Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-08 / 160. szám
1992. július 8., szerda Kelet-Magyarország 3 POLGÁRMESTER VENDÉGSÉGBEN „Csodálom az utóbbi nyolc év fejlődését...” „...ugyanúgy, mint nálunk...” HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Tapolcai Zoltán Nyíregyháza (KM) — A hosszú tárgyalóasztal egyik sarkától a másikig az önkormányzati ülés előterjesztései kiterítve. Egyiket felveszi, beleolvas, visszateszi, jön a másik... Órája tizenöt perccel előrébb állítva, nehogy valamiről lekéssen. — Nem úgy látszik, mintha pihenni jött volna hozzánk! — Pedig egy régi kedves barátomnál vendégeskedem. De nem hagyhatom ki, hogy az itteni munkába bele ne pillantsak. Azonos gondok Dr. Lippai Pál, Szeged város polgármestere. A megyei jogú városok szövetségének ülésén járt nemrégiben Nyíregyházán. Akkor döntött úgy, hogy adandó alkalommal elfogadja Mádi Zoltán hívó szavát. — Van mit tanulni a nyíregyházi polgármestertől. Ő egy gazdasági szemlélettel igazgatja a várost. Jómagam huszonöt év ügyvédeskedés- sel a hátam mögött, jogászszemmel. A gondok azonosak, hisz a város lélekszámá- tól függ, mennyire nagy a bűnözés, a hajléktalanság, a munkanélküliség, az önkényes lakásfoglalás, a segélyezés. És mi is kéi határ közelében fekszünk, átjárnak a bűnözők, itt is, ott is illegálisan árulnak, rajtunk vonul át KeTárca let-Európa. A legelőször munkanélkülivé váltaknak most jár le a segélyezése, szociális támogatottá válnak, de se adataink nincsenek, se pénzünk. Ami most konkrétan érdekel az a vagyonátadás, a közüzemi vállalatok átalakítása. „Tetszik ez a stílus...” — Mindez egy nap alatt? — Találkoztam a szakmai irodák vezetőivel, a tanácsnokokkal. A reggeli értekezleten tapasztaltam, hogyan lehet fél óra alatt kiosztani azokat a feladatokat, amelyeken mi két és fél óráig aprólékosan elbeszélgetünk. Tetszik ez a stílus, a polgármester személyiségéből adódó lendületes feladatosztás, ahogy a kidolgozást rábízza a szakmai végrehajtókra. Ismerkedtem a hivatali szervezettel, merem állítani, hogy a számítógépes informatikai rendszere az országban az egyik, ha nem „a” legjobb. Az iktatás például sokkal logiku- sabb rendszerben történik, mint nálunk, úgyhogy a számítógépes szakemberem majd tölt itt néhány órát a tapasztalat- szerzés céljából. — Bocsánat a vétlen hallgatózásért, de a folyosón tett egy megjegyzést a középvezetők korára! — Igen, igen. Az irodavezetői szint itt fiatal emberekből áll. Sokkal könnyebben váltanak stílust, szoknak meg egy új munkarendet. Nem panaszkodom a szakemberi gárdámra, de jóval idősebbek. Nehezebb a dolgok átvitele. A magánszféra, a megyei ön- kormányzat, a köztársasági megbízotti hivatal elszipkázta a magasabb bérajánlatával a legjobb szakembereket. — Milyennek látja a nyíregyházi apparátus hangulatát? — Inkább beszélek a szegediről. Az önkormányzati törvény a korábbi osztályrendszertől különböző világot álmodott meg. A döntés a közgyűlésé, ami azt eredményezte, hogy a képviselők minden jogot maguknak akarnak. Az irodák önállóságukat elvesztették, kiszolgáltatottá váltak a képviselőknek, és ez nem feltétlen helyes. Hisz a képviselők nagyon gyakran a szakmai kérdésekből politikait csinálnak. Ezért ha egy, az apparátus által szakmailag korrekten elkészített anyagot politikai érvekkel söpörnek le az asztalról, naivitás azt várni, hogy legközelebb ugyanolyan alapos munkát kapnak. Pedig a politikai felelősség két év múlva semmissé válik, de az apparátus a helyén marad. A fő vonalak meghatározása helyett apróságokon vitatkoznak, döntenek a képviselők, felelősség nélkül. Célratörőbb munka — Olyan mint nálunk, de ismételten említve a polgár- mester temperamentumát, sokkal pattogósabb a munka, gyorsabb, célratörőbb. — Mit látott a városból? Mit szól az új Kossuth térhez, amely picit hasonlít Szeged központjához? — Nyolc évig nem jártam itt, csodálatos az a fejlődés, amin keresztülment a város. Megannyi utat sikerült megtisztítani a forgalomtól. Valóban hasonlóak vagyunk, hisz körutak próbálják mentesíteni a város centrumát, de míg Szeged az árvíz után terve- zőasztajor^született újjá, addig Önöknek egy történelmileg kialakult együttest kell a mindennapok igényének megfelelően alakítani. *?