Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
1992. tumttmT 14. Tanúskodó dokumentumok Nevezzük nevén Baraksó Erzsébet S zabad-e a múltat végképp eltörölni, vagy igenis el kell számoltatni azokat, akik az ’56 utáni megtorlásokban részt vettek, arra az engedélyt vagy a vezényszavakat kiadták? Háborús bűn-e az, amit ’56-ban a forradalom vérbe fojtói elkövettek, és felelősségre vonásuk milyen módon indokolt? Vezető helyen foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel a népfelkelés évfordulója alkalmából rendezett politikai megemlékezések, ünnepségek szónokai, olvashattunk erről állásfoglalásokat, és szélsőséges indíttatású polémiákat is a napi sajtóban. Nincs béke, megegyezés a történelmi elszámoltatás ügyében, nem közelednek egymáshoz a különböző pólusú nézőpontok. Ezt érzékelhettük a minap megtartott televíziós vitából is. Vannak, akik azt állítják, ha a bűnök elkövetése után évtizedekig nem történt meg az elszámoltatás, akkor azokat most már elévültnek kell tekinteni. Szerintük a nemzetközi jog sem tudhat arra követendő célt, hogyan lehet a speciális magyar esetet megítélni. Ennek a tábornak a hívei a felejtés, az általános amnesztia mellett vannak, mert úgy látják, nem lehet ennyi idő után felderíteni a dolgokat a maguk teljes igazságában. Ezzel szemben vannak, akik helyeslik az elévülés újraértelmezésének a napokban megtörtént parlamenti beterjesztését, és az elszámoltatás mellett foglalnak állást, mert úgy vélik, addig nem lehet nyugodt a társadalom lelkiismerete, amíg a volt bűnösök büntetlenül és szabadon itt élhetnek közöttünk, sőt, némelyikük volt vezető káderként ma is veszi fel a busás nyugdíjakat. Amint a televíziós vita egyik résztvevője könnyeit törölgetve megjegyezte: azokkal szemben, akik megkínozták, nem kíván semmiféle drasztikus, fizikai intézkedést, sokkal hatásosabb volna számára, ha azokról a személyekről, akik a kegyetlenségekért felelősségre vonhatók, vagy még a hazaárulásra is kaphatók voltak, a sajtóban egy névsor megjelenne. Nem egy 56-os elmondja: tudják ők nagyon jól, hol laknak a volt ávósok, akik a veréseket vezették, nem igaz tehát az, hogy ne lehetne a bűnösöket elszámoltatni. Mégsem kívánják a bosszút, vagy megbüntetésüket. Azt viszont elvárhatja a társadalom, főként az évtizedeken át félrevezetett ifjabb generációk tagjai, akik előtt rejtve volt; mi is történt valójában, hogy most már végre a teljes igazságot megtudhassák. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a nép ellenségei megneveztessenek. M egyénk településeit járva a napok krónikása időnként találkozik valami újfajta félelem jeleivel, azzal, hogy nem múlt el a „ne szólj szám, nem fáj fejem” szólásnak a korszaka. Bizalmas beszélgetésekben megfogalmazzák az emberek: még fél a nép, mert vannak, akik gondoskodnak arról, hogy rettegésben tartsák őket. Nem egy községben elmondták, hogy hiába volt szabad választás, a nép nem mer megszólalni, a vezetők pedig azt csinálnak a fejük felett, amit csak akarnak, de akiket ez érint, nem mernek kiállni a véleményükkel. Nemrég egy ezer főn aluli kis községben megtört ajég, és néhányan vállalták, hogy sérelmeiket a sajtó nyilvánosságával a közvélemény tudomására hozzák. (Az erről szóló cikkünk megjelent.) Amint nyilatkozták, sakkban tartja a falu lakóit a polgármester és a képviselő- testület, például azzal, hogy elveszíthetik munkahelyüket. Ha a falu népe azt látja, hogy más községből hoznak munkaerőt a megüresedő helyre, meg fogják gondolni, merjenek-e felszólalni a túlkapások ellen. A másik bevált eszköz, mondták a nép elhallgattatásáról, az a szegénységükből fakadó kényszerhelyzetet: nincs munkagép a községben, azt a szomszéd faluból adják kölcsön a képviselő- testületnek, és természetesen csak azok kaphatják meg, azok dolgozhatnak vele, akik bizalmi, jó embereik. Legfeljebb nem lesz levágva a csutkám, mondta az egyik panaszos. Feltételezhető, ha egy