Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-26 / 228. szám

1992. szeptember 26.

Ä y&íet-Mafmarorszá# Hétvégi trelUfäete j

A tölgyes erdő árnyékában

Bojté Gizella

A román határmenti területen hiába keressük Aporligetet, mert hogy nem létezik, csupán a térképek jegyzik. Megszűnését egy 1975-ös elnöki tanácsi rendelet mondta ki. A település korábbi története egyébként úgy szól, hogy Károlyi Sándor gróf 1935-1936-ban uradalmi cselédeket telepített erre a környékre. A pór népnek 67 telepes házat is építettek, felszerelve azt kaszával, kapával... így lett ennek a helynek a neve: Aporháza. A főút másik oldalán pedig Bátorliget húzódott meg, ahol uradalmi cselédek éltek. A középen vezető út volt a korábbi Szatmár és Szabolcs vármegye határvonala. A két települést — mivel teljesen egybe épült — 1950-ben

egyesíteni akarták, azonban mindkét falu lakossága makacsul ragaszkodott a saját nevéhez.-A felek hosszú vita után kölcsönösen engedtek egymásnak, így született meg a két település nevének összevonásából Aporliget Ez a vidék rendkívül híres természeti értékéről, az őslápról s annak állat- és növényvilágáról, ami Bátorligetként vált ismertté, ezért a turisták ezen a néven keresték. De mindhiába. A bonyodalmak elkerülése miatt így a falut

1975-ben újrakeresztelték és lett — most már úgy tűnik véglegesen — Bátorliget.

A falu lakossága évről évre kevesebb lesz, az állandó népesség száma pillanatnyilag 885. Az ott lakóknak a kétharmada nyugdíjas. Az önkormányzat igyekszik minden segítséget megadni az idősebbeknek. Két szociális gondozónő ingyen látja el az ápolásra szorultakat. Az étkeztetést is megoldották. Közel 20 személynek hordják a lakására rendszeresen az ebédet és mindenkitől egységes térítést kérnek, ezzel elkerülik a fölösleges vitákat. Az orvosi ellátással sincs gond, a körzeti orvoshoz tartozik még a szomszédos község is.

Az iskolásoknak sajnos.

nincs megfelelő otthonuk, szűknek bizonyult a régi épület. A 120 gyerek különböző helyiségekben tanul. Az iskolának sikerült pályázat útján állami támogatáshoz jutnia, így 14 millió forint áll rendelkezésre a bővítéshez. Szeretnének még egy tornatermet is építeni.

Az óvodások két csoportba járnak, az elhelyezéssel nincs probléma, hanem a térítési díj, megfizetése jelent sok családnál nehézséget — dacára annak, hogy az 1990-es díjak érvényesek most is. A 25-30 gyerek közül csak kettőnek a családjában éri el a nyolcezer forintot az egy főre jutó jövedelem. Az óvónő ezért azt kezdeményezte, hogy tegyék valamennyi gyerek részére ingyenessé az óvodai ellátást

Okosan kell ám gazdálkodniuk a falu képviselőinek, hiszen számtalan helye volna a pénznek. A község ez évi költségvetése 31 millió forint körül alakul, ebből 16-17 miihó kell csak az intézmények működtetésére. Ebben az évben sikerült jó néhány kilométer utat is megépíteni, de még így is az utak fele föld, tudniillik elég nagy területen fekszik a falu és a házak meglehetősen szétszórtan helyezkednek el. A közművesítésre is áldoztak az idén, az új víztisztító berendezés közel három millió forintba került. A ravatalozó most épül.

Bátorliget lakosságát is sújtja a munkanélküliség. A 885

Harasztosi Pál felvétele

polgár közül — a nyugdíjasokat és a gyerekeket leszámítva — körülbelül százan rendelkeznek még rendszeres keresettel. Tavaszszal nyolcva- nan kaptak munkanélküli-járadékot, de jó néhányan vannak közöttük olyanok, akik ma már nem jogosultak erre. Üj munkahelyek létesítésére pedig egyáltalán nincs kilátás. Van egy tíz főt fog lalkoztató varroda, ami pillanatnyi lag még létezik, de bővítésre itt se nagyon számíthatnak az emberek.