•. ■ f :■ '•»vyik- r urul a kocsi. Jobb oldalt végtelen f\Z kukoricatáblák és búzamezők, bal oldalt tisztes távolban a fo- lyópartot szegélyező füzes sora. A tiszaföldvári érettségi találkozóról kocsi kázom Zsuzsával Szolnok felé. Gyorsan haladunk, rá-rápillantok a sebességmérőre. Mert Zsuzsa nem akármilyen kocsivezető. A napokban bűntette meg a rendőrség gyorshajtásért. Gyor- sahajtásért, Trabanttal! Aztán egyéb köti le a figyelmemet. Mindkét oldalon lehúztuk az ablakot, s így a huzat libegteti Zsuzsa haját. Én most ezt a bronzba hajló szőke hajat nézem, és álmodozom. Zsuzsa haja éppen Olyan, mint akkor! Mikor is? Hát harminchat évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam. Ő akkor 15 éves volt és elsős gimnazista, én 25 éves és kezdő tanár. De álmodozásom megszakad, mert Szolnokhoz közeledve hirtelen hátraveti a fejét, és jóízűen fölkacag. Zavartan nézek rá, azt hittem leleplezett, megsejtette gondolataimat. De nem! — Mindig nevetnem kell — mondja, fejével az út jobb oldala felé intve —, mikor ezt a táblát meglátom. Kipillantok a kocsi ablakán, de már túlsuhantunk a táblán. Zsuzsa nem ad semmi felvilágosítást erről a nevetésre ingerlő tábláról, de én sem kérdezgethetek, mert pillanatok alatt ott vagyunk Zsuzsa szolnoki lakásán. Ő a konyhában szorgoskodik. Az edények zijreje jelzi, hogy készíti az uzsonnát. En üldögélek a szobában, olvasok. Kezembe kerül megyei újság is, és csodák-csodája, benne az a különös útjelzőtábla, amelyik Zsuzsát olyan jóízű nevetésre fakasztotta. Valami ilyen szöveg volt rajta: EURÓPAI TELEPÜLÉS. A szöveg alatt sok apró csillagból egy kör kiképezve, lejjebb pedig három külföldi város neve, valamennyi testvérvárosa Szolnoknak. Elmosolyodok a képen. Lám, lám! Nemcsak én tudok álmodozni, hanem a szolnoki önkormányzat is. Persze ők a jövőről, én csak a múltról. Le is teszem a lapot, hogy tovább ál- modozhassam arról a múltról. A tizenötéves Zsuzsa bronzba hajló szőke haját simogatom. Simogatom, mert Zsuzsa pi- tyereg. Hiába mondta el szépen Petőfinek Az apostol-ából azt a gyönyörű szőlőszem-hasonlatot, mégis csak kettest kapott érte. Persze, három és fél évtized távolából nem tudom biztosan, hogy hite- les-e ez a mostani álmodozásom, dehát az álomban nem is az a fontos, hogy igaz-e, hanem hogy szép legyen. Az én almom pedig így igazán szép! Zsuzsa még mindig a konyhában szöszmötöl az uzsonnával. Igaz, ott is lehet álmodozni. Biztosan álmodik is valami szépet, nem tudom, ugyan mit, de majd elmondja. Aztán éjszaka lesz! Aztán reggel lesz! Gyorsan robog velem a Szabolcs-exp- ressz Nyíregyházáig, döcög a vicinális Vajáig. Már ott is baktatok a Vajáról Ro- hodra vezető műúton. ízületes térdeim nehezen veszik a lépéseket, kitömött válltáskám súlya elszorítja a lélegzetemet. És ekkor elsuhan mellettem egy piros színű kocsi. Nem tudom milyen fajta, én a bigott filosz, honnan is ismerhetném a kocsik márkáját. Aztán a kocsi tíz méterre előttem hirtelen lefékez, majd mellém tolat. A kocsiban egy özvegy édesanya ül fiával ,és kislányával, volt tanítványaimmal. Eva, a kislány, 15—16 éves, most végezte a középiskola első osztályát. A haja szőke. Nem bronzba hajló, mint a Zsuzsáé, hanem sötétszőke. De én ezt a sötétszőke hajat is megsimogattam