Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-06 / 158. szám

1992. július 6., hétfő HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Szeretetotthon magáakézben Számol, álmodik a Zimányi család Aranyosapáti (KM — Ko­vács Éva) — Nem volt rossz ízlése Forgács grófnak, nemcsak a szépet, a csendet is szerette — gondolom ma­gamban, amikor a ricsikai erdő kellős közepén megál­lók. Az egykori kastély nemrég még vadászház,, a FEFAG tulajdona volt, alig néhány hónapja lett az ara­nyosapáti lelkész, Zimányi Alajos és felesége tulajdona. A falubéli pap lakiban még indulás előtt megtudom: a családi vállalkozást egyrészt a kényszer, másrészt a ten- niakarás szülte, hogy hama­rosan megnyíljon a megyé­ben az első magán-szeretet­otthon. Mindenféle hivatalos ira­tokat, pályázatokat fogal­maztunk, jártuk szóban és írásban a hivatalokat — mondja Zimányi Alajos, aki tiszteletre méltó szeretettel mutat feleségére, mint az egész vállalkozás motorjára, lelkére. Mint kiderül, nem véletlenül, hiszen Zimányiné igazi vállalkozóhoz méltóan, a tényeket sorolja: — A kastélyt tízmillióért vettük, s ha készen lesz, hu­szonöt embernek ad méltó helyet, tizenkettőnek pedig munkát. Nehogy azt higgye — fordul felém mosolyogva, — hogy nekünk ennyi pén­zünk volt! Az Állami Fej­lesztési Intézet pályázatából, a Népjóléti Minisztérium adományából, a munka­helyteremtő beruházási alap­ból jött össze a pénz. A forintok megszerzése persze csak az első lépés volt, az átalakítás, a festés és mázolás csak ezután kö­vetkezhetett. A nem kis fel­adatra összegyűlt a család, s kezük nyomán ma már szépen formálódik a szere­tetotthon kéne. — Szerencsére inkább se­gítőből. mint gápcsoskodó- ból volt több. így szépen ha­ladhatunk. Az önkormányzat megígérte, hogy segít az út­építésben, hiszen a szilárd kövesúttól még jó darabon kell menni, hogy az étkező elérje a házat — osztja meg a vendéggel örömét Zimányi Alajos, aki azt sem tagadja, bár az egész ország minden területéről várnak öregeket, igazából mégis annak örül­ne, ha a megyében élő idő­seknek adhatna otthont. Mi­vel az otthon nyitott lesz, ha egyet gondolnak, hazame­hetnek az öregek. A Simeon és Anna szere­tetotthonban július elsejétől fogadják azokat az embere­ket, akik bármilyen ok miatt elhagyni akarják otthonu­kat ... Elsőként tíz, novem­ber elsejétől azonban már huszonöt embernek lesz he­lye. Az idős emberek az el­látás mellé hetente kétszeri orvosi ellenőrzést, éjszakai és nappali gondozást, ügye­letet, naponta háromszori főétkezést, tízórait, uzsonnát kapnak. Az emberi szeretet mellett a kastély körüli, gyönyörű erdő, a csodálatos, friss levegő, a csend és a nyugalom lehetnek a legfőbb vonzerők az otthon leendő lakóinak, akikről nemcsak a Zimányi házaspár és köze­lebbi, távolabbi családtagja­ik, hanem holland segítő­A SZERZŐ FELVÉTELEI szervezetek is gondoskod­nak. Ruhát, cipőt, műszaki oikkeket adnak, hogy a sze­retetotthon lakói lehetőleg semmiben ne szenvedjenek hiányt-. Zimányiékat nem a ha­szonszerzés, sokkal inkább a segítőszándék vezérelte. Ha­szonnak legfeljebb azt te­kintik, hogy a férj mellett a pedagógusdiplomával ren­delkező feleségnek, mint al­kalmazottnak is lesz rend­szeres jövedelme. Igaz, feladata is. Hónapok óta tervez és kalkulál, szá­mol és álmodozik az egész Zimányi család. Álmuk nemcsak a közel­jövőre, a távolabbinkra is szól. Ügy gondolják, nem el­sősorban a pénzben, sokkal inkáhb abban van az üzlet, ha embertársaikon segíte­nek. Nem vállalkozóként, papként gondolkodnak, s,tő­lük ezt bizonyára senki rossz névén nem veszi. . . A Budapesti Műszaki Egye­tem másod­éves építész­hallgatói tíz napon át mé­rik, rajzolják a nyíregyházi belváros régi, patinás épü­leteit. Mun­kájukkal hoz­zájárulnak ré­gi építészeti ér­tékeink do­kumentálásá­hoz. SZEKERES TIBOR FELVÉTELE Gázgyújtás jövőre Nagykálló (KM) — Me­gyénk több mint 150 tele­pülése pályázott sikerrel a gázvezeték kiépítésére az Állami Fejlesztési Intézet­nél. A közelmúltban Domb- rádon tartottak tanácsko­zást a megvalósításról a MÓL Rt., az ÁFI, a TIGÁZ szakemberei és az érdekelt polgármesterek. A MÓL szerint a gázipari törvény értelmében az ő tu­lajdonába mennek át a lé­tesítmények, a többiek vi­szont az önkormányzati tör­vényre hivatkozva az önkor­mányzati tulajdon mellett kardoskodtak. Mivel meg­egyezni