Rabné Kubinyi Julianna jegyző elmondta, hogy a munkaügyi központon keresztül tizenegy személyt sikerült felvenniük közmunkára, igaz csak rövid időre. Ez a lehetőség néhány családnak biztosítja a megélhetést. S az önkormányzat is jól jár, hiszen a bér és más ezzel összefüggő költség 70 százalékát a munkaügyi központ fizeti. A munkanélküliek kezdetben húzódoztak ettől a munkától, de néhány nap alatt az emberek szemében megnőtt e tevékenység becsülete s a közmunkások szorgalmasan ápolják, gondozzák a falut.

Szabó Ferenc az egykori tanácselnök szerint — aki húsz éven át bírta a lakosság bizalmát — rá is fér a községre egy kis szépítgetés. Mert fáj az

ember lelke, ha pusztulni látja munkájának eredményét Az itt élő emberek igyekeztek is mindig a két kezük munkájából megélni. Megtalálták annak a módját, hogy ne szoruljanak másra. Ha kellett dohányt termeltek, gyógynövényt ültettek, édcsigá- kat gyűjtöttek... De elmúlt A fiatalok elköltöztek, az idős emberek pedig, már nem bírnak úgy, mint régen. Sok helyen a kerteket, a szőlőlugasokat benövi a gaz, az akác. A Romániából áthúzódó fényi tölgyes erdő árnyéka rátelepszik a falura. S az őszi napfény kicsit szomorúan int búcsút az őslápba gyökeret vert bátorligeti tájnak, melynek természetes szépsége, méltósága túlnő az emberek mindennapi cívódásain, problémáin.

A parasztember íratlan erkölcsi törvényei itt még mindig szájról szájra teijednek. Ebben a faluban élt valamikor Fedics Mihály, a híres mesemondó, akit 1936-ban Ortutay Gyula fedezett fel. Egyszerű ember volt, iskolába nem járt, az élet nagy bölcsességeit azonban tanulás nélkül is, — a józan paraszt észre hallgatva — hamar megértette. „Ha én írni tudtam volna, az igazságtalanságot mind kifürkésztem volna” —mondta.

Századvégi kísértetek

Nagy István Attila

K

ísértet járja be Közép-Kelet-Európát: a félelem kísértete. Ha nagyon olcsó poénra vadásznék, akkor most azt mondhatnám, hogy reméljük, ezen is túl leszünk hamarosan, mert az a hetven-egynéhány esztendő — a történelmi távlatot tekintve — nem hosszabb egy szempillantásnál.

De eszembe se jut, hogy Marx szellemét idézzem, nem lennék valami népszerű vele. Bár elfelejtése (legalább is ebben a tempóban) megérne egy csöndes meditációt Most azonban arról a félelemről szeretnék beszélni, ami egyre nagyobb erővel szorítja görcsbe a torkunkat, mert egyre inkább azt érezzük, hogy nincs olyan messze a valósággá válása. Fortyog, sistereg Közép-Kelet-Európa. Lázas beteg, s nem akar megérkezni az orvos, hogy beadja a megfelelő injekciót, vagy elküldje a beteget egy hosszabb kivizsgálásra. Arra nem is merek gondolni, hogy lehetnek olyanok is, akik nem a beteg gyógyulását keresik.

A vietnami háború idején nagy újdonság volt hogy az amerikai tévénézők „egyenesben” láthatták az eseményeket De az a háború olyan meszsze volt tőlünk. Ha láttuk a kifordult gerincű embereket, a zokogó anyákat és a kétségbeesett tekintetű gyermekeket, megmozdult a szívünk, nehezebben vettük a levegőt de azért — legalább magunkban — felsóhajtottunk: szerencsére nem nálunk történik mindez. Nálunk béke van. Csöndes nyugalom, fokozódó jólét, írhatunk, beszélhetünk kedvünk szerint.