egyszer. Mikor Éva pityergett, mert ösz- szeszidtam valamiért az irodalom órán. Lágyan ring a kocsi, és én újból álmodozom. De, most már a jövőről. Látom ezt a kis Évát az új évezred másodikharmadik évtizedében, amint egyik idős tanárát kocsikáztatja a nyíregyházi érettségi találkozóra. A nyitott ablakok huzata Éva sötétszőke hajat is meglobogtatja, a város alatt Éva is jóízűen fölnevet. De nem egy jelzőtábla miatt, mint most az én Zsuzsám, hanem azért, mert ő már cégér nélkül is tudni fogja, hogy egy szép EURÓPAI TELEPULÉS-re érkezett. Nézőig) Cinkosság Cselényi György H étköznap délután. A bácsika az ABC előtti forró járdán árulja a cseresznyét. A csomagolóanyag sarkait összefogja, s átnyújtja az egy kilónál talán valamivel kevesebb gyümölcsöt. A vásárló fizet, amikor fogja áruját, meglepődik. A mérlegen és a papíron még a szép arcát mutató cseresznyekupac, amint a vásárló alkalmi ke- hellyé váló markaiban kissé szétterül, látszik, jócskán van benne ütődött, s rothadásnak indult szem is. A vevőnek az édes cseresznyék láttán is keserű lesz a szájíze. Átvillan az agyán: most mit tegyen? Az öregnek hajítsa-e oda a cseresznyét, s kérje-e visz- sza a pénzét? Már-már ehhez folyamodna, amikor megálljt parancsolva kérdéseket tesz fel magának. Nagyven forintért, illetve egy kiló cseresznyéért idegeskedjek? Szegénykém, bizonyosan egy szerencsétlen kistermelő, aki ezúton jut némi pénzhez. A forróságban az ABC-nél cseresznyével álldogálni, s az árut turkáló, fitymáló vevőkre várni. Az a néhány rothadó szem igazán nem nagy dolog, annyi jogtalan haszon jár neki. Tulajdonképpen cinkosok vagyunk, mert kölcsönösen engedményeket teszünk egymásnak: én a bolti árnál olcsóbban szeretném a gyümölcsöt, amit meg is kapok, de az olyan, amilyen. Ezek után a vevő ha kissé idegesen is, de zokszó nélkül hazavitte a cseresznyét, s belenyugodva állapította meg: ahhoz, hogy hazánk gazdasági életében minden a helyére kerüljön, két fél, az áruja reális árát kegyetlenül megkérő és a pénzéért a minőséget kegyetlenül megkövetelő ember kell. Az apró, s elnézett becsapások csak a jelenlegi szidott állóvízhez vezetnek. De a változtatást vajon mikor és hol kezdjük el? Talán már ma délután az ABC előtt! Fürdőben. VINCZE PÉTER FELVÉTELE. Komnneat.áF Nyári ődöngés Nagy István Attila E bben az előrehozott nyárban vergődünk valamennyien. Keressük az árnyékos helyeket, a vízpartot, és a hűvö- södő éjszakában reménykedve hallgatjuk a központi időjóst, hátha valami kedvező hírrel örvendeztet meg bennünket. Kevés a reményünk. Mint arra is, hogy végre a nyíregyházi nyár kínál valami többet a napozásnál, a városfalak közötti ődöngésnél, vagy a túlzsúfolt strandok ember-nyomoránál. Kellemes kikapcsolódást a hársfaillatú estében, halk zenét vagy filmet a szabadtéri színpadon, színházi élményt valamelyik terecskén, hiszen, szerencsére, van belőlük néhány. De erre kevés a remény meg a pénz. Mit tehetnénk, mondják, akik tehetnének valamit, itt van az Aida. Mekkora apparátus, mennyi pénz, és lám csúfos bukás. Igaz, hogy a multimilliomos főmenedzser nem bukott a bulin, mert meg sem érzi. A kudarc azonban felhívja a figyelmet arra, hogy vajon érdemes-e kockáztatni annak, akinek lényegesen kevesebb van? Logikusnak látszik a vélemény, hogy a kultúrába nem érdemes befektetni, hiszen olyan csekély esélye van a megtérülésnek, hogy nagyon fanatikusnak kell lennie annak, aki mégis megkísérli. Mi hát a teendő? Várunk egy jobb korra, amikorra megnő az emberek zsebében a pénz, és meg tudják fizetni a kulturális szolgáltatásokat. Addig pedig marad a HBO, amelyik naponta úgy kínálja a filmeket, hogy olda- tehetjük magunk mellé a jégbehűtött söröcskét is. Kirándulók a baktai erdőben. BALÁZS ATTILA FELVÉTELE HÁTTÉR
