Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05 / 210. szám
1992. szeptember 5. Ä 9(eíet-Magyarország hétvégi matékíete j 1 1 Balogh Géza agykálló és Kisar N között látszólag semmi hasonlóság. Nem is lehet, hiszen Kálló körül hullámos, dimbes-dombos a táj, poros akácok kapaszkodnak a halmokra, Kisar alatt viszont asztalsimaságú a föld, s akkora dió- meg tölgyfák karmolásszák az eget, hogy ágain nyugodtan felkapaszkodhatna az ember akár a mennybe is. Ha lenne olyan bolond, aki ilyen döglesztő melegben famászásra adná a fejét. Nekünk nincs. Nekem legalábbis szemernyi se. De ahogy elnézem a mellettem ülő kisari polgármestert, Toldi Albertet, neki sem sok. Hármónk közül ha valaki famászásra gondolhat, az csak Szarka Zsigmond lehet. Az ő ötlete ez a kirándulás is... Jó órája még a polgármester hűvös, északra néző hivatali szobájában ültünk, s Kisar jelenét, jövőjét taglaltuk. Az idegen tisztára mediterrán hangulatba képzelhette magát. Ragyogott a késő nyári nap, a Tisza szemközti paláján fürdőző fürdőző hátán, a hivatal előcsarnokában pedig egy citromfa, akkora gyümölcsökkel, mint egy szénlapátoló férfi ökle. Ez a váratlan, délszaki környezet adta a krónikás szájába a kérdést: — Mi lehet az oka annak, hogy Kisar lélekszáma száz év alatt szinte semmit sem változott? A szavak hallatán a polgár- mester alig észrevehetően elmosolyodott, szívott kettőt a cigarettájából, s így felelt: — Sokat elgondolkoztam ezen már én is. Sajnos, komoly szociológiai felmérés nem készült még a faluról, így aztán csak az érzéseimre hagyatkoz- hatom. Semmi más, csak a szülőföld szeretete tartja itt az embereket... s hát persze a Tisza. Aki — ne mosolyogja meg, hogy megszemélyesítem a folyót — ugyanolyan szent nekünk, mint a Gangesz az indiaiaknak, csak mi kerüljük a látványos külsőségeket. A ritka kivételtől eltekintve a szatmári, beregi falvak fogynak. Kisar az igazán ritka kivételek közé tartozik. Itt már 1784-ben is több mint félezren éltek — csak összehasonlítás-képpen: abban az évben Fehérgyarmaton is alig másfél ezren voltak -—, az 1913-as adatok is ezernél több lakosról számolnak be. Ma 1120-an vannak. Igaz, ha a huszadik század első felét vesszük, a többi szatmári község lélekszáma is nagyjából hasonlóan alakul minden népszámláláskor. A látványos csökkenés a hatvanas évek legelejére tehető, a téesz- szervezések idejére... No de annak idején Kisarban is megalakult a termelőszövetkezet! Igen ám, de itt mind a mai napig -*<- leszámítva néhány rövid, hullámzó időszakot — tisztes eredményt tudtak felmutatni. A Tisza közelsége mellett tehát ez lehetett a másik fontos, helyben maradásra biztató tényező. Hatszáz éves történelme során — 1374-ben tűnik fel először a falu neve a hivatalos okmányokban — a legnehezebb napokat talán 1970-ben, a nagy Számos-völgyi árvízkor élte meg a falu. Rengeteg otthon semmisült meg akkor, de az ár levonultával is maradtak az emberek. Új házak épültek, s végérvényesen eltűnt a régi Kisar. Mely az egykori leírások szerint Szatmár talán legszebb faluja volt addig. A Tisza-töltés alatt sorakozó fehérre meszelt, tomácos házai, csűrjei, deszka- kamorái végképp az enyészetté lettek. Csak mutatóban maradt belőlük néhány. Az árvizet követően épültek meg a falu főterét ma is meghatározó középületek. A kultúr- ház, az iskola, a községháza, az ÁBC-áruház... mintha nem is egy ezerlelkes településen járnánk. Szabályos kisvárosi miliő. Csak a magasan köröző gó- lyakölykök, a költözéshez készülő fecskefiókák árulkodnak arról, hogy a külsőségek ellenére nem változott itt oly sokat a helyzet, mint hinnénk. Szerencsére, tehetjük most hozzá. Mert ha végképp uniformizálódott volna a falu, ma nemigen jönnének át a tivadari kempingből annyian kíváncsiskodni, nem érezné az idegen vissza, ám jelenleg mindössze hétezer aranykoronát kitevő terület áll a rendelkezésükre. Ma még nem tudni, mi lesz a vége, bízzunk a sorsban, hogy szerencsés kézzel rendezi majd el a vitás dolgokat. Ebben bízik Szarka Zsigmond is, aki igazán kiérdemli a „Zsiga bátyánk” megszólítást, hisz a polgármesternek szegről-végről rokona, ráadásul hetvennyolcadik éves. Tipikus, árvíz után épült tömbházban él, s ha az ember nem ballag le vele a kertbe, vagy csak ide a hátsó udvarba, nem is gondolhatja, hogy mi marad előtte rejtve. Mi leballagunk, ráadásul a esténként a frissen fejt tej illatát, nem hallaná a hullószilvára szállt darazsak zümmögését, nem látná hajnalonta a határba kaszálni induló öregeket. Akiket rettenetes konokság- gal áldott meg a sors. Akiket Toldi Albert úgy