Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
Folyóirat-tallózó 1992. október 24. __________________________ Túlvilági útravaló Szenzációs lelőhely Tiszavasvári határában Vasy Géza A nyár elején búcsúztattuk a Hitelt, abban reménykedve, hogy az ígéret tetté válik, s ősszel havilapként újraindulhat Nos, nem hiába reménykedtünk, szeptember derekán megjelent az új Hitel első száma Csoóri Sándor főszerkesztésével. A hagyományos folyóirat-formátumra való áttérés, a le- vegősebb tördelés használt a lapnak, s ártalmára az sem válik, hogy sokat megőriz eddigi szelleméből: elsősorban szépirodalmat és társadalomelemző tanulmányanyagot ad. Az első szám gerincét az esszék és tanulmányok adják, indításul Csoóri Sándor kerti .jegyzeteivel”, amelyek most sem csak társadalom-, hanem önelemzőek is. Egyre erősebb a felismerés: „Tudtam, hogy jól írni és okosan politizálni a mi sekélyes közéletünkben lehetetlen, de nekem ez a lehetetlenség jutott osztályrészül.” Sokaknak válhat egyetértést kiváltó vagy vitára ingerlő olvasmánya ugyanitt Tőkéczki László elemzése a klasszikus liberalizmus geneziséről és bukásáról. A liberalizmust történeti képződménynek tekinti, amelynek „addig volt létalapja, amíg kivívta a nem hagyományszerű életvitelek, gondolkodások egyenjogúságát”. Vizsgálja a szélsőséges liberalizmusok agresszivitását, a nyugati neoliberalizmust, annak nálunk közvetlenül nem alkalmazható voltát, s legrészletesebben a hazai helyzetet Úgy látja, hogy a valódi liberalizmus útja az állandó szinporos-pókhálós puskákat. Leírhatatlan volt az örömünk, mert ezek már majdnem igazi fegyverek voltak. Olyasfélék, mint amilyeneket tudomásunk szerint a pesti kamaszoknak osztogattak, és amelyek a november eleji véres napokban sorra hulltak ki a kis mártírok örök dermedtségbe görcsösült kezéből. Persze, a mi „leventéinkkel" aligha lehetett volna lőni: csak a tusa formázása volt valóságos, a csövet pedig a fekete festék helyettesítette. De mit számított ez! Kúsztunk, célra álltunk-térdepeltünk, gyakorlatoztunk egész nap, mintha csak sejtettük volna, hogy az október végi szabadulás-hangulatok mindent széppé tevő öröme bele fog fulladni a helyét követelő új hónap halált és kínokat hozó ködjeibe. Apámék akkoriban egy „kitelepített", jobb napokat megért házaspárral kártyáztak a hétvégeken. Az otthon készült, fanyar-édes fiigebor mellett egyre kevésbé volt fontos a lapjárás, annál inkább a rádió mind zaklatottabb híreinek az elemzése. Korábban néha megengedték, hogy egy- egy parti erejéig én is beszáll- jak, de a halkra fogott beszélgetés gyerekfülnek nem szánt mondatai ösztönösen megéreztették velem: jobb lesz. ha félrehúzódok a bélyegalbutéziskeresés lehet. Idéz egy megfontolandó véleményt, amit ma is érvényesnek tart: „A nemzeti eszmével és a vallással egy valódi polgári liberalizmus nem fordulhat szembe”. (Tőkéczkinek egyébként a Kortárs szeptemberi számában is olvasható egy történeti jellegű liberalizmustanulmánya.) Tisztázó jellegű, fontos írás Gyurácz Ferencé is a Hitelben A „populizmus” értelmezéseiről. Egy fogalom- dzsungelben törekszik rendet teremteni, nem kevés sikerrel, elismerésre méltó felkészültséggel. Az alapprobléma az, hogy az Amerikából kiinduló fogalmat sok más tendenciára használták, az utóbbi években idehaza is ráaggatták a népies mozgalomra és annak ideológiájára. A parttalanná tágítás azt eredményezi, hogy reakciós, szélsőjobboldali és valóban demokratikus szellemű mozgalmak, törekvések kerülnek látszólag rokonságba a gyűjtőfogalom révén, amelyről így kötelesség kijelenteni, hogy használhatatlan. S még egy esszé: Todd Gitlin amerikai szociológus professzoré az Élet a posztmodem világban, amely nem megoldja, de egy lehetséges értelmezését adja a posztmodem oly sokat használt és szintén alig egyértelműsíthető fogalmának. A Lyukasóra teljesen új lap. Gazdája a Magyar írókamara, szerkesztője Varga Domokos, s rajta kívül Cseres Tibor, Gyurkovics Tibor és Mészöly Dezső jegyzi a lapot, amelynek címe is az utóbbi író tévésorozatából került át ide is. A Lyukasóra tartalmi