nyugati ország polgára, mondjuk egy gazdálkodó odatévedne ebbe a kis faluba, nem értené sem a szituációt, sem a problémát. Nem volna képes felfogni, hogyan történhet meg ilyesmi egy demokratikus választás után. Valószínűleg megkérdezné a választópolgárokat, ki kiért van ebben a faluban, és hogyan működik a demokrácia, ha a választott testület zsarolhatja a szabad polgárokat. Bizonyára elmagyarázná, hogy ott, náluk, Nyugaton a vezetők hálásak a megbízatásért, azt szolgálatnak tekintik, és tevékenységükkel igyekeznek rászolgálni a megelőlegezett bizalomra. Azután, ha nagyon megkedvelné a falu népét, megsúgná, hogy néhányan fogjanak már össze, és vágják le azoknak a csutkáját, akik mertek megszólalni, és a nép nevében vállalták a kirekesztés kockázatát. Ha páran szót értenek, érvényesül a szolidaritás, akkor a többiek azt látják majd, az az érdekük, hogy összefogjanak, mert akkor kerülhet napfényre az, amit mindenki tud: az igazság. Hogy Petőfinél maradjunk, a következő választáson úgyis kiderül, hogy „azért a víz az úr”. 1956-os magyarok szovjet rabságban Bálint Pál az 1956-os elhurcolást vizsgáló bizottság elnöke AMATŐR FELVÉTEL Fazekas Árpád Az 1956-os szabadságharc kapcsán háromféle módon kerültek a magyarok szovjet rabságba: 1. a fővárosunkban összeszedett szabadságharcosokat 1956. november 14-én Budapest-Nyíregyháza-Zá- hony érintésével marhavagonokból álló vonatszerelvény (kb. 500 fő) szállította Ung- várra, 2. a záhonyi Önálló Légvédelmi Tüzérezred laktanyájának 1956. november 4-ei szétlövetése után elfogott kb. 350 magyar honvédet hadifogolynak tekintették és 3. a Szovjetunióból visszatért ávósok az „ellenforradalom” sza- bolcs-szatmári vezetőit 1956. november 5-én letartóztatták és Barkasz teherautón ugyancsak az NKVD ungvári börtönébe szállították. Szerencsére a forradalom még élő megyei vezetői (Bálint Pál, Blanár Mihály, Marofka Imre, Szűcs Sándor és mások) felismerve a kérdés jelentőségét, az utóbbi években sok, féltve őrzött adatot (fényképek, írásos dokumentumok, lágerversek) bocsátottak rendelkezésre, s így lehetséges ma reális képet felvázolni az 1956-os deportálásról. A munkástanács közbelép A szovjet rabságba került 1956-os magyarok első csoportjával kapcsolatban utalok 1990. évi és „Cédulaeső a rácson át” c. közleményemre (Kelet-Magyarország, 1990. márc. 3., 7. old.), azonban egy lényeges kiegészítéssel: az elhurcolások tényét igazoló és a részleteket feltáró 3 tagú különbizottság vezetője, Bálint Pál nyíregyházi lakos (a cikkben a jelzése: XY) volt. Ő a Kelet-Magyarországi Faipari Vállalat műszaki vezetője és a vállalati munkástanács elnöke volt, akitől megkaptam az 1956. november 15-ei rendkívüli röpgyűlés jegyzőkönyvét, amely szerint: „A deportálás elleni tiltakozásul — titkos szavazással — úgy döntöttek, hogy a munkát azonnal abbahagyják és azt csak akkor folytatják, ha a deportálás megszűnik... felkérik Oláh László igazgatót — mint a Magyar Szocialista Munkáspárt megyei vezetőségének funkcionáriusát —, hogy pártján keresztül azonnal tiltakozzék az események ellen.” Tisztelettel emlékezünk most a kommunista Oláh Lászlóra (1908 -1987) azért, hogy bátran elősegítette ennek a vizsgáló bizottságnak a létrejöttét és működését. A Bálint Pál vezette (György nevű bátyját 1944. nov. 2-án hurcolták el a szovjetek) bizottság egy nap alatt több mint 100 db, a marhavagonok rácsain át kidobott cédula felmutatásával igazolta az addig konokul tagadott törvénytelenséget, s így rövidesen nemcsak a budapestiek kerültek haza, hanem a szintén külföldre hurcolt szabolcsi „ellenforradalmárok” is. Hiányos az archívum De kik voltak most már ezek a „féltve őrzött” szabolcsi szabadságharcosok? A pártarchívum alapján 1989-ben megjelentetett dokumentum-gyűjtemény csak a következő 6 személyt említette: 1. Szilágyi László, a Megyei Nemzeti Bizottság elnöke, 2. Kábái Dezső, a Nemzetőrség parancsnoka 3. Lengyel Antal, a