Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19 / 222. szám
1 0 1-3 ‘Keíet-Mapitarország hétvégi mettékku 1992. szeptemóer 19. Az életre keltett fa Filmek, látvány, jelen, jövő M. Magyar László Mahagóni színűre festett, faragásokkal díszített házikó vonzza a tekintetet Tiszavas- váriban az üdülőtelepen. Mellette gémeskút nyújtogatja a nyakát, majd lehajol, hogy a nagy nyári szárazságban egy kis vizet keressen lenn a mélyben. Mindezek Ádám Lajos népi fafaragó kezemunkáját dicsérik, aki csak a maga szórakoztatására kezdte el díszítgetni a kerítést, a házat, a kútágast, azonban napjainkban ezek már idegenforgalmi látványosságnak számítanak. Egy hajdúdorogi tanyán látta meg a napvilágot 1930-ban Ádám Lajos, édesapja ugyanis cselédként ott dolgozott. Pár évvel később aztán a család beköltözött Hajdúnánásra, s kezdődhettek az iskolai évek. — Az iskola elvégzése után a kerékgyártó szakmát tanul: tam ki — meséli Ádám Lajos. — Egyrészt vonzódtam a fához, másrészt apám is praktikus megoldásnak tartotta ezt a szakmát, úgy látta, meg lehet belőle élni. Az inasévek után a helyi állami gazdaságban dolgoztam, majd 1950-ben bevonultam katonának. Hat évig voltam katona, ebből négy évet hivatásos katonaként húztam le. — Mivel szüleim még a 40- es években Tiszavasváriba költöztek, a leszerelés után én is itt telepedtem le, s családot alapítottam. A kerékgyártó szakmában csak három hónapot dolgoztam, akkor már nemigen kellettek a lőcsös szekerek. A gumikerekű kocsik kiszorították azokat, kihalt a szakma. Igaz, még ma is kell néha kerék, de azt már csillárnak használják az emberek. így hátat fordítottam a kerékgyártásnak, s építőipari szövetkezeteknél lettem ács. Dolgoztam én többek között Nyíregyházán a Jósav árosban, Tunyogmatolcson a nagy árvíz után, Tiszadobon a Tubusra a tetőt is én tettem fel egy nyári gyakorlaton levő szakmunkástanulóval. 1977- ben munkahelyet váltottam, az Alkaloidánál helyezkedtem el ácsként, valamint reprezentációs tárgyakat készítettem. Volt köztük kulacs, díszdoboz, A SZERZŐ FELVÉTELE sőt még citera is. Innen mentem végül nyugdíjba 1988- ban. — A rajzolgatással, a feste- getéssel is megpróbálkoztam már, de számomra az igazi örömöt a fa megmunkálása jelenti. Már hároméves koromban elkezdtem farigcsálni, igaz, annak a nyomát még most is a kezemen viselem, mert beleszaladt az éles szerszám. Szóval én a fával születtem, s míg a fával be nem végződik az életem, már velem marad. A tenyérnyi fából is lehet faragni, a levágott vesszőt is ki lehet cifrázni. Nem kell ezt tanulni, csak kézbe kell venni, és csinálni kell. Amíg elkészül egy-egy darab, sok örömet találok benne, de utána már nem érdekel. Sokkal szebbnek látom faragás közben, mint készen. — Tulajdonképpen mindig az anyag szabja meg, hogy mi lesz belőle. Semmire sincs előre megtervezett minta, ha kell, akár egy hold földet is berajzolnék. Általában én az újkalocsai hímzés mintáit használom. Hogy miért, ennek is megvan a maga története. Egy kiállításon megtetszett nekem ez a hímzés, azonban a zsűri nem a legjobb véleményt mondta róla, s a kézimunka készítője, egy idősebb asszony sírásra fakadt. Megvigasztaltam, s azóta ezt a mintát használom. Ádám Lajos munkáival a lakásán kívül is találkozhatunk. Ő készítette azt az oszlopot, amely Tisza- vasvári főterén az 1956-os áldozatoknak állít emléket. A polgármesteri hivatal nagytermében Vasvári Pál, Ka- bay János és Kis- szántói Pethe Ferenc munkásságát hirdetik az emléktáblák. — Ezzel a három emléktáblával beneveztem egy nép- művészeti kiállításra is. A zsűri elfogadta a faragásokat, azonban a kiállítást rendező nem talált nekik helyet, bezzeg a sok egyforma szőnyeget kiállították. Művészember nem sértődik meg, így én sem, de mivel leírtak engem, hátat fordítottam a nyíregyházi nép- művészeti stúdiónak. Volt egyébként nekem kiállításom többek között Kecskeméten, Szerencsen, Rátkán, én azonban iparkodom, hogy minél kevesebb legyen. Á szervezők ugyanis lelkesen elviszik az anyagot, de hazahozni