nem tudtak, Fodor János, Nagykálló polgármes­tere javasolta: mihamarabb üljenek le újra, ne ez aka­dályozza a szervezést és a beruházást. Ennek értelmében nemrég ismét asztalhoz ülték az ér­dekeltek Nagykállóban, s a tárgyalásokról a következő tájékoztatást kaptuk Zilahi Józseftől, a megyei közgyű­lés alelnökétől: — A tizenhat térségi gáz­beruházáshoz, mely összesen 157 települést érint, rendel­kezésre áll a pénz, a tervek jelentős része is elkészült, s megvannak a kivitelezők is. A használatba vételnek, üzembe helyezésnek egyetlen akadálya eddig az volt, hogy nem dőlt el a fogadóállomás helye. A MÓL Rt. tár­gyalókészségének első jele volt. hogy Dombrádon már asztalhoz ült, érdemben azonban csak most tudtunk tárgyalni, megállapodni a határidőkben. Végeredmény­ben az 1993 ősz végi gázgyúj­tás reálisnak tűnik, vagyis elhárult az akadály. tudta senki a vezetéknevét, sőbb is mindig megkerestem, csak annyit mondtak róla, amikor arrafelé vitt a nyug- hogy a szegedi János. Rá is talanság: kifújatni magam­ragadt, mintha így anya- ból a város idegességét, ro- könyvezték volna valami- hanásra ösztökélő zsarnoksá- kor. gát. Tárca E zt a történetet messzi­ről kell kezdeni. Tér­ben is, időben is. Hosszú évek múltak el azóta, hogy Szegedről el­indult szerencsét próbálni a vidék legjobb juhásza. Mi­ért tette, miért nem? Sokáig próbálták megfejteni az okát, de hiába szívták el egymás után a pipa dohányt a régi cimborák, senki.se tudott el­fogadható, az észnek és a szívnek egyaránt tetsző ma­gyarázatot adni. János mindenhez értett, észrevette a birkák hangu­latváltozásait, tudta, mikor éhesek vagy szomjasak, mitől félnek, ha gyáván összebúj­nak. Tudta őket nyírni is, gondozni is. A paprikásról nem beszélve! Ha egyszer megkóstolta valaki János főztjét, bizony nem felejtette el soha. Szerették öt nagyon. Nem János egyszer csak eltűnt. Eladta a házát, a birkabiro­dalmat, mindenét. Asszony, gyerek nem sírt utána, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. En is véletlenül találkoztam vele. A szatmári selymes ré­ten legeltetett. Olyan szép és romantikus volt a látvány, hogy megálltam az út szélén, s odamentem az öreghez. El­múlattuk az időt, aztán ké­Ki tudja, hányadszor üldö­géltem mellette, kapcsoltuk egymásba a mondatokat, amikor észrevettem, hogy a birkái nem olyanok, mint amilyeneket eddig láttam. Esznek János bácsi kezéből! De nem azért, mert szeretik, hanem mert félnek tőle. A bégetés azonnal félbemaradt, mihelyt az öreg felemelke­dett, és végignézett a nyá­jon. Egy alkalommal néhány birka a „fejébe” vette, hogy elmegy friss vizet kortyolni. Te!, emelte fel a hangját Já­nos bácsi, s a birkák villám- sújtottan rohantak vissza a helyükre. Itt az történik, amit én akarok, mosolygott rám. Aki fegyelmezetlen, még elkódorog, s elviszi a pénzt magával. Furcsa szerzet volt az öreg. Mesélt jóízű birkapapri­kásokról, engem egyszer sem invitált. De az sem érdekelte, honnan jövök, jó-e az egész­ségem. Valahogy magába forduló lett, megkeseredett. Történetei alapján melegebb embernek gondoltam. Egy idő után én is elma­radtam. Olykor még hoztak hírt felőle, de mindenki úgy hívta most is: a szegedi Já­nos. Pedig szerette volna az öreg, ha ráragad a szatmári. Nem nagy dolog, mégis, azt jelentette volna, hogy befo­gadta ez a táj is. Nagy István Attila N ézem a francia fiata­lokat az eindhoveni stadionban. Velünk, magyarokkal együtt várják a megnyitót, amellyel kez­detét veszi az Európai Zenei Fesztivál. Harsányak, jókedvűek. Nemzeti himnu­szukat énekelik. Mi nem csinálunk semmit. Csend­ben vagyunk. A miénket nem lehet énekelni stadion­ban, az nem induló, mond­ja a szakember. Más. Ame­rikában minden közintéz­ményben ott lobog a nem­zeti lobogó. Gyakran ta­pasztalni, hogy büszkék amerikai mivoltukra. És mi? Szorongunk, fé­lünk bevallani, hogy ma­gyarok vagyunk. Csendben figyeljük a „nagyokat”, a már beérkezetteket, a fej­lettebbeket. Nem tanulunk, hanem szégyenkezünk. Vagy nyiladozó bicskával irigykedünk. Nyomjuk a víz alá, akit csak tudunk. Mostanában egyre erősebben érzékelhe­tő a magyar kultúra meg­osztottságára való törekvés. A kormánypárt a magyar­ra, a nemzetire esküszik, az ellenzékiek táborából nagyon sokan pedig a vi­lágpolgári kultúrát részesí­tik előnyben. Van ugyan sajátosan magyar kultúra, de sohasem lehