Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-01 / 181. szám
1992. augusztus 1. A 9(e(et {Magyarország hétvégi mettéhíete j 11 Turistaparadicsom a Tiszánál Nábrádi Lajos Megyénk és tenyérnyi hazánk egyik legkisebb községe, Tivadar, Fehérgyarmat és Tarpa között található, a Tisza szegletében. Egyik legkisebb, de hozzá tehetjük: egyik legszebb. Lakóinak száma mindössze kettőszázötvenkettő. Am mostanában több mint ezren lakják a falucskát. Ahogy sétálunk a töltés közelében, dunántúli tájszólást és német beszédet egyaránt hallhatunk. Turisták paradicsoma ez a kis szatmári falucska. A főutcája olyan, mint egy ostorcsapás. Olyan rövid és olyan kanyargós. A központban, a bolt es a presszó közelében nádfedeles tájház vonzza magára a tekintetet. A töltés után a dióliget, a füzes, az aranyhomok és a Tisza hűs vize vonzza, csalogatja az emberek százait, ezreit. A Tisza, amely itt még oly tiszta, hogy a szigorú környezetvédők sem emelhetik panaszra ajkukat. A talpat bizse- regtető parti fövény a bolgár tengerpartra emlékeztet. A strandolóknak kellemes látványt nyújt a Tivadart Kisarral összekötő Tiszahíd. A mesz- sziről jöttek kattogtatják is fényképezőgépeiket, a jellegzetes híd előtt megörökítik az itt töltött kellemes órákat, napokat. Am postai képeslap is van már a faluról, illetve strandjáról. Tavaly tavasz óta nagyot változott itt az élet. Maga a falu is sokat változott az utóbbi időben. Először is végre önálló lett igazgatásiig és gazdaságilag egyaránt. Az itteniek szándékuk szerint a turizmusból és a jó közepesnek mondható szatmári fekete földből akarnak megélni. A rendszerváltás után Tar- pától vált le a falu — mondja Danó Sándor polgármester, aki tősgyökeres tivadari. Mindjárt az elején közli, hogy a falu apraja, nagyja örül az önállóságnak. Nem kell átjárniuk ügyes-bajos dolgaik intézése végett, azon kívül külön is jó érzés, hogy saját épületük, saját önkormányzatuk van. S maguknak alakítják ki a település arculatát. A polgármester sorolja, hogy az önállósodás után utat építettek, a régi, kissé már romos iskolát átalakították, felújították, ebből lett a polgármesteri hivatal. Ahogy illik, itt a kis település központjában. Felújították a szomszéd telken lévő református templomot is. S amire külön büszke az önkormányzat: tavaly köz- művesítették az üdülőövezet területét. E pénzszűke világban is tud mondani két jövőbe mutató hírt a polgármester. Hogy jövőre itt, a polgármesteri hivatal udvarán átalakítanak, berendeznek egy épületrészt, s a körzeti orvos majd szebb és jobb körülmények közt végezheti a gyógyító munkáját. Az is jó hír, hogy pályázat útján nem rég Gu- lács, Kisar és Tivadar együttesen megkapta az 55 millió forintos központi támogatást a gázhálózat kiépítésére. Ebből az összegből 14 millió forint jut az itteni önkormányzatnak, s a helyi lakosok családonként 25 ezer forinttal járulnak hozzá hamarosan a gázfűtés bevezetéséhez. A helyi mezőgazdasági szövetkezet elnöke szőke fiatalember, Kozma Béla. Mint mondja, új alapokon és önállóan kezdtek dolgozni, amikor elszakadtak a tarpaiaktól. Nehéz a kezdet, kicsi, elavult a gépparkjuk. Ám bíznak a későbbi sikerekben, mert kereskedve akarnak gazdálkodni, a szorgalomból pedig nincs hiány. Érdekességként említi, hogy szövetkezetük a legek közé sorolható. Mindössze tizenhét aktív tagjuk van, a nyugdíjasokkal együtt 49 a létszám. Nekik félszázan kell megművelni a folyó mentén lévő 470 hektárt. Ennek majdnem fele