már nekem kell. Munkásságom miatt két éve megkaptam a díszpolgári címet a várostól. Eire nagyon büszke vagyok, mert fizikai munkáért én kaptam meg először ezt a kitüntetést. Mint ahogy az alma nem esik messze a fájától, úgy Ádám Lajos leányai sem igen panaszkodhatnak az édesapjuktól örökölt kézügyességre. Az egyik gyermek címfestő és dekoratőr, a másik műszaki rajzolással foglalkozik. — Van két unokám is — mondja örömmel Ádám Lajos. — A kislány 6, a kisfiú 11 éves. Itt szoktak lábatlankodni körülöttem, s figyelik, hogyan vésem a vadászfegyver tusájá- ba a nyulat, a szarvast, mert mostanában az ismerősök erre is megkérnek. A kisfiú néha esztergál, de mint minden gyermek, hamar megunja, nem lehet még róla véleményt mondani. Talán egyszer majd mégis ő fogja az én munkámat folytatni... A 49. Velencei Filmfesztiválról Kiss Tibor Minden nyár végén Velencébe gyűlnek a művészfilmekért rajongó rendezők, producerek, újságírók, diákok, filmbarátok. Itt nincs több ezer újságíró és amerikai filmügynök, mint Berlinben, s nincsenek itt a sleppjüket felvonultató megasztárok, mint Can- nes-ban — ide csak a jó értelemben vett megszállottak jönnek. Mégpedig azért, hogy megnézzék az idén például 100 játékfilmből és 30-35 dokumentum- és experimentális filmből álló programot. Filmvásár nincs a Lídón, így üzletek is kisebb számban köttetnek — a bemutató a lényeg. A filmművészet a pályának számító ’80-as évek elmúltával sem változott túl sokat a helyzet. A film maga, mint önálló formanyelvű művészi kifejező eszköz háttérbe szorult, s úgy tűnik, háttérben is maradt a film megszületését és nagykorúságát elősegítő társművészetekkel szemben... Ki- nopiktoralizmus, vagyis festői film. A szabad szemmel szinte érzékelhetetlen mennyiségű és minőségű színfelbontásra képes Eastman-Kodak filmszalag csábításának a mai rendezők közül is sokan esnek áldoztuk A mozgóképen különböző korok elevenednek meg. Mintha mi is ott járnánk a múlt század végi belga kisvárosban, Aalst-ben, ahol a nagylelkű katolikus pap, Daens tetteiről mesélt mindenki, aki látva a város szegényeinek életét, s az azzal mit sem törődő papság és helyi polgárság érzéketlenségét, önálló cselekedetre szánta el magát. Képviselőnek jelöltette magát a belga parlamentbe, s a szegények mellett a liberálisok!!) és szocialisták!!) támogatását is élvezve be is jutott a képviselőházba. Két parlamenti cikluson át, egészen haláláig képviselte választóit, s szüntette meg a 12—14 órás gyermek- és női munkát, az embertelen munkakörülményeket. Tevékenysége persze nem váltotta ki mindenki osztatlan elismerését, a jó belga polgárok többször akarták megveretni, míg végül a helyi atyák mesterkedésére a pápa kitagadta a „szociális kérdésekkel különösen foglalkozó” papot. Daens ennek ellenére kitartott választói mellett. Az utcán, amerre ment, mindig több ember kísérte, mindenkihez volt egy-két jó szava és tette is... Az amerikai Gillies McKinnon az ’50-es évek Írországába helyezte festői szépségű életképét. Egy kis faluban él újszülöttjével Tara, az életerős fiatalasszony, aki gyermekének az „ismeretlen apa” neve helyett a sajátját kívánja adni. A puritán faluközösség egy emberként hördül fel, s a falubeliek úton-útfélen pocskondiázzák a fiatal nőt. Egyetlen ember, az ötven felé járó helyi rendőrfőnök lenne az, aki némi ellenszolgáltatás fejében megvédetté. Tara nem kér a védelemből, s magányba burkolódzik. Egy napon vándorszínészcsoport, a Playboys érkezik a faluba. Megpezsdül az élet, s a jóképű Tom udvarolni kezd Tarának. A fiatalok szerelme láttán az őrnagy bosszút forral, s mindent megtesz a szerelmesek elveszejté- sére. A film vége persze hap- py-end. A két konzervatív stílusban készült film legfőbb erénye a már említett csodálatos képi világ. A díszletektől, a ruhákon át a szereplők viselkedéséig, gesztusáig — minden, minden korhű. A második film, sajnos, kissé egy panoptikumra emlékeztet. Áz elsőnek viszont remek zenei és egyéb hangeffektusai, valamint a XVII. századi flamand festőket