmai, avagy a politikai mérték lesz-e az elsődleges. Mivel az én szerény történelmi tapasztalataim azt mutatják, akár a hitleri, akár a sztálini hatalmi gépezet és társadalmi berendezkedés elkövette azt a végzetes hibát, hogy az emberi megítélés, az emberi mérték helyett valamilyen másféle mértéket választott, például az osztályharc mértékét, vagy faji, politikai mértéket, ezzel megsértette azt az időtlen európai eszményt, amit a görögök óta ismerünk, hogy mindennek mértéke az ember. A kulturális bizottság ülésén tehát hosszan, nyugodtan és keményen kifejtettem, az én döntésem Sára Sándor tiszteletén alapul, kifejezetten olyan személyiségnek tartom, aki a Magyar Televízió kulturális műsorainak színvonalát emelni tudná, ezért személye mellett foglalok állást. — Ugyanakkor kifejtettem azt is, ebben az áldatlan, törvény nélküli médiaháborús helyzetben tele vagyok aggodalommal amiatt, hogy odakerül egy ilyen értékes ember, és lehet, hogy felőrlődik törvényi védelem nélkül. Ezért arra a helyzetre, ami ma a köz- szolgálati médiákban uralkodik, határozott alkalmatlanságot. mondtam, vagyis azt mondtam: Sára Sándor igen; a jelenlegi televízió és rádió háborústul, zűrzavarostul, anarchiástul pedig — nem. — Mármost, akinek van fogalma arról, hogy egy háborús helyzetben milyen sors jut annak, aki békét akar teremteni, és egy fehér zászlóval és csöndes emberi szóval az igazságérzete szerint próbál közlekedni a szembenálló felek között a képzelt frontvonalon, megértheti: ennek a döntésemnek sem a kormányzati oldalról, sem az ellenzéki oldalról nem nagyon örültek azok, akik a médiaháború hívei. — Döntésem után nagyon sok levelet, telefont kaptam régi barátaimtól, ismerőseimtől, tanáraimtól, ismeretlen emberektől is egyébként, akik mindahányan megköszönték ezt a magatartásomat. Egészen pontosan ezekből a jelzésekből fölmérhettem, az ország népe nem arra kíváncsi, milyen erők harcolnak a médiák birtoklásáért, sokkal inkább várja végre, hogy az emberi szó, csöndes, nyugodt, békés megoldás elkövetkezzék. — Külön szeretném hangsúlyozni, a Magyar Szocialista Párt a lelkiismeretemre bízta a döntést. Semmilyen utasítást, vagy utasítási kísérletet sem kaptam, de utólagos szemrehányással sem illettek. Ennek külön örvendtem, hiszen azt jelzi, az MSZP hosszú hullámvölgy után valóban egy szuverén európai baloldali párttá kezd válni. — Ez is nagyon fontos az ország szempontjából, hiszen kell, hogy legyen egy egészséges, európai értelemben vett baloldali politikai erő, mert különben az ország menthetetlenül jobbra csúszik. És ennek a nehéz sorsú kis országnak sem az nem jó, ha balra csúszik, sem az, ha jobbra zuhan. Az a jó, ha meg tud állni a saját lábán, egyenesen, felemelt fejjel. Egy magamfajta képviselő talán keveset tehet, én úgy gondolom, hogy ebben az adott helyzetben, amit én tehettem, tiszteséggel megtettem. Ha holnap, vagy a közeljövőben ismét választás élé állít a sors, úgy gondolom, nem fogom összekeverni az emberi mértéket semmilyen más mértékkel Törő István: A szél kihajt A szél kihajt a poros utcákról, s kitérnek reszkető csillagok, de nincs hova elbújni vigyázó szemek elől, viselni tudni kellene méltán, s bölcsen, nem toporogni burok nélkül a ködben — hiszed a citera hangját, ahogy berobban a délutánba, a téli nagy gyertyafényben, ahogy a magzatok mocorognak, s jövőt építenek az anyaméhben, nekik még összeáll az idő, mi széthullani látszik, mert daloskedvünk most reményt virágzik, hiába gyűlnek fellegek, és hó potyog, de fölötte, ott a végtelen csillag tükre, mely mindig, örökké csak ragyog. Kajibás Éva Katalin: Zene 1992, november 28.