megjelölése: olvasói lap, ami azt jelenti, hogy elhatározott szándéka mommal vagy a vendégek hozta, menetrendszerűen érkező Jókai-százkötetes újabb darabjával. A kötelező elsötétítés önmagában is félelemmel töltött el, de még jobban ijesztett, hogy láttam: a felnőtteket súlyos gondok nyomasztják, rettegnek valami sejthető tragédia bekövetkeztétől. A november 4-ére virradó reggelt sohasem fogom elfelejteni. Apám egész éjjel a rádió mellett gubbasztott, majd haj- nalodván járkálni kezdett, céltalanul, a szorongó ember riadalmával. Pap lévén, biztosan imádkozott is, nem tudom. Volt kiért Istent hívni oltalmazó segítségül. Szolnokon rekedt nővéremről alig tudtunk valamit, a pesti, debreceni, nyíregyházi rokonságról még kevesebbet, nagy szüleimmel pedig Hajdúnánáson sodródott a véráldozatos történelem. A krisztusi hangzású „bevégeztetett" apám szájából oly kíméletlenül ütött rám, mintha kalapáccsal vágtak volna fejbe. Akkor nem értettem, hogy minek szakadt vége, de azt felfogtam: az októberi szabadságmámor aranytündöklése odavan Kossuth-címerestül, németórástul, harcjátékostul, mindenestül. Aztán... Aztán szállongom kezdtek az első röplap-madarak, hozva a hírt: „rövidesen helyreáll a rend az országszerint nem az írók, irodalmárok egy csoportjának, hanem az olvasók szélesebb köreinek szánják. Közönséglap és irodalmiság? Nem abszurd ez a század végén? Reménykedjünk, hogy nem az, és szurkoljunk a szerkesztőknek, hogy szándékaik szerint olvasói lapot, s ráadásul jókedvűt tudjanak hónapról hónapra készíteni. Az októberi Forrásban Bodri Ferenc áttekinti Camus és a magyarok 1956-1960 témáját, figyelve Camus szövegeire, megnyilatkozásaira, s a szerző hazai fogadtatására is. A világ művészei közül a leghatározottabban éppen Camus állt ki az 1956-os magyar forradalom és annak áldozatai: a vértanúk és az egész magyar nép mellett. Nemcsak az irodalomtörténészi elemzés, hanem a három Camus-írás is fontossá teszi e lapszámot (Követeléseim az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez A magyarok vére, Emlékezzenek reá). Az Alföld októberi száma szinte teljes teijedelmében Szabó Magdát. köszönti 75. születésnapja alkalmából. Szabó Magda Debrecen szülötte emberként s íróként is. Nemrég hallgathattuk szép vallomását a televízióban arról, hogy Debrecen számára a világegyetem és a létezés központja, a múlt, a jelen és a jövő is. A város az íróé, s az író a városé, de nemcsak azé, hiszen Szabó Magda a magyarság irodalmában olyan fényes rangra jutott, hogy arra Európa, az a bizonyos „világirodalom” is felfigyelt. ban". De a kisírt szemek, a hazának örökre búcsút intő barátok, rokonok, a „hősködéséért" nyomorékra vert iparosfiú, aki teljes fegyverzetben jött haza a faluba még a di- dalamas napokban, a Nádudvari utcán lánctalpaikkal mély árkot ásó, átvonuló szovjet tankok, a letartóztatások, a kivégzések egészen mást üzentek. Egyre ziláltabbá vált az áramszolgáltatás, tüzelőt sem igen lehetett kapni. Vittük a hasgatott fát, a morzsolt csutkát az iskolába, és újra tanulni kezdtük a cirill betűk hieroglifáit. A pám pedig, aki addig alig-alig tulajdonított jelentőséget leventepuskás felvonulásainknak, a nekem lekevert két pofon kíséretében begyűjtötte fegyvereinket. Majd lement a fáskamrába, és mi már csak a fejszecsattogást hallottuk. Szilánkokra hasgat- ta gyermek-októberünk féltett kincseit, mert így akart megvédeni bennünket, valamennyiünket, hogy legalább a jövő reményét ne kelljen a teme- tetlen holtakkal együtt végül mégis elhantolnia. Istvánovits Eszter Kurucz Katalin — Visszavonhatatlanul vége a nyárnak... A gyerekek történelemóra helyett a múzeumba mennek, s újabb szenzációkat várnak a régésztől: ami nekik a fantáziájuk szárnyalását, az a régésznek a lassú feldolgozó munkát jelenti. A szenzáció az idén sem maradt el, ám a dolog természeténél fogva az örömbe némi üröm is vegyült. A Tiszavasvári határában lévő Deákhalmi-dűlőben egy földmunka során alaposan megbolygattak egy régészeti lelőhelyet. Az előzetes helyszíni szemle során már látható volt, hogy nem mindennapi lelőhellyel állunk szemben. A többhetes hitelesítő ásatás nem kevés meglepetéssel szolgált. Az egykori vízparti magaslaton több kilométer hosszon találunk cserepeket, csontokat a friss szántásban tavasszal és ősszel. Tisza vas vári^zen határrészén különösen intenzív megtelepüléssel kell számolnunk az új kőkorban (i. e. V.