Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08 / 187. szám
1992. augusztus 8., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 y íregyháza (KM — Tapolcai Zoltán) — A pince olyan mint egy óvóhely, hatalmas szürke vasajtókkal. A levegőben nem feltűnő, de hosszabb idő után az orron át az agyig felkúszó dobozszag. A megyei levéltár egyik külső raktárában, a varjúlaposi kúriában vagyunk. Fotós kollégámmal szorgosan követjük Gyar- mathy Zsigmondot, a levéltár igazgatóját, és Gottfried Barnát a nemrég visszaérkezett MSZMP archívum leendő kezelőjét. Lehet, hogy a sajtónak jár ki a körülményesség, de Gyar- mathy úr nem hagyja, hogy szabadon kószáljunk az iratok közt, (,,A szabály, az szabály”) a raktárakba csak kettejük után léphetünk be, s ha szétválunk, mindketten kapunk egy kísérőt. Csak a szakember talál így a krónikás nem írhatja azt, hogy bárki hozzáférhet az anyaghoz, lám őt sem ellenőrizte senki. Itt csak szakember talál meg valamit, ha megtalál. Már maguk a dobozok sincsenek sorban. Egymás mellett találom a nyírbátori KISZ-bizottság, a nyíregyházi városi bizottság iratait Mátészalkáról érkezett hangulatjelentésekkel. Egy dobozt kibontatok. A nyíregyházi városi bizottság Szekeres Tibor képösszeállítása a helyszínen készült sen csak állandó kísérőim nyomában!) Hogy egy hatalmasat csalódjak. Az anyag nem több, mondjuk a hetvenes évek tájékán. A kúriába visszasétálva döntök, hogy elrontom GyarGottfried Barnának is. Nem határozott, de nemleges a válasz. Az igazgató ennek okát abban látja, hogy a pártarchíA penészgombák nem beszélnek A pártarchívum szelet vetett üléseinek jegyzőkönyvét. A belső címke szerint fehérgyarmati iratokat tartalmaz. A kis dosszién Tiszavasvári áll keletkezési helyként. így, amíg a teljes archívumot nem rendezik nem deríthető ki, hogy mi hiányzik! Jöhetnek a penészgombák! A fővárosi raktárban elázott iratokat egy külön épületben őrzik. Gyarmathy úr ragaszkodik a törvényben előírt gumikesztyűhöz és gázálarchoz, de hosszú alku után saját felelősségemre átléphetem a ház küszöbét. (Természetemint amennyi egy négyszer négyes szoba padlózatán szétteríthető. A másik raktárban még büdösebb volt, mint itt, ahol állítólag kemény roha- dás zajlik. Nem rohad az annyira Azért nem annyira fekete a világ! Az igaz, hogy ezek az anyagok évek múlva használhatatlanok lesznek, de aki nagyon akarja, az most feldolgozhatja! Már ha valakit érdekel, hogy ki lépett be a pártba, mathy úr napját. Ha már nekem is elrontotta az a telefon, amelyik első cikkemre reagált. Névtelenül, naivitásomat hangoztatva. Három kérdését azonban fel kell tennem az igazgatónak! Igaz-e, hogy már elkezdődött az iratok feldolgozása, méghozzá a személyi anyagok elkülönítésével? Igaz-e, hogy ebben a pártarchívum egy korábbi vezetője segédkezik? Igaz-e, hogy az igazgatónak igenis van múltja Vásá- rosnaményban? Gyarmathy úr, miután határozott nemmel válaszol mindháromra, felteteti a kérdést vum vezetője a budapesti felpakolásnál tényleg segédkezett, a dobozokban már valóban keresték azokat a listákat, amelyek az iratok jegyzékei. Rosszindulatú támadás? De hát a rendezési tervet ezek nélkül nem tudja elkészíteni. A kérdések szerinte nem erre vonatkoztak. Rosszindulatú támadásnak tartja őket, sejti, hogy merről fúj a szél. (A szerző remélve, hogy nem vihart arat, megkeresi a pártarchívum utolsó kezelőjét, és az MSZP megyei vezetőjét.) őzüzekedés sípjelre Nyíregyháza (KM — M. Cs.) — A július végén kezdődött őzpárzási időszak a legizgalmasabb egy vadász számára. Az öldöklést lehet, hogy sokan elítélik, de már nem a pusztítás, az állomány teljes megsemmisítése a cél, hanem a