kukorica, van 60 hektár első osztályú lucerna, van egy kis almás is. Nem rég jött a határból, mondja, hogy a búza aratása a végéhez közeledik. Jó a termés és a kukorica is jó termést ígér. A falu közepe táján jellegzetes szilvafák közelében található a Katica kemping. Szilvafákat, diófákat, múltat idéző takaros parasztházakat többfelé látunk, ahogy teszünk egy sétát. Eszünkbe juthat séta közben a polgár- mester információja, amely szerint az 1600-as években egy Tivadar nevű úr élt itt, valószínű, innen a település neve. A másik, friss információ az, hogy Szűcs István nyugdíjas Kisar és Tivadar egyik lokálpatriótája elkezdte megírni Tivadar történetét, monográfiáját. A turisták kedvelt célpontja a tivadari camping. A SZERZŐ FELVETELE Elő „történelemfával” is találkozhatunk a legnagyobb kanyar melletti hosszú házban. Itt él a 98 éves Varjú Árpád bácsi, aki ma is szemüveg nélkül olvasta el a Kelet- Magyarországot. Nehezére esik a járás, de a tám lás széken ülve hi hetően, történelmi hűséggel adja elő rövid mondandóját. Ho’gy húsz évig ó volt Tivadarban a bíró. A háború után eredményesen gazdálko dott és e két „bűne” miatt internáló táborba vitték. Következő szavait idézzük: „A harmadik bűnöm az volt, hogy annak idején híve voltam Bajcsy-Zsi- linszky Endrének. Egyszer Tarpa felől a falu hatarában hárman lóháton fogadtuk Bajcsyt. A mostani polgár- mester apja, Danó László, Csapó Lajos és én. Azok a régi szép és nehéz idők! Most végre megint önálló és békés a falunk. Látják ott a falon azt a családi fényképet? A jobb oldalt álló fiam 57 éves, ő a budapesti főpolgármester, Demszky Gábor sofőrje. A fiam a legnagyobb magyar faluból augusztusban lejön ide hazalátogatni, nyaralni a legkisebb faluba”. A legkisebbekről, a lélek- szám alakulásáról érdeklődünk a polgármesteri hivatalban. Válaszol a csinos, állam- igazgatási főiskolát végzett jegyzőnő, Némethné Toldi Tünde. Azzal kezdi, hogy 1964 óta e faluban nem volt hivatalos házasságkötés. Mindig valamelyik szomszéd falu házasságkötő termébe kellett átmenni az ifjú párnak és a násznépnek. A hosszú szünet után idén július 11-én a jegyzőnő előtt kötött házasságot a helybeli Fekete Sándor és Tóth Szilvia. A jegyzőnő átadta nekik az önkormányzat ajándékát. Egy héttel később, julius 18-án megint lakodalom volt a faluban, s augusztus 1- jére is bejelentkezett házasságkötésre egy újabb ifjú pár. A gyermekáldás azonban — egyelőre legalább is — nem mondható szaporának. Mindössze hat gyerek jár át innen a kisari óvodába, nekik az önkormányzat fizeti a díjat. Tavaly egy gyerek született a faluban, Kozma Orsolya. Idén még nem kellett újszülöttet anyakönyvezni. Bizonyára sokan örülnek a jegyzpnő friss információjának: „ígéretet kaptunk, hogy a posta hamarosan fülkés, nyilvános kroszbár telefont szerel fel az üdülőövezet szélén”. Az üdülőterület közepén a Diós Kemping. Üzemeltetője dr. Horváth Tiborné ceglédi vállalkozó. Mindjárt hozzáteszi a bemutatkozásnál: „Idevalósi lány vagyok, édesanyám most is itt él”. A vállalkozó asszony magyarázza, hogy most pesti, soproni vendégei is vannak, a szomszédban a fehérgyarmati gyerekek két, Németországból jött tanárnő felügyelete mellett német nyelvi táborban vannak.' Kedvezményt kap e táborban a visszatérő vendég* a nagy- családos is. A kemping szolgáltatása idén először kiállítással bővült. Egy külföldön is ismert festőművesz képeit láthatják az érdeklődők, s a jövőben minden nyáron lesz itt „könnyed" képekből