Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-22 / 198. szám

1992. augusztus 22.

A ‘J(eíct-Magyarország hétvégi mefUkkte

szik, még nem a sajátját szállítja az ember”. Bár, nem is bosszankodom igazán, kell a madaraknak ennivaló. Végre felsóhajtok a ker tes tövében juhnyáj oihen, ? ahol állat van, ott a gazdának is kell 'enni.

Vaióban, a juhász egy fe- iier falú ház tornácán ebédel Az asztalon szalonna, kenyér, japrika Kutyájával vesződik, mert az fel-felugrál, hogy elcsenjen egy darabot. Kissé meglepődik mit keres itt egy idegen, de a köszönést jó szívvel fogadja.

— Sós Sándor, csak így egyszerűen — mutatkozik be.

— Valamikor voltam én Soós is, csakhogy egy bonyolult anyakönyvezés miatt Sós maradtam. A munkaadóm a demecseri Kossuth tsz. Látom, a környéket figyelte. Valóban elhanyagolt ez a telep, mint egy gazdátlan kutya. Pedig volt itt valamikor hatezer bárány is. Ma ötszáz tartozik hozzám...

Beszélgetünk erről-arról, látszik, nem kell neki keresgetni a szót. Tíz éve szegődött el juhásznak. Először az anyagiak miatt, de később megszerette ezt az életet. Kezdetben hízóbárányok mellé osztották be, majd mondták neki: „Hajtsa ki Sándor a kost”, később a meddőbárányt, aztán már mindegy volt. Bátran vallja, az életben mindent meg lehet tanulni. Sorstársával, aki ta- karmányos, együtt látják el a jószágokat; etetnek, elletnek, körmölnek. Csak ez a bizonytalanság rémíti meg.

— Látja, mennyi a parlagon lévő föld? Átalakulóban van ez a tsz. Nem bánom, csak legyen munkám. Akármit megcsinálok, csak ne

Tenyeremmel megsimoga- tom a kiszáradt füvet, még egyszer búcsút veszek a fenséges látványtól, mennem kei ovább. Újra időutazóvá •mok Csakhogy most nem -gyedül vágok neki a múltnak, idegenvezetőm Kiss Syuláné, aki 1950—51-ben

! tanított a Várhegyen.

— Valamikor ez a terület az Elekek tulajdona volt. Hosszú, .nyolcas” cseiédhá- vakban laktak az emberek. Négy család közös pitvarral. Mindenkinek csak egy szoba jutott. A térség közepén egy nagy istálló, és a gazdaház állt. Emlékszem, Ózsvári Ferencnek hívták akkor a tanyagazdát. Idetartoztak közvetlenül a Kolbák-, a Ber- sény- és a Fellegvár-tanyák is. Abban az évben hatvan, hatvanöt gyerek járt még iskolába.

Sok élménye maradt meg ebből az időből Irénke néniben. meséli: egyszer szánkózás közben a gyerekekkel a „hegyen” észrevették, hogy dong a föld, valami üreg volt a mélyben, amibe a legendák szerint tatár és török időben elbújtak az emberek. Később hallani lehetett, hogy egy ilyen mélyedésbe be is szakadt a tsz Zetorja. A hodá- lyok építésekor pedig koponyát és csontokat is találtak.

— Az apróságokkal sok kalandban volt részünk — emlékszik vissza a tanító néni. — Egyszer berohantak, hogy menjek, mert az út szélén egy hatalmas kígyót találtak. Vagy megtörtént, ha begyulladt a „kotu” (a tőzeg) észre sem lehetett venni, csak mikor belelépett valaki, s belement a csizmaszárába az égő parázs... Különben nagyon rendes, összetartó emberek laktak itt. A gyerekek a

A SZERZŐ FELVÉTELE |

.

szegénység ellenére jártak iskolába, pedig néha hármó- ! juknak jutott egy csizma.

Aztán a cselédek a föld l osztáskor kapott földeken gazdálkodni kezdtek, lovat, tehenet vettek. A lakásokat lebontották, az emberek be költöztek Demecserbe, az u , telepre.

A Tice, a Büdös kanális, a Nyírséget és a Rétközt elvá lasztó Lónyai-, a Belfő-csa- torna meghatározó szerepet tölt be a vidéken. Sokan még ma is szívesen horgásznak, pákásznak, halásznak, csak sajnos, egyre kevesebb a hal. A közeli Tölgyes-, Fekete- és Mackó-tanya már nem Demecserhez tartozik. — Mindezt a hetvenhét éves mackótanyai De nokos Jóska bácsitól tudom meg, akivel a kapu előtti kispadon váltunk szót. A tanyák nevének eredetéről sok legenda kering. Tölgyesen állítólag a tirpákok telepedtek meg először, Fekete-tanyán két zsidócsalád élt, míg Mackó-tanya az itt lakó Maczkó családról kapta j nevét.

Jóska bácsi korábban a vasútnál dolgozott, eljárt Záhonyba, ma a háromholdnyi földjén gazdálkodik társával, -j a Betyár nevű sárga lóval. Nem panaszkodik, de ahogy j ő mondja: „Sok minden kikí- j vánkozik az emberből.”