selejtezés, az ökológiai egyensúly megtartása. Az apró, alig hallható nyikkanáss- zerű hangra másodperc töredéke alatt felfigyel az őzbak, s felhagyva mindenfajta óvatossággal eszeveszetten kezd rohanni az őzsuta irányába. A vágyakozó, hívó jel megigézi még a legvénebb, tapasztalt őzbakokat is, akik képtelenek uralkodni ösztöneiken. Ezzel kezdetét veszi az őzüzekedés, a párzási időszak. A vadászok számára a legizgalmasabb napok követik egymást, hiszen olyan bakok is felbukkannak, amelyek trófeái a világon bárhol irigylésre méltók. Nem ritkán 10—12 éves őzbakok kerülnek puskavégre. Ők szinte remeteként húzódnak meg az erdő sűrűjében, a vadászok legfeljebb a patanyomok alapján azonosítják. Nem is sejtik az őzbakok, hogy az. őzsuta vágyakozó hangját egy fa-, vagy műanyagsíp, sokszor egy egyszerű akácfalevéllel utánozzák. Az őzbakvadászatra indulók négy fajta hanggal próbálják kicsalogatni az igazi nagyvadat. A suta vágyakozó jelzéséről már szóltunk. A gida anyját hívó hangja vékonyabb, mint a sutáé, de erre is felfigyel a féltékeny bak. amely azonnal elsőbbséget akar. Használják még a panaszhangot, a suta ezzel azt jelzi, hogy az egyik őzbak agancsával készteti megállásra. erre is szinte robban a becserkészésre váró vad. A vészjel hangjára a leggorombább az őzbak, ugyanis attól fél, hogy valamelyik állat megtámadta az őzsutát, ezért csörtetve robog a hang irányába. Persze néhány igazán rutinos őzbak, amelyet sípjellel hívtak a vadászles közelébe és ennek ellenére csak megsebesíteni tudták, már nem hisz a csalogató hangnak. Addig kerülgeti a hangforrást, míg szelet nem kapnak. Meg- érezve az ember szagát böffentenek egy óriásit és úgy megugranak, hogy a vadásznak még a fegyverét sincs ideje felemelni. Akiknek nem volt még ilyen afférjuk a vadászokkal, bőszen keresik az őzsutát, helyette egy puskacsővel találkoznak. Legkevesebb ideig szenved a vad, ha lapockán lövik. Nagyvadnál a vadászok aranyszabálya alapján sose szabad fejlövéssel kísérletezni. A téma: a falusi turizmus Hogyan várjuk az idegent? Augusztus 11-én, 17.30 órától Kállay Kristóf ország- gyűlési képviselő a nagykállói művelődési ház kamaratermében Csáky Csabát, a Magyar Falusi Turizmus Szövetség elnökét látja vendégül, aki az érdeklődőket egyebek mellett a falusi turizmusban rejlő jövedelemtermelő lehetőségekről. az annak megteremtéséhez szükséges tárgyi és személyi feltételekről, továbbá a külföldiek általános elvárásairól tájékoztatja. Olimpia idején Kovács Éva S zeretek mostanában magyarnak lenni. Nem mintha máskor szégyellném, vagy takargatnám, hogy e hazához, ehhez a néphez tartozom, de most különösképpen örülök annak, hogy ez így igaz. Szeretném sokszor hangosan mondani: ez igen, látjátok, ezek a magyarok! S hogy mi táplálja büszkeségemet? Talán már mindnyájan régesrég kitalálták: a barcelonai olimpia, pontosabban a rajta résztvevő magyarok. Azok a sportolók, akiket először az ünnepélyes megnyitó alkalmából könnyeztem meg, még alig remélve, hogy kicsiny, de lelkes csapatunk ennyi örömet szerez majd nekünk. Ne higgyék hogy túlságosan érzelgős, szentimentális vagyok. Erről szó sincs. Szó mindössze arról van, hogy nemcsak én, velem együtt az egész világ meggyőződhetett arról, milyen tehetséges, nagyszerű emberek a mi magyarjaink, barcelonai képviselőink. Lassan nincs nap, hogy a csodálatos katalán városban ne hangzana fel a magyar himnusz, vagy ne állna magyar a dobogón. Igaza van a riportereknek, akik tréfásan azt mondják, lassan az egész olimpiai falu dúdolni fogja Erkel zenéjét. S ráadásul nemcsak ügyesek, tehetségesek, szerények is a Barcelonában lévő magyarok. Egerszegi például, aki az