kiállítás. A messziről jött, mégis idevalósi asszony végül azt mondja, hogy a nyolc évig tartó bérleti szerződése alatt jóval több mint egymillió forint fejlesztést akar itt megvalósítani. Tivadar a turizmusból és a földből akar megélni. Megvan rá minden esélye. Szocioland, ahol élünk... Kállai János óra reggel, amikor munkába indulok, nagyságos úrnak szólít a koszos ruhás, barna-piszkos bőrű asszony. A nyitott ajtórésen egérmozdulattal surran be a szeméttárolóba. Fel akar gyűjteni a zsákjába valamit, még mielőtt megjönnek a kukások. Hagyom. De hogy miért aggatta rám a nagyságos jelzőt, arról fogalmam sincs. Másnap, majdnem megismétlődik az eset. A szutykos- ra kopott, kortalan férfi valami meghatározhatatlan színű üvegből pálinkát kínál. Nem sértődik meg, hogy nem fogadom el, csak karcosan felröhög: Megissza ezt maga is, tisztelendő uram! Mit tiltakozik? — mondja, s közben cinkosan hunyorít egyet. A fekete nadrágom, komolyra formázott, szemüveges arcom vagy a hajam ,,mákos” színe okozhatta a félreértését, ezért titulált papnak, nem tudom. Persze, én sem sejtem: vajon ő kicsoda egyébként vagy ki volt, mit csinált, mielőtt parkok padjára, várótermek sarkába, lépcsőházakba behúzódva kényszerült eltölteni az éjszakákat. ooo Szocioland ez, ahol élünk — gondolom magamban. Itt mind gyakrabban összemosódnak az egzisztenciális határok, itt előbb-utóbb össze kellene állítani egy speciálisan magyar Who is who-t, egy mellbevágóan kegyetlen Ki kicsodá-t, a lecsúszottak, a félresiklottak, a tengődök, a foggal-körömmel kapaszkodó kisemberek, az átalakulni akarók és erre képtelenek,, exclusiv” kiadványát. Euro-Disney nem a mi házunk táján — Szabolcsban, Somogybán vagy Borsodban — épült fel, és nincs Disney- landünk sem, ez csak Szocioland, ahol ránkhulló, egyforma alkonyokon keressük egymást és önmagunkat, hogy tükörbe nézve, átformálódott arcvonásainkban felfedezzük hajdanvolt énünket, és magunkra ismerjünk. Errefelé nem száguldozik az egysínű álomvasút, nincsenek kipróbálható játékcsodák, nincs megszólalásig hű makett-világ a földkerekség összes varázslatával, csak valami cirkuszi társulat autózik körbe-körbe a háztömbökön. Egy letargikus medve, két fáradt póni a ketrecben, és ,,szenzációs” produkciók — egyet fizet, kettőt kap — ígérete. Mert a cirkusz és a kenyér (Panem et circen- ses!) mellé a szociolandi- eknek mindig jut elég az ígéretekből is! ooo A tántorgót a délelőtti napverés ragyogásában pillantottam meg a Bocskai utca sarkán. Kapaszkodott az üvegtábla-délelőtt csillogásában, és úgy billegett meg-mege- melkedő cipősarkain, mintha valami hihetetlenül törékeny tárgyat kellene egyensúlyoznia. Pedig láthatóan csak meg akart kapaszkodni-támasz- kodni valamiben. Biztos pontot találni a számára talán már véglegesen képlékennyé vált bizonytalanságban. Vajon hová siethetett reggelente, amíg munkába járt? Mennyit keresett? Kik voltak a barátai? Volt-e, van-e még családja? Válaszképtelen merevrészegségében fölösleges lett volna megkérdezni. OOO Őt, a dél körül telefonálót viszont ismerem. Majdnem mindig akkor hív,-amikor ösz- szecsapnak a feje fölött a hullámok. Tudok, tudtam eddig is minden bajáról, magányos létharcáról, sokszoros arcul- csapásairól, kudarcairól, egy kézen megszámlálható sikerféléiről. Most éppen arról számol be, hogy erőn felül volt kénytelen baráti-rokoni kölcsönöket felvenni, mert legalább az egyik OTP-tartozást le akarja tudni. A két törlesztést a büntetőkamatokkal, a