emleget, mint a haza legnagyobb fiait. — Tudják ők, hogy nem sok hasznot hoz ma a kaszálás, kapálás, de meg lehet nézni ennek a falunak a határát. Nincs ott egyetlen talpalatnyi parlagon hagyott föld sem. Keli ennél nagyobb dicséret Kisamak...? Ez a konok földszeretet végigvonul Kisar teljes történelmén, s ma az egyik legnagyobb konfliktusforrás. A téesztagság egyben szeretné tartani a szövetkezetét, viszont akiktől annak idején elvették a földet, azok — élve törvény adta jogukkal — most szinte hiánytalanul visszakérik. Tizenhárom- ezer aranykoronát igényeltek városi ember okoskodását mellőzve a gazdát hallgattuk. — Sajnos, úgy járok én is, mint Unkasz, lassan én leszek az utolsó kisari mohikán... — mondta, miközben feriszőlőt szemelgetünk a kiszáradt almafára futó tőkéről. —.Vagyis az utolsó igazi, kisari paraszt. Aki a világ legboldogabb embere lenne, ha az ország olyan képet mutatna, mint az ő négy és fél hektáros birtoka. Akkor, ez olvasottságra utaló mohikán-hásonlaton meglepődtem, ám a pallérozott elme később nyilvánvaló lett. No de erről majd arrébb! Egy öreg körtefánál tartottunk, mikor Zsiga bátyánk így szólt: — Meg kívánom jegyezni, hogy ez a fa alig-alig fiatalabb a mi templomtornyunknál. Mely köztudomásúlag 1794-ben épült. Én már több mint egy fél évszázada élek e portán, ez a körtefa már akkor pont olyan vén volt. mint ma. Egyébként mézkoszmós a neve, ami azt jelenti. hogy félig még vad, félig már nemesített. — Zsiga bátyám! Van magának egy kalyibája, aszalója is kint a határban, nem mutatná meg a vendégünknek!? — mondta ekkor a polgármester. — Hogyne mutatnám, fiam? — csillant meg gazdánknak a szeme... Itt tartunk hát félúton, a falu, meg a kalyiba között, s azon tűnődünk, mi lehet hát az a hasonlóság Kisar, meg Nagykálló között. A Tiszával egy irányba megyünk, de a gátnak színét sem látjuk. Félúton azonban hirtelen elénk kanyarodik. — Csak nem a híres Igonya? — nézek az öregre, de máris a számra ütök. Hiszen a túlsó, törőpartot hívják Igonyának, az innenső oldalt, ennek a hatalmas, kilométernyi bosszú kanyarnak, s porondnak Dszturó a tisztességes neve. — Tudja-e, hogy Széchenyinek, meg Vásárhelyinek köszönhetően ennek is majdnem befellegzett — böki meg váilam Szarka Zsigmond. — A kisari határban, mire ideértek, már négy hatalmas kanyart levágtak. De volt itt egy gulácsi uraság, aki azt mondta, most már elég! Nem akarja, hogy a birtoka a túlpartra kerüljön. Felment a minisztériumba, s neki adtak igazat. így maradt meg a mi Uszturónk. Meg a gülácsiak Igonyája. Ám míg a nagykállóiak sokat vesztettek a Kállayak vasutelte- relő akarata miatt, a kisariak, meg persze, mi, természetféltők, a Széchenyinek mondott „nem” miatt semmit. Sőt! Csak nyertünk. Mert e kanyar még úgy maradt meg, ahogy az úristen megadta. A maga vadságával, zabolátlanságával. Egy vékony, műúton gurultunk eddig, de hirtelen elfogy a kő, s elfogynak a száraz, kietlen legelők. Előbb fiatal, húsz-harminc éves diófák tűnnek fel, majd öreg, száz esztendőt látott gyümölcsösök. Itt, a gáton kívül csak szilva-, meg diófák, de az ártérben sosem látott, rég kihaltnak tűnő fajták. Zsiga bátyánk mindnek tudja a nevét. Sorolja a körtéket, a szilvákat, mi csak az almákat vesszük sorra. Sóvári, kormos, batul, török- bálint, csíkos kenézi, zöld kené- zi, bürkormos, sárga kormos, piros kálvin, sárga kálvin... Valamikor ezzel a vadul nőtt. majd telepített dzsungelgyümölcsössel volt tele a kisari határ. Ma érintetlenül már csak az ártéren találkozhat vele az ember — génbankként szolgálja a jövőt —, de foltokban megtalálhatjuk még a gáton innen is. Egykor az aszalók, méhesek is hozzájuk tartoztak. — Tudja maga, hogy milyen volt egy igazi méhes? Nem fűrészelt, hanem hasított, nyolc- tíz centi vastag deszkából állították fel a kerítést, mert a Kárpátokból lejövő medvék kidön- tötték volna a lápért a vesszőből font kerítést. De e tölgyerődítménnyel nemigen bírtak. A kisari határban is volt minden gazdának. Az utolsót Mikola Bálint bontotta le, valamikor a hatvanas évek derekán. a se méhes, se aszaló. Vagyis hát, aszaló van még egy, fehérre meszelt fala messzire világít. Zsiga bátyánk építette, négy évvel ezelőtt. Ám olyan, mint a száz, kétszáz évvel öregebb testvérei. Egy szezonban akár négy mázsa szilvát is megaszalhat rajta, de olyat, hogy azt kitehetik a gyarmati ABC „ószlagjába” is. Csalogató gyanánt. Kár, hogy nincs mellé írva: Made in Kisar. Bár anélkül is tudja azt a vásárló, hogy ilyen aszalvány csak a Tisza mentéről származhat. Kisarból, a Szarka-féle lankáról.