olimpiai kereszt- ségben a kedves Egérke helyett a felnőttes Krisztina királynő nevet kapta, s aki a harmadik arany átvételekor is oly szerényén mosolygott, oly kedvesen integetett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Imádtam — bár normál körülmények között alig figyelem a birkózókat. Azt a Rep- ka Attilát, akinek nevét bevallom először hallottam, s akinek fájdalmas arcát, megharapott karját sokáig nem lehet majd elfelejteni. Mint ahogyan azt a pillanatot sem, amikor megunva a szurkapiszkát, összeszorította fogát, megsokszorozta erejét, s úgy lerakta a szőnyegre ellenfelét, mintha nem is élő ember, hanem egy zsák krumpli volna. Számos, számtalan példát lehetne még sorolni, s nem tagadom, a magyar zászló méltóságteljes kúszását látva minden alkalommal könnyel tele a szemem. S abban is biztos vagyok, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Örülök hát. hogy magyar vagyok. Örülök, hogy Barcelonában sztárok a magya- i rok. Már csak azt sajnálom, I hogy mindössze négy évenként van olimpia... Kommentár Út széli zavarók Kállai János S em a közlekedés-, sem a reklámpszichológiában nem vagyok járatos, így hát. amit a hirdetőtáblák autópályák mellőli eltüntetéséről megfo- galmazgatok, az abszolút laikus vélemény. Kezdjük valamiféle szemlélődést szintről. A gigantikus transzparensek között vannak igazán szépek, figyelmet felkeltők, de akadnak tucatszimplák is. Hogy sok van belőlük vagy kevés? Ki tudná megmondani? És nincs összehasonlítási : s falapunk sem, mert. mint fiiffik: a nyugateurópai gyakorlatnak megfelelően kell nekünk is eltüntetnünk a hirdetőanyagokat. Vagyis: ezek szerint ott már nincsenek. Nekem azért rémlik valami. Nem olyan régen, Németországon átutaztamban, utána pedig Dániában, mintha láttam volna ilyesféléket. De lehet, hogy csak káprá- zott a szemem. Hiszen arrafelé már jól tudják: ezek a képes-szlogenes, útszéli harsányságok zavarják a közlekedést, elterelik az autósok figyelmét. Biztosan így igaz, hiszen tényleg lehetetlen, hogy árgus szemekkel kövessem a kocsiáradat mozgását, miközben egy-egy jól sikerült reklámfotóban gyönyörködöm. A megosztott figyelem képessége a sztrádákon nem úgy működik, mint az élet más területein. terelő momentummal is számolni kellene, illetve azok:kipálya melletti jelképes sírhantok, keresztek, fára aggatott koszorúk eltávolítására már történtek intézkedések. Többségük, és emberli- leg ez érthető, azért ott maradt. Bizony, ezek a kegye- letes mementók igencsak alkalmasak a vezetői kon centrálás szétzilálására. Hát még a vidámabb dolgokí Ezért szorultak ki a szuperminis, stopos lányok a highway-k mellől. A barnára sült, hosszú combok, a kivillanó bugyik látványa j maga a biztos tömegsze- j rencsetlenség. Sorolhatnám tovább. Egy érdekes fa, egy épület, a közeli erdőkből elö- merészkedő állatök megjelenése, és bármi, ami a ..látó" ember számára érdé kés lehet, szóval mindez: potenciális veszélyforrás a közlekedők szempontjából. Le a transzparensekkel, el velük az utak közeléből! Mert a többieket úgyis nehéz lenne jogszabályi úton kiiktatni a világból. Arról nem is szólva (és ezt a hosszúhosszú kilométereket egyhuzamban végigvezetők tudják igazán), hogy a mértani módon bemért rendezettség monotóniája bizonyos idő után talán még veszélyesebb, mint egy aranysárga napraforgótábla hirtelen elénk táruló csodája, vagy egy távoli hegycsúcson előkéklő várrom körvonalai. Mert ezek azért okvetlenül | kellenek — mármint ,,látvá- nyilag” — a volánforgatók [ belső nyugalmához, éber önfegyelmének megőrzéséhez. Az összeurópai táblát- ■ tanítási mozgalomhoz csatlakozva azért erről se feled- kezzünkmeg! Néző(pon^
