Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-19 / 222. szám

alapján Bashalom nevét Laposhalomnak lehetne fordítani — folytatja a beszélgetést a polgármester. — Természetesen, új helyen ismét felépült a település. A későbbi tulajdonosok között megtalálhatók a Kállayak, Des- sewffyek és legutoljára a Pongráczok. De amit az évszázadok alatt sikerült összegyűjteni, néhány évtized

semmivé tette — keseredik meg a hangja. — Minden homokszemnek, kődarabnak története van. Őrület..., itt ’45-ben minden megmaradt, de jött a tsz-es időszak, lebontották az egyik kastélyt, tehénistállót akartak belőle építeni, a borházból pedig disznóólát. Persze, ne vágjak a dolgok elébe, inkább induljunk, nézzünk széjjel!

Az eső is megkegyelmez, a nap biztatóan kandikál ki erejét próbálgatni. A község központjában lévő tágas tér sárgára aszalódott füvét gyalogösvények szabdalják. Csend, nyugalom... Elhagya- tottság? Nem, én inkább a szabadságot, a száguldó gondolatoknak teret adó végtelenséget érzem. A hétköznapok itt is megviselik az embereket, sok a munkanélküli, reggel a Piroskának becézett kisvonatra egyre kevesebben szállnak fel. Pedig a lépésváltáshoz már felemelte lábát a falu, jelzik ezt az épülő új

házak, a kisebb-nagyobb vállalkozások.

Az ősök névválasztása mennyire találó... — morfondírozok magamban. — íme, itt a halom, vagyis ez már inkább domb, miközben lihegve felfelé kaptatunk a kis templomhoz. Sok titkok tudója ez a buja domboldal. Hatalmasra nőtt ősfák — melyeket sikerült a természetnek a földosztó bizottság fejszéitől megvédeni —, lu- gasos ösvények keresztezik utunkat. Záhonyi Andrásné harangozó viseli szívén a templom sorsát. Sajnos, ő most beteg, de kísérőnkül szegődött lánya is jól ismeri a szentély legendáját. Mert mint annyi másnak, Bashal- mon az Isten házának is mesébe illő története van.

Jövőre lesz száz éve, hogy felszentelték a kápolnát és harangját. Az öreg grófné, mármint Pongrácz Jenőné, született Dessewffy-lány építtette. S azért ezen a helyen, mert így akarta kiengesztelni a mindenhatót, amiért a dombon lévő keresztet megszentségtelení- tette valamelyik családtagja. Sajnos, ma egész más tapasztalható, nemhogy építenének, rombolnak, valakik ugyanis lelkiismeretfurdalás nélkül ellopták a templom névadóját jelképező Jézus szíve szobrot. Különben nagyon valláAz ezerarcú Bashalom

Fotó: Szekeres Tibor

sós asszony volt az idős hölgy, gyalog ment a proseció- val Máriapócsra a búcsúba, vagy mikor elhunyt az öreg gróf, Pozsonyba költözött és apácarendet alapított.

Lassan fordul a tenyérnyi kulcs az évszázados ajtó zárjában. Belül az áhítat, meghittség egyházi pompája fogad. A padok, az oltár, a gazdag díszítésű miseruhák megállásra késztetik az egyéb hívságokhoz szokott szemlé- lődőt. A kripta márványkőlappal fedett sírja pókhálós, poros levegője mintha csak pecsét lenne a múlton, itt alusszák örök álmukat a Des- sewffyek, Pongráczok. Megérdemelnek egy főhajtást.

Az egyik kastély megmaradt, ma iskola és óvoda működik benne. Alagsorában, ha léteznének szellemek, már az 1400-as évekről mesélnének. Hol van már a régi dicsőség, a vörös drapériával tapétázott szoba, a díszes folyosók, az életnagyságú festmények, a több száz kötetes könyvtár. A füstös konyhák, az ölnyi szalonnákat és rőf kolbászokat tartalmazó kamrák helyén ma kazánház, széntároló található. Valamikor kevés volt a nyolc osztálynak a tanterem, ezért beépítették a teraszt is, most viszont csak az alsó tagozatosok járnak ide, nekik meg már nagy az épület.

Napjainkról beszélünk, mégis mindig visszakanyarodunk a múlthoz. Úgy vagyunk ezzel, mint amelyik növényt nyesegetik-nyesé- getik, de ha nem tépik ki: tövestül, újra és újra levelet bont, szárat hajt. A mi szívünkbe pedig gyökeret vert a történelem.