- IV. évezred), amit számtalan ásatás és leletbejelentés igazol. A régészeti leltárkönyvben Tiszavasvári-Paptelekhát, — Keresztfái, Városere-erdő, Utaséri-dűlő stb. — neve több ezer beleltározott cserép mellett szerepel. A Deákhalmi-dűlő is ebbe a sorba tartozik, azonban a lelőhely újabb értékes információkkal gazdagította eddigi tudásunkat. Az új kőkor embere áttérve a termelő életmódra, állandó egy helyben lévő falvakban rendezte be az életét. Valószínűleg a vízhez közeli, jó minőségű termőföldek környékét lakta be. Falvai vagy inkább tanyái kisebb-nagyobb közösségeknek adtak otthont, s feltehetőleg a termőföld kimerülése kényszerítette új „haza” keresésére az ott lakókat. A relatíve rövid ideig való egy helyben lakás lehetett az oka annak, hogy a halottakat a teleptől nem elkülönítve temették el, sőt gyakran a telepen belül már elhagyott házban, a házak között, sőt néha hulladékgödörben is találunk sírokat. A Deákhalmi-dűlőben azonban hat, egymáshoz közel, majdnem egy sorban eltemetett sírt találunk, mely kétségkívül a temetkezések rendjét, hogy egyszerűbben fogalmazzunk, egy elkülönített temetőt jelentenek. S ezek a sírok sem akármilyenek voltak! Általános szokás szerint ebben a korban ún. zsugorított testhelyzetben temették el a halottakat, vagyis kezét-lábát erősen felhúzva megkötözték, s így tették a sírba. Ugyanakkor elég ritkán fordul elő ebben a korban, hogy a sírba valamiféle „túlvilági útravalót” is tesznek. Ti- szavasváriban majd mindegyik sírban volt ilyen melléklet: gyönyörűen festett edényke, apró gyöngyből fűzött karkötő, s ami a legfontosabb, néhány síron itt is megfigyelhető volt a testfestés szokása. Elképzelésünk szerint az elhunytakat valamilyen halotti ruhába (lepel) tették, s a testnek azon részeit, melyeket ez szabadon hagyott, vörös okkerfestékkel kenték be (alsókar, lábszár, koponya). Felmerült annak a lehetősége is, hogy — mivel az arcon elég ritkán találunk festésnyomokat — azt maszk borította. Természetesen, ilyen, az őskori ember hiedelemvilágával kapcsolatos feltételezésekbe csak nagy óvatossággal bocsátkozhatunk, hiszen bizonyításukra konkrét régészeti adat nem áll rendelkezésünkre. Mindezek ellenére úgy gondoljuk, hogy a Deákhalmi- dűlőben feltárt új kőkori leletek méltán nevezhetők szenzációsnak. A dűlő névadó lelőhelye — maga a halom — egy, az új kőkort követő, közel négyezer évvel ezelőtt itt élt népesség hagyatékát jelenti. A Deák-halom egy temetkezési szokás emléke, méghozzá a késő rézkorban ideérkező sztyeppéi népek hagyományát őrzi. Az újkori telep fölé — természetesen teljesen véletlenül pont ide épített kurgán (sírhalom) a közösség vezető emberének állított emléket halála után. Ezekben a halmokban rendszerint a közép tájon egy eléggé szegényesen, bőrbe csavart, minden különösebb melléklet nélkül, ám jellegzetesen kis okkerfesték-röggel eltemetett halottat találunk. Esetünkben is megtaláltuk azt a sírt, melyről úgy gondoljuk, hogy a halom központi temetkezése lehetett. A teljes kurgán feltárására azonban nem kerülhetett sor. A véletlen szerencsének köszönhető tehát, hogy egyazon helyen egy temetkezési helyül szolgáló halmot és egy korban azt megelőző népesség telepét és temetőjét tárhattuk fel. T r llüZMlTmnialkoznalr Füzesi Magda Ádám imája Adj társat, Uram, hogy vakon ne botladozzam a világban. Hűsítse lázas homlokom, hogy hihessek az elmúlásban. Mert felsebeztek a szelek, hamut szórtak láng-szárnyaira. Tettem a dolgom, mint lehet, ahogy az régtől meg van írva. Adj társat, Uram, hogy vakon ne érjen engem az Ígéret vagy adj koporsót: gondokon nyűtt testem hadd egyék a férgek. H. Németh Katalin: Remény szilánkjai Zsugorított úikőkori sír a ’ Amatőr felvetel FL Kfkt-Mapitarorszáp hétvégi mettékfett 1 9