Aztán megindult a harmadik világ Európa felé. Ellepték a szegények meg a kalandorok, a kétségbeesettek és a bűnözők, az éhesek és a falánkok Európa országútjait. Jöttek végeláthatatlan sorban, el a jaj- kiáltásök rengetegéből, a félelemmel teli éjszakák komoru- ló égboltja alól. Elindultak abban a reményben, hogy egyszer megérkeznek valahová, ahol két tányér rizsét is kapnak naponta, ahol értelmet kaphat a természet véletlen üzenete: megszületniük nem volt felesleges.

Több ezer kilométert tettek meg, s egyszer csak ott álltak a kertjeink alatt, kopogtattak vagy döngették az ajtót. Be akartak jönni. Csak néztünk rájuk, és nem akartuk elhinni, amikor azt mondták, hogy ők tamilok, pakisztániak, bangladesiek meg kínaiak. Viccbe torzult az első reakciónk, eszünkbe jutott, hogy annak idején Mao Ce Tungnak az volt a kívánsága: egy Moszkva környéki kis kínai faluban temessék el.

Mi is lenne a világgal, ha minden vicc valósággá válna egyszer! A menekülttáborokban több ezren élnek. Nálunk is, másutt is. Ahová még beengedik őket A házukat, a hazájukat elhagyottakat

Segítenénk mi szívesen. Még annál is többet, amennyit most teszünk. De olyan rosszkor jött nekünk ez az újfajta népvándorlás. Annyira nem vagyunk felkészülve rá. Nem volt időnk még meggazdagodni. Most csak bosszankodunk: miért mindig bennünket sújt a végzet? A törökök megálltak Bécs alatt, rajtunk meg végiggyalogoltak, ki tudja hányszor. A menekülők és az.üldözők ugyanazt tették. Nem volt még időnk magunkhoz térni.

Az persze igaz, hogy mi is menekültünk, nem is olyan régen. Hónunk alá csaptuk az aktatáskát, és meg se álltunk az országhatárig. Ott megfogadtuk, hogy sohase nézünk hátra, elfelejtjük az anyanyelvűnket is, amelyik feldajkált, dédelgetett, a szánkba adta az első szerelmi vallomás mézédes szavait, a büszkeség szárnyas igéit. Mindent megfogadtunk. De kértünk egy szelet kenyeret, repülőjegyet Amerikába vagy Ausztráliába. Minél messzebb akartunk menni, hogy megtalálni se lehessen bennünket, s ha mégis ránk tör a magány ne tudhassunk olyan könnyen hazaszaladni.

Mostanában egyre gyakrabban látogatunk haza. Megnézni, hogy mire jutottak az itthoniak — nélkülünk. Segíteni is akarunk, meg az előbbre járók tudásfölényét pénzre váltani. Amíg lehet. Alig jut már eszünkbe a gyűlölet, ami ennek a hazának az elhagyására késztetett. Talán bölcseb- bek lettünk. S meglehet azt a népvándorlást is jobban megértjük, amelynek erősödő hullámai elértek bennünket.

Egy dologban valószínűleg mindnyájan biztosak vagyunk: nem akarjuk, nem szeretnénk romokban látni mindazt, amihez évek munkája tapad. Békét szeretnénk. Örömtelit, gazdagu- lót. Olyat, amelyben elmerül az ember, s nem érzi, hogy határa van. De ez egyre távolabb kerül tőlünk. Jönnek a háborús hírek. Innen a szomszédból. Olykor már a bombák és a gránátok robbanását is halljuk, vadászgépek röpülnek fölöttünk. Mintha harcba hívnának. Mintha azt akarnánk, hogy megtegyük az első lépést.

S bizony félünk, hogy meddig tudunk ellenállni. A történelemre gondolunk, amelyben gyakran előfordult, hogy a belső nehézségek leküzdésére a hatalom kifelé fordította a tekintetét, és meggyőzte az embereket: minden jóra fordul, ha visszaszerezzük mindazt, ami egykor a miénk volt.