havi rezsivel és megélhetési ráfordításokkal egyszerűen nem bírná. Kibabráltak vele, amikor állást kényszerült változtatni. Löktek ugyan valami fizetésemelésszerű pénzt, pár száz forintot, de több diplomával, sokéves munkaviszonnyal most sem keresi meg a húszezret. ,, Elmegyek takarítani vagy akárhová, akármit megcsinálok, csak fizessenek érte, mert ebbe a pénztelenségbe már belezavarodok. ”— ismételgeti. És a pluszmunkákba beleöli fogyatkozó fiatalságát. Nincs ideje magára figyelni, nem mer ránézni a kirakatokra, egyre ritkábban reszkírozza meg a fodrászt, a kozmetikust, felszisszen minden elkerülhetetlen vásárlás után, amikor meglátja a számlát. Szocioland lakója marad ő is, immár az idők végeztéig. OOO Beszélgetni kellene. Többet. Meghallgatni a család panaszait. Gyakrabban és értőbb módon. Nem az ágyba- hullás előtti, félkába pillanatokban — mondja rezignáltan régi barátom, kollégám. De hát nincs idő semmire. Az asszony is, én is mostanában váltottunk, az új munkahely bizonyításra kötález, arról nem beszélve: a régi helyünkről nem önszántunkból távoztunk. Még mindig nem hevertük ki az egészet, de legalább van munkánk. Az otthonüléstől biztos becsavarodtunk volna. OOO Aki egy életen át azt tanulta, hogy legyen hűséges a munkahelyhez, az otthonhoz, ágyhoz-asztalhoz, a magának fogalmazott célokhoz, az most teljesen összekuszáló- dott. Becsapottnak, rásze- dettnek érzi magát, amikor rá- lazsnakolják az,.államháztartás” terheit, amikor Trabantnyi mozgásbiztonságát veszélyeztetik a csillagokig rúgó üzemanyagárak, amikor azt sulykolják bele nap mint nap: át kell értékelnie mindent, meg kell tanulnia váltani, méghozzá rugalmasan, gyorsan és magára nézve hasznosan. Csak egy hibádzik: mi, szociolandiek, évtizedeken át nem ebben éltünk, nem ezt tanultuk, és közülünk sokan képtelenek ráállni az új hullámhosszokra. Vagy ha mégis: kiégve, megfáradva, siralmasan elbizonytalanodva, predesztinálva a kudarcra. OOO Délután elegáns ingben, nyakkendősen, divatos frizurával, határozott kopogtatást követően lép be hozzám az egykori agrármérnök. Amolyan sikeres-vállalkozói mosollyal — ebben van egyfajta lekezelés is skriblerségem iránt — tér rögtön a tárgyra. Ügynökként dolgozik egy jónevű, nem ,, prolikat” megcélzó biztosítótársaságnál. Szavai meggyőzőek, és úgy tűnik, elégedett sorsának ilyetén fordulatával. Hisz abban, hogy ezt kell csinálnia. Nekem vannak kételyeim, de nem mondom. Minek? Sodró mondataival, az új élettempóra igazított ,,sebességével” úgyis lesöpörne. Ő, legalábbis külsőségeiben, már elhagyta közös kínlódásaink terepét. *o o o Szocioland, ahol élünk, esti arcát sem mutatja szebbnek, mint a hajnalit. A panelházak alsó szintjén aprócska boltok várják a fillérkipréseléseket. Öt üzletecske közül négyben palackozott italokat kínálnak. Vodka már nincs, de az égetett választék bőséges, sör is van rogyásig. Az. étterem lézengő ürességéhez képest nagy a nyüzsgés a presszónak álcázott kocsmafélékben. agyizó gyerekek hada rohangál a kiperzselődött füvön, a csene- vész fák közt. A kirakott padokon falusias üldögélés, bámészko- dás, és várakozás. Valamire, ami egyelőre sehol sincs. Aztán mégis besötétedik, vacsoraillatok hazahívó hullámai lengedeznek, ‘majd ezernyi ablakszem fényüzenete adja hírül: az áramot ezek az öt- ven-hatvan négyzetméteres betonfészkek egyelőre még kapják. Amíg képesek fizetni: a fényért, a vízért, a melegért, amiből a telkeknek is mind többre lenne szükségük.