Sza- bolcs-Szatmár Népe főszerkesztője, 4. Rácz István gimn. tanár, a Városi Munkástanács elnöke, 5. Dandos Gyula diákvezér, a Forradalmi Ifjúsági Bizottság vezetője, (Blanár Mihály, a Megyei Nemzeti Bizottság titkára szerint: állami gondozott és rendkívül éles eszű gyermek volt!) és 6. Dr. Lupkovics György, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt megyei elnöke. Szétterpesztett lábbal a platón Ezzel szemben Marofka Imre nyug. gimnáziumi tanár, szabadságharcos hozzám küldött leveleiből kiderült, hogy az ávósok összesen 13 magyar felkelőt ültettek le szétterpesztett lábbal a kis, zöld színű Barkasz teherautó platójára. Vagyis elhurcolták még a következőket is: 7. Marofka Imre, (Aranyosapáti), 8. Toma- sovszky András, (anyja: szovjet nő volt, apja: Tomasovszky Mihály főispán eljárt 1946- ban a 2300 nyíregyházi civil elhurcolt érdekében), a megyei és nyíregyházi munkástanácsok egyik irányítója, valamint a hírszerzés vezetője, 9. Pócsfalvy Nándor földmérő, (Máriapócs), 10. Szabó Károly, (Nyírbátor), 11. Bihari István, (Nyíradony), 12. Juhász András, (Nyírbátor) és 13. Pataki Béla, (Aranyosapáti). Még pontosítja a tényeket az együtt letartóztatott Kábái Dezső 1989. október 20-án adott interjúja, amely szerint őt végül is külön szállították egy éjjel a megyei börtönből men- tőautón(\) és egy szovjet páncélos kíséretében az ungvári börtönbe. Itt csak utalok arra, hogy a mentőautónak fegyver- és rabszállításra való felhasználása az ávó megtévesztő módszereihez tartozott, amely ellen hiába tiltakozott ismételten az Országos Mentőszolgálat. Szűcs Sándor záhonyi állomásfőnök és az ottani fegyveres felkelők parancsnoka az elhurcolás után úgy maradt életben, hogy az újabb letartóztatás elől külföldre szökött. Norvégiában kapott menedéket, és 1957-ben tanúvallomást tett az ENSZ magyar ügyet vizsgáló bizottsága előtt. Itt nemcsak élőszóval, hanem az ungvári NKVD-bör- tönben számára kiállított „Nyugtával" (Kvitanci) is bizonyította az 1956-os elhurcolás tényét. A csizmájában kicsempészett, megviselt papírdarab hatása bámulatos volt! A szovjet megszállók 1956. november 4-én hajnalban Záhonyban — miután Dudics József légvédelmi ezredparancsnokot a vasúti állomásra csalták, és tiszttársával együtt letartóztatták — a mit sem sejtő magyar katonaság laktanyáját egyszerűen szétlőtték. Csak néhány éve ismeretes a Tisza árterületén át csodálatosan megmenekült Kecskés Imre, az Ónálló Légvédelmi Tüzérezred volt fegyvermestere nyilatkozatából, hogy ekkora veszteség: 5 halott, 29 súlyos sebesült volt és a többi kb. 350 honvéd szovjet fogságba került. Említésre méltó, hogy e látvány miatt a szovjet Novikov alezredes főbe lőtte magát. Ütötték, leköpték, a haját lenyírták Tényszerűen csak néhány ma is élő szabadságharcostól, pl.: Szűcs Sándortól tudjuk, hogy miként kínozták meg: ütötték, leköpték, haját lenyírták, 48 db ún. „vallató”-injek- ciót kapott, több ízben falhoz állítva, a szovjetek 72 golyót lőttek teste köré géppisztolyból „ijesztésként” stb. Most azonban nem is ez a lényeges. A fontos az, hogy közel 900 szovjet rabságba jutott szabadságharcos került itt szóba, akik közül a Kádárrendszer iratai csupán néhányat, mindenekelőtt a két későbbi (1958) mártírt: Szilágyi Lászlót és Tomasovszky Andrást regisztráltak. Ez egyben érzékelteti 1956 igazi története megírásának nehézségeit is. Ugyanakkor 1956 nagy erkölcsi súlyát mutatja, hogy míg az 1944. november 2-án elkövetett példátlan nyíregyházi elhurcolást (2300 civil férfi!) csak 45 év elteltével lehetett egyáltalán szóvá tenni, addig a munkástanácsok elemi erejű fellépésének hatására az 1956-os deportálások 10 nap után megszűntek! Ezután már csak Magyarországon és többnyire csak az ávósok, a magyar csekisták kínozták a magyar szabadsághősöket! Az ungvári NKVD-börtön 919. számú nyugtája 1956-ból Szűcs Sándor aláírásával ARCHIV FELVÉTEL I Másképpen lesz végre? Még fél a nép