— Most szedtem le a mákot, van egy lovam és néhány aprójószág A disznótól j nemrég szabadultunk meg nem éri meg tartani állatokat. Kint van még két szekér szé- 1 nám, azt kellene behozni. Jó ! föld ez, csak eső. kellene. A Zemplénből kerültem ide, hamar megszerettem ezt a nyugodt, csendes életet.

Azt hiszem én is, pedig csak egy napot töltöttem itt.

Dankó Mihály

küldjenek munkanélkülire... Ej, mégy onnan Kökény! — kiabál az asztalhoz settenkedj kutyájára.

Hiányolom, hogy „ránézésből” nem olvasnató le róla foglalkozása. Hol a suba, a kampósbot? — kérdezem a mosolyogva.

— Van itt minden — mutat a sarokba Csak ez a nagy hőség ne lenne — vált témát. — Nézze, mennyi esze van ezeknek az állatoknak. Ősz szebújnak, fejüket egymás hasa alá teszik, hogy ne süsse annyira őket a nap. Lakóházakat keres? hát itt már régen lebontották az utolsót is, csak a tsz-major maradt

meg. A csatorna gátján eljuthat a Tölgyestanyához, jártam már arra, ott még bolt is van. El ne tévedjen, figyelje mindig a nyárfást. A kerítés mellett vezet a kocsiút...

Az útbaigazítás pontos. A kitaposott nyomot követve egy csodás világba csöppenek. Ez a Rétköz, mely a nagy folyók szabályozása, a tavak lecsapolása előtt az ezer tó országának számított. Ma ezek a kiszáradt tófenekek adnak otthont a vad- és kultúrnövényeknek. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem értek sokat a biológiához. Ezernyi virág, ezernyi színben. A mámorító mentaillat elbódít.

Méhek döngicsélnek, pillangók nektárt gyűjtenek, a nyárfák között vércsefióka

hívogatja anyját. A háborítatlanság gyönyörű. A szürkére aszalódott, esőre áhítozó' magányos füzek koronájába bele-belekap a nyári szellő, susogva továbbítja a titkos üzeneteket. S hogy mégis civilizált ez a világ, erre egy ki- vénhedt autóbuszroncs — mely a csordás kunyhóiát he lyettesíti — ébreszt rá.

A látóhatárt fodros felhők ás a fátyolos Ködbe burkolózó zempléni ’••.egyek zárják ie. Csak a víz nem a régi. Az agyonszabályozott természet bosszút állt a tudatlan beavatkozóján. Behunyt szemem csobogó folyókat, csörgedező kanálisokat lát, ezzel

szemben zöld felületű, békalencsés, algás, holtnak vélt víztükör a valóság. Egy-egy barnás folt mutatja, hogy mily messze tűnt a kékség.

Egy nagy kiállítóteremben érzem magam. Még egyszer megállók, s egy több éve levágott farönkre telepedek le A közeli leégetett tarlón több tucat gólya serénykedik. A teríték bőséges, pirított szöcskék, s egyéb finomságok. A vadászó barnakánya is csak akkor rebben fel, mikor kezemmel csapok fele. mert kíváncsi vagyok, mi ie- het az ebédje. Arrébb a kukorica alig egy méterre nőtt, a hőség furulyába sodorta leveleit. Mintha mostohagyermek lenne itt a kultúrnövény, sínylődik, szenved, amíg a vadvirágok buján, hivalkodón kérkednek létükkel.

térképen Vártanya szerepe! de Demecser ben az útjelző tábla Várhegy felé mutat. Ez az a helység, mely nevében is őrzi a múltat. Időutazóként visszamegyek jó néhány századot. Egy pillanat alatt az autóm ülése helyett képzelt lovam nyerge töri ülepemet. Az elém táruló képen mindenütt víz és mocsár. A zsom- békos, gyékényes tavacskák hemzsegnek a haltól, a kur- jantásra felszálló vízimadarak szinte eltakarják a napot. Arrébb bőgatyás gyerekek tom- pahegyű nyilakkal gyakorolnak. Közel érve a földvárhoz, feltűnnek a díszes sátrak, köztük egy cölöpökből készült ház. A honfoglaló magyarok élik hétköznapi életüket.

Az ábrándozásból erős rázkódás térít magamhoz. A Földvár utca, mely célpontomig eljuttat, elfogyott alólam.

Meleg van, dél közeleg. Az útmenti bokrokat por lepi. Hiányzik az eső... Milyen furcsa, állapítom meg, a közeli gyümölcsfák elárulják, melyik érlelte már meg termését. A cseresznye, a meggy fakó, lekonyuló, megtépázott leveleivel szemben a szilva, az alma üdébb, zöldebb. ég felé nyúló ruhája arra figyelmeztet, neki még vannak kötelezettségei.

Szemem lakóházakat keres. Helyettük gazzal körbenőtt hatalmas istállókat, ho- dályokat találok. A csendet árpával rakott autók zúgása zavarja meg. A rakományból sok hullik az út porába, lát