— Itt van például ez a kisharang, — mutat az út mentén lévő emberfejnyi csengőre Jármi Ferenc. — 1781 a beleütött évszám. S ennek is külön története van. — Ezt a mesét már a szőlőlugas alatt hallgatjuk, miközben szemezgetünk az óriás fürtökről.

— A település két utolsó tulajdonosa Pongrácz Kálmán és Jenő testvérek voltak, mégsem egyeztek. S az egyik uradalomban kürttel, a másikban ezzel a kis haranggal ébresztették reggel a cselédeket. A nép jó szívvel emlékszik az uraságokra, még később is lehetett hallani olyan megjegyzést, amikor évődni akartak az eszlári- akkal: mi szalonnán arattunk cselédként, míg ti ciberén a sajátotokban. A háború után elkerültek innen a grófok, szegénységben haltak meg. Érdekesség, Jenőnek nem is volt gyermeke, Kálmánéknak született ugyan három lánya, de hamar meghaltak.

S

most mégis, már vagy a negyedik Pongrácz-örökös jelentkezett. Az egyik, Jenő törvénytelen gyerekének vallotta magát. A másik ígért fűt- fát, csinál itt golfpályát, melegvizű strandot, helikopterleszállópályát..., azóta sem láttam. Álmodozás? Remélem nem. „A fényes múlt jövőt teremt.” Talán, majd /egyszer, ha az igazi tulajdonosok, a falu népe veszi kezébe saját sorsát...

Erre vezetett a régi hatvan méter széles nagy út, mely a Hortobágyot kötötte össze Kassával. Egykor ezernyi jószág lába taposta, amikor tavasszal kihajtották, ősszel meg vissza a városba az állatokat. Sok híres csárda várta a szomjas gulyásokat, hajdúkat, betyárokat, köztük a Kucorgó még névadója is volt Bashalom egy részének. Mindezt Jármi Feri bácsitól, Tiszaeszlár polgármesterétől tudom, aki — mivel Bashal- mon lakik — jó ismerője a település múltjának.

— Mindig is Eszlárhoz tartozott a falu, volt ugyan néhány éve próbálkozás a szétválásra, de nem lett belőle semmi. Pedig a korai történelem időszakában inkább Bashalom járt az élen. Bizonyítják ezt a hatvanas években folytatott ásatások. Ko- valovszki Júlia régész még könyvet is írt az itteni leletekről.

Elő is kerül a nagy becsben őrzött dokumentum. Ebben olvashatjuk, hogy három különböző korú település fedi egymást. A kora bronzkortól a ül—IV. századi császárkoron át az Árpád-korban a tatárjárásig megtalálhatók az egykori lakóhelyek maradványai. Különösen értékes a honfoglalástól 1241-ig (a tatárok pusztították el) működött falu leletanyaga. Házak, műhelyek, gazdasági épületek kerültek napvilágra, s a tárgyak vallottak az akkori lakosság mindennapi életéről.

— Különben a legújabb következtetések szerint, a bas arabul lapost jelent, aminek

Dankó Mihály

A remény télén szürkeség, a csepergő eső mintha direkt fotósbarátom miatt telepedett volna a tájra. Bosszankodik, a kontúrok, az árnyékok..., sorolja a szakmai kifejezéseket. Tényleg van valami szomorú a látóhatár széléig terpeszkedő esőfellegekben.

Barangolni indulunk Bas- halomra. Ha kiejtem a település nevét, valami magasztosságot, patinát érzek mögötte. Bashalom... a történelem ezerarcú olvasókönyve. Az Alföld és a Nyírség találkozásán, az eddig húzódó Hortobágy szélén fekszik. Még ma is őrzi a puszta emlékét az a háromezer holdas legelő, mely a Tisza szabályozása előtt a nagy áradásokat vezette el Polgár irányába.

A vizes, nyálkás kövesút felett fecskék cikáznak, az út szélén fekvő áldozatokból látszik, nem mindegyiknek sikerül kikerülni a száguldó gépmonstrumokat. Mit keresnek még itt ezek a madárkák? Repülésükön mintha egyfajta bizonytalanság és tanácstalanság látszana. Talán a másodkelés még nem érzi elég erősnek magát a nagy úthoz. A rajok le-lecsapnak, remélve, akad néhány megkésett rovar, nedves szárnyú légy. Az üszkös rét felett — valaki a nagy szárazság idején felgyújtotta — vércse vadászik. A vizes hamu szaga tölti be az egész vidéket.

1992. szeptember 19.

A Xgkt-Mafwarorszáfi hétvégi mettékíete 11 1