Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-16 / 270. szám

1992. november 16., hétfő BELPOLITIKA Édes(?) álom az állomáson Vánkos a szétszakított papírdoboz, lepedő a nejlonzsák En elmegyek, de ők itt maradnak, az állomás nem utazó vendégei... Balázs Attila felvétele Dankó Mihály Nyíregyháza (KM) — A fátyolos csillagok, a felhők mögül kikandikáló hold köszönti az éjszaka vándo­rát. Lenyűgöző a csend. A város kihalt utcáin álmos taxik viszik megkésett uta­saikat. Mindenki pihen, al­szik, szinte hallani lehet a szuszogást. Vagy mégsem? Pont éjfél. Ilyenkor kelnek ki a holt lelkek sírjaikból; a boszorkányok, vámpírok ideje ez. Az elvarázsolt világhoz méltó hátteret adnak a sejtel­mesen kivilágított utcák, te­rek. Csak a vasútállomás bur­kolózik szürkeségbe. A nap utolsó vonata is kigördült... Úgyis mondhatnám, eddig tar­tott az álmodozás, amikor fotóskollégámmal a nyíregy­házi MÁV-állomás éjszakai életét kívántuk „meglesni”. Minden nációt képviselnek A valósággal már a bejárat­nál találkozunk Attila szemé­lyében. O takarítja a váróter­met, épp most fejezte be az egyik rész felmosását, s az ajtóban őrködik, hogy valaki idő előtt össze ne tapossa mű­vét. Magas, szemüveges, ba­rátságos fiatalember, öt éve dolgozik a vasútnál és két esz­tendeje felügyel a váróterem tisztaságára. Kiderül, jó, hogy vele hozott össze a sors: többet tud segíteni, „mint bármelyik nagy főnök. Ő az éjszakai vá­róterem ura, ismer minden­kit...A látvány megdöbbentő. Emberek sokasága, bár a nyüzsgés kicsit visszafogott. Mindenütt alusznak, a földön fekve, a lépcsőn, az utasellátó húsz centiméteres párkányán, az újságos szekrényen. A leg­nagyobb kincs a papírdoboz, szétszakítva jól szigetel és még a kő sem tör így annyira. — Kik ezek az emberek? — csúszik ki számon a meglepe­tés első kérdése. — A környező országok minden nációja megtalálható itt — mutat körbe az idegen- vezetőmül szegődött Attila. — A legnagyobb bajuk, hogy nem ismerik a szemetest, olyan a környezetük, mint a disznóól. Ki kellett őket tiltani a fenti várótermekből is, mert sokan összetévesztették a WC-vel. Átjönnek néhány napra piacolni, nem telik ne­kik szállodára, természetesen itt töltik az éjszakát. Különö­sen, mióta hidegebbre fordult az idő, nálunk mégiscsak fűte- nek. Vannak huzamosabb ide­je itt-tartózkodó vendégeink. Nappal a piacon lézengenek, s éjszakára ide húzódnak vissza. S vannak állandó klienseink, hajléktalan magyarok is, akik­nek nincs hova menni. Gyere, bemutatlak néhánynak. Balhé volt délután — Nem félsz? —jut eszem­be szinte ösztönszerűen, mi­közben egy hangoskodó fiata­lokból álló társaság mellett ha­ladunk el. Megpróbálunk utat tömi az alvók között. Idős, gyerek, nő, férfi, minden kor­osztály megtalálható. Szinte elképesztő, némelyik, hogy ki van csavarodva, vajon meddig lehet lépcsőn lefelé fejjel csüngve aludni? — Nem! — érkezik meg­késve a határozott válasz. — Meg tudom magam védeni — s zsebéből egy láncot vesz elő, — de itt cirkálnak állandóan a rendőrök is. Ma délután is volt balhé, ki kellett hívni a járőr­kocsit. Hé, ébresztő, beszélni akar veled egy újságíró! — rázza meg az egyik topron­gyos figurát. Kiderül, Jóska Kárpátaljá­ról, egy kis faluból jött, és már több hete itt dekkol. — Minek menjek haza? — mondja álmosan. Szemei vér­eresek a fáradtságtól. — Jó itt, csak az