idéző megvilágítása csak fokozza a filmeposz drámai pillanatait. . Korfestésre, hangulatmeg- idézésre törekedett a fesztivál csekély számú kelet-európai filmje is. Magyarországról, a volt Szovjetunióból és Romániából érkeztek ezek a filmek. Szomjas György Roncsfilm c. alkotását versenyen kívül mutatták be. A filmben a képzeletbeli, valójában omladozó budapesti bérház lakóinak néhány 1989-ben megtörtént napját láthatjuk. A Szomjastól megszokott félig dokumen- tarista, félig játékfilm jellegű műben, mintegy a szereplők tanúvallomásaiból bontakoznak ki a történetek, melyek a szokásosnál is töredezettebb formában tárulnak elénk. A realista-groteszk vallomások- események megértését tovább bonyolítják a túl gyakran alkalmazott elszíneződések, szűrők. Erre szokták mondani, kevesebb több lett volna.. Tara és Tom a Gillies McKinnon Playboys c. filmjében Lelki ösvényeken Tóth M. Ildikó A könyvespiacot az utóbbi időben elárasztották a kultúra lényegét — az emberformálást — elfeledő, haszonelvű kiadók irodalmilag értéktelen kiadványai. Szinte más sem akad az értékre éhes olvasó kezébe, mint romantikus szerelmi történet, krimi, horror, és álpszichológiai írások. Ezek mind azt ígérik, hogy boldogságot, szerelmet, gazdagságot adnak, ha az olvasó fenntartás nélkül követi tanácsaikat. A sok ocsú közt értékes búzaszem M. Scott Peck Úttalan utakon című könyve, amely több évig szerepelt a tekintélyes The New York Times bestseller listáján. A szerző neves pszichiáter, műve pedig komoly, klinikai és gyakorlati tapasztalatokon alapuló útmutató az önismerethez. Korántsem habkönnyű olvasmány, és az ember mégsem tudja letenni, mert életének alapvető problémáira ad részletes, érthető választ. Nem egyedülités kizárólagosat, hanem a valószínűt. Tényleg segít megtalálni a boldog, kiegyensúlyozott élethez vezető utat, helyrehozni, amit eliontottunk, ígérete tehát nem üres szó. „Az életet az teszi nehézzé, hogy a problémákkal szem-: benézni és azokat.megoldani fájdalommal jár,” mondja a szerző és a gyermekkortól kezdve életidejének végéig elkíséri az olvasót azon a pályán, amit sokan neveznek „Sors”-nak, holott az ember jelöli ki magának. A környezet, a külvilág, a történelem befolyásolja ezt, de az alapvető dolgok rajtunk múlnak. A család indít el az úton, amin végig lehet haladni fenntartások nélkül, de le is lehet térni róla. Az apa, anya, rokonság hibáiról rendkívül érdekes fejezetet olvashatunk. M. Scott Peck tanácsait érdemes megfogadni minden szülőnek, mert a gyermekkori helyes vagy helytelen nevelés nyomai örök életre megmaradnak, sőt az élet milyenségét is meghatározhatják. A pszichiáter nem kevésbé érdekes fejezetekben foglalkozik az önfegyelem, a szeretet, a függetlenség, elkötelezettség lényegével. Pácienseinek problémáin keresztül mutatja meg nekünk hátterüket és megnyilvánulásaikat a hétköznapokban. Arra kapunk tőle választ, amit a tőlünk bölcsebb emberektől kérdezgetünk néha sírva, néha aggódva, vagy bánatosan: Miért történik velünk baj, miért ér minket bánat, miért rossz az életünk?! Az okok főként bennünk rejtőznek, s ha keressük is, nem tudjuk, hol kell, mert nem ismerjük magunkat. Ez a könyv egyszerre okos tanítás, beszámoló a tapasztalatokról és vallomás, amelyben a szerző hétköznapi emberként is megjelenik előttünk, elmondja saját hajdani és jelenlegi problémáit, hogy általa jobban megértsük a miénket. így világosodik meg előttünk oly sok dolog, amit talán évtizedek óta nem tudunk megmagyarázni. . A tudatalatti bölcsebb nálunk — halljuk a szerzőtől, aki megmutatja e különös, felfedezetlen világ csodáit, beszél a kegyről, az eredendő bűnről, az elmebetegségekről, hatalomvágyról, az egészségről, de még a vallás és az ember kapcsolatáról is. A fordítás segít a megértésben, mert egyszerű és kifejező, nem tudományoskodó (kár, hogy elfelejtették feltüntetni a fordító nevét a könyvben). A kötetet — ami valóságosan lelki útmutatója a boldogságra vágyó embereknek — még 1990-ben jelentette meg a Láng Kiadó, most újra kapható.