Nehézség meg van bőven. Ok is az elkeseredettségre, hiszen oly nagyon eltávolodtak egymástól a szomszédok. Anyagiakban is, de az életről való gondolkodásban is. Micsoda furcsa átok ül rajtunk, ki tudja hány ezer éve már, hogy nem tudjuk elviselni egymást. Nem örülünk a mások boldogulásának, előrejutásának, hanem — ha lehet — inkább gáncsot vetünk. Ne legyen neki jobb, ha mi nem vagyunk képesek előrejutni. Ha mi tehetetlenül álmodozunk, akkor vergődjön ő is egy helyben. Talán ez a magyarázata,

hogy mindig bőven termettek a besúgók, a diszkréten jól informáltak, a „csak úgy mondom” mentalitású emberek. Vajon ezért nem szeretnek bennünket a környező népek? Nem tudtunk alkalmazkodni a fejlődés irányához, a kocsmai magyaros virtus ott munkál bennünk hétköznapi, apró dolgainkban is. A szorgos, lassan építkező, a jövőre figyelő • munka annál inkább hiányzik belőlünk. Kiverték belőlünk a kispolgári szemléletet, amely büszkén néz maga köré, s azt mondja: ez az én kezem munkája. Mi maradt helyette? A másra mutogatás, a „nekem jogom van” fennen való hangoztatása.

S most, amikor a munkanélküliség már nem pusztán fenyegető rémálom, hanem a legigazibb valóság szinte hallani a felhorkanást: micsoda aljas dolog ez, le az állammal, amelyik ezt teszi! Pedig csak az történik, ami korábban is nyilvánvaló volt már, csak nem lehetett beszélni róla: teljesítmény nélkül nincs- fizetség. A mi ihunkárik pedig könnyűnek találtatott Még akkor is így vart ez, ha nagyon fáj kimondani, ha sokkal jobb lenne arról beszélni, hogy mások tettek tönkre bennünket. Oldalra mutogatni sokkal egyszerűbb lenne.

Nagyszabású romantikus képekben festették meg költőink a nemzethalál vízióját. Figyelmeztetésül, hogy amelyik nép nem törődik saját hazája előremenetelével, szükségszerűen kisodródik a történelem medréből, s nincs erő, amely visszahozná. Azóta bizony sorra buktak a nagy eszmények, mert a magyar mindig is szeretett lelkesedni, lobogni, izzani, izzítani, mégis maradt a vágyott cél: végre összefogni, s az acsarkodás helyett a jövőn gondolkodni.

De az — sokak szerint — reménytelenül messze van. Nem vigasztal bennünket, hogy majd néhány év múlva megindulnak a dolgok a kibontakozás irányába, hamarosan jobb lesz mindnyáji nknak. Az idősebbeknek még a fülükbe cseng az utolsó két-három kongresz- szus biztató ígérete: még két- három esztendő, s megindulunk a kibontakozás útján. Ismerős mondatokra ismerős a reakció is: a hitetlenség.

S akkor érkeznek a hírek északról is, keletről is. Testvérek, rokonok hozzák a fél- bebicsaklott mondatokat, a megszólalás, az anyanyelven tanulás tilalmát Azt kérik, hogy mi se szóljunk. De a szemük tele van könyörgéssel, de a hangjukon megbicsaklik az ősi népdal, amelyik a testvér után kesereg. Elindulnak ők is, otthagyják a földet, évtizedek óta dajkált reményeiket, hogy eltaláljanak hozzánk. S mi gyakran úgy fogadjuk őket, ahogy a szegény rokont szokás. Mosollyal, de biztató szó nélkül.

Kísértet jájja be Közép-Ke- let-Európát a félelem kísértete. Jó lenne ismerni a varázsigét, amely véget vet a gyötrődésnek, és fényben ragyog- tatja gondterhelt arcunkat