a baj, nem lehet sehol megfürödni. — Ezt bizony alátámasztja az őt körüllenge­dező illatfelhő. — Árulok ezt- azt, jól élek. Nehéz eltitkolni újságírói mivoltunkat, egyre többen kel­nek fel, tiltakoznak némán a szemük elé kapott kézzel a fényképezés ellen. — Bemutatok neked vala­kit, ha magához tudjuk téríteni — áll meg alkalmi ismerősöm egy hason fekvő férfi előtt, akinek eltart egy jó ideig, míg felkönyököl. Félelemmel néz rám. — Biztos, hogy nem rend­őrök? — A szavak úgy sza­kadnak ki belőle, mint az alámosott partszakasz. A lepe­dője egy szétszakított nejlon­zsák, párnája egy szatyor, ami egyben a bútora is, mert ebben tartja ruháját. Lászlónak hív­ják, negyven éves, bár hatvan­nak látszik. Nem alkoholista, már nem telik neki italra. — Hogy kerültem ilyen helyzetbe? — kezd élettörté­netébe. — Volt becsületes szakmám, de elvált tőlem a fe­leségem. Két lányom van. Ha látnád őket, milyen szépek! — S mintha csak most kelne élet­re, arca egy pillanatra kisimul, még huncutul kacsint is, de néhány másodperc után új­ra a régi ábrázatú, semmibe meredő, torzonborz alakká vá­lik. Még a börtönben is jobb — A tragédiám, hogy elütött az autó. Tönkrementek a lábaim. A kórházból nem volt hova menni. Nem törődik a hajléktalanokkal senki. Azóta kukázók, üvegezek, s télen itt alszom az állomáson. A 6700 forint nyugdíj hamar elmegy. Gondoltam már, inkább betö­rök, a börtönben legalább me­leg étel és ruha vár... — Újra messze járnak gon­dolatai, botra támaszkodva lassan áll fel. — Jaj, Istenem! — hajtogatja. Meghívnám egy vacsorára, de nincs nyitva semmi. Bár tiltakozik, hogy nem koldus, mégis hálálkodva fogad el egy kis pénzt. Kezem sokáig szo­rongatja búcsúzáskor, s még otthon is érzem a savanyú gu­lyásleves szagát. Szegénység a számok tükrében A különbség 17-19 százalék Budapest (KM - Réti János) — Ha egy intézmény szegénység elleni akciói és létminimumszámításai által válik országosan ismertté, akkor baj van. Márpedig az Újpesti Családsegítő Köz­pont így tett szert a szá­munkra csöppet sem öröm­teli népszerűségére. A főváros negyedik kerüle­tében, az egyik tízemeletes pa­nelóriás falán messziről is jól olvasható betűkkel hirdeti a tábla: ott működik az ÚJCSA- KÖ átalakított tárolókban, kö­zös helyiségekben Mezei György vezetésével. Ottjártamkor — pénteki nap délelőttje volt — az igazgató vidékre utazott, munkatársai éppen soros feladataikat vé­gezték a jóformán ablaktalan, ám otthonosan berendezett szobácskákban. Egy számító­gép monitorján segélyezési adatlap rubrikái foszforeszkál- tak, alig huszonéves ifjú asz- szony ügye intézésére várt az előtérben. Amikor a létmini­mum számítások felől érdek­lődtem, szerzetesi benyomást keltő fiatal szakember szobá­jába kalauzoltak. Gróf András szívesen beszél munkájáról, miközben kide­rül, hogy eredetileg műszaki végzettségű, de a szociális se­gítés nemhogy hivatásává, ha­nem valóságos éltformájává vált az elmúlt években. — A létminimumra vonat­kozó számításainkat nem hir­telen jött felismerés alapján végezzük. A kerület egyik or­szággyűlési képviselője, Feke­te Gyula már 1981-ben elké­szítette háztartási naplók alap­ján az úgynevezett fogyasztói kosarat. Mi az ő számításait fejlesztettük tovább a Táplál­kozástudományi Intézet adata­inak és a KERMI tartós fo­gyasztási cikkek vásárlására vonatkozó felméréseinek átvé­telével. A statisztikai hivatal társadalmi minimumot számít, mi pedig létminimumot muta­tunk ki és hozunk nyilvános­ságra negyedévenként. — Ezt érzékeltethetnénk gyakorlati példával? — A léthatáron élőknél ol­Gróf András A SZERZŐ FELVÉTELE csóbb húsokkal számoltunk, aztán nem bőr-, hanem kötött kesztyűt feltételeztünk és így tovább. A különbség a köz­ponti adatok és a mi számítá­saink között 17-19 százalék. — Mit tekintenének munká­juk eredményének? — Nincs normatív mérce a segélyezéshez, ami jelenleg inkább ügyintézők, hivatalno­kok jóindulatán, mintsem tényleges rászorultságon mú­lik. Azt szeretnénk, ha adata­ink alapul szolgálnának külön­böző fórumok döntéseihez. — Az elszegényedés mely okait emelné ki? — Az olcsó, de elfogadható keleti árucikkek helyett meg­jelentek a jóval drágább, ám gyakorta bizony silány nyu­gati termékek. Ezt a statiszti­kai számítások nem veszik fi­gyelembe. Aztán a szolgáltatá­sok árai ma már gyorsabban nőnek, mint az élelmiszereké. — Mekkora különbség lehet a városokban illetve a falvak­ban élők létminimum-szükség­lete között? — Ha elfogadjuk, hogy a ház körül megtermelt javak előállítása is érték, sőt kiadás­sal jár, akkor nagy különbsé­get nem lehet tenni. Megköszönve a beszélgetést elbúcsúzom. Az ajtóban fiatal férfi érdeklődik azonnali se­gély iránt. Reggel szabadult a börtönből. Úgy hallotta, hogy az ÚJCSAKO-ben segítenek rajta. Ebéd —■ ingyen Riaszt a szégyenérzet Nyíregyháza (KM - M. M. L.) — Közel két éve működik már a megyeszékhelyen a Gyermek- és Ifjúságvédő Inté­zetben az ingyenkonyha, amely a déli órákban egy tál meleg ételt ad a rászorulók­nak. — Jelenleg 40 adagot ké­szítünk az ingyenkonyha szá­mára — mondja Mészáros Lászlóné élelmezésvezető. — Harmincat az önkormányzat, tízet az OTP finanszíroz. Gyakran előfordul, hogy nem jönnek ennyien, hiszen aki ta­lál valamilyen alkalmi mun­kát, ott általában ebédet is kap. Az itt étkezők inkább közép­korúak, illetve idősek. Fiatalo­kat azért nem találni közöttük, mert a gyermekvédős hajlék­talanokat mi befogadjuk. Je­lenleg 16 nagykorúvá vált haj­léktalan él itt, s az ő étkezésü­ket az intézet fizeti. A jegyeket a családsegítő központban lehet átvenni, azonban az sem marad éhen, aki jegy nélkül kopogtat az in­gyenkonyha ajtaján. — Sokan nem is tudnak er­ről a lehetőségről, sokan szé­gyenérzetből nem jönnek el, pedig rászorulnának, hogy itt étkezzenek. Idős koruk ellené­re inkább papírt, üveget gyűj­tenek, hogy maguk gondos­kodjanak ellátásukról. Sajnos, olyanok is vannak, akik nem akarnak dolgozni. Egyszer egy vállalkozó itt kereste meg az életerőseket, munkát ajánlva, ők azonban nem fogadták el. Bruttó tízezer A megyében alacsonyabbak a jövedelmek Nyíregyháza (KM - SZ. J.) — November 11-i számunk­ban közöltünk egy Központi Statisztikai Hivatal által ki­adott jelentést, melyben a szeptemberi átlagkeresetek alakulását kísérhettük figye­lemmel. E szerint havi 23 ezer 270 forint volt az első őszi hó­napban egy átlag magyar ál­lampolgár keresete. Ezen belül a fizikai munkakörben dolgo­zóké 19 025, a szellemi foglal­kozásúaké 33 375. Kíváncsiak voltunk, hogy mi a helyzet a mi megyénkben. A munkaügyi adatok az 50 fő feletti jogi személyiségű gazdálkodók adatszolgáltatá­sából származnak, az első há­rom negyedév számai alapján. Ezek szerint például az agrár­ágazatban dolgozó fizikai­ak havi bruttó átlagkeresete 10 611, a szellemieké 19 813 forint, az építőiparban 14 753, illetve 26 671, az oktatásban foglalkoztatott szellemiek át­laga 25 958, az egészségügy és szociálpolitika területén a fizikaiak 12 833, a szellemiek 19 914 forintot kerestek — pa­píron. Mind a fizikaiaknál, mind a szellemieknél a legjobban fi­zető ágazatnak a villamos energia, gáz,- hő,- és vízellátás tűnik, ugyanis ott a legma­gasabbak a mi számaink: 20 877 és 34 233 forint szere­pel az átlagkeresetet bemutató rubrikákban. Keveset lehet ke­resni a táblázat tanúsága sze­rint a szálláshely-szolgáltatás­ban és vendéglátásban, ott alig haladta meg az átlagkereset a 8, illetve szellemieknél a brut­tó 12 ezer forintot. Megbillent biztonság mukra a hőn óhajtott lakást, marad az albérlet. Amit hiába próbál a GYIVI is szerezni, rendre becsukódnak előttük az ajtók. Pedig az albérleti díjhoz 3 ezerrel a GYTVI, 5 ezerrel a Jóléti Szolgálati Alapítvány járulna. Ez utóbbi ígért nekik szintén átmeneti szállást, csak­hogy a házuk lassabban készül a tervezettnél. Lippai Gergely elmondta: bérel egy lakást az intézet, de minden szobára jut egy család, s csak akkor mehetnének oda Orgovánék, ha valakinek meg­oldódna közben a lakáshelyze­te. Azt már a férj teszi hozzá, ha a felesége is részesülne az életkezdési támogatásban, ve­hetnének egy igen egyszerű kis házat vidéken. Nem köti őket Nyíregyházához semmi, az asszony cukorbeteg, a férje is nyugtatókon él. Sorolják az eddigi segítőket, hálásan. Nem titkolják, ők is egész nap tal­palnak albérlet után, hogy előbbre mozdítsák saját sorsuk alakítását. De akik nem is­merik őket, bizalmatlanok. A nyíregyházi polgármes­teri hivatalban nemcsak együttéreztek Orgovánékkal, hanem megoldást találtak. Mogyorósi László lakásügyi csoportvezetőtől tudjuk: no­vember 11-én megállapodtak a házaspárral, hogy ideiglenes elhelyezésként a Guszevben kapnak egyszobás lakást. Ezen a héten már költözhetnek is. A szociális bérlakás iránti igé­nyüket pedig a lehetőség sze­rint teljesítik. Nyíregyháza(KM - T. K.) — Nemrégiben még öröm­mel adtunk hírt arról, hogy két fiatal a segítőház bizton­ságot nyújtó fedele alatt próbálja kiheverni a koráb­bi, rosszul sikerült házassá­got és ezentúl együtt vágnak neki a még mindig nagy­betűs életnek. Orgován Dezső és felesége most ismét úgy véli: szekerük kátyúba ragadt és nem látják a kiutat. Az történt, hogy a se­gítőházban hat hónapig lak­hatnak, s ez az idő letelt. Bár­mennyire is humánusak a szo­ciálpolitikával hivatalból fog­lalkozók, nem tehetnek kivé­telt. A fiatal pár ismét régi mentsvárukhoz, a gyermek- és ifjúságvédő intézethez fordult. Közben nem tétlenkedtek, ha­nem beadták igényüket szoci­ális bérlakásra a nyíregyházi önkormányzathoz. Egyelőre csak ígérettel bírnak. Bár Orgován Dezső és Lip­pai Gergely, a GYIVI igazga­tóhelyettese egyformán sorol­ja a segítségnyújtás egyes lé­péseit, most úgy tűnik, holt­pontra jutott az ügy. Az ugyanis közismert: lakáshoz jutni nehéz, szociális bérlakás nem épül, legfeljebb megüre­sedik. Arról nem is szólva, Orgovánék életmódjukban, szemléletükben messze eltá­volodtak a Guszevtől, még át­menetileg sem szeretnének visszasüllyedni oda, ahonnan kínkeservesen tudtak csak ki­kapaszkodni. Amíg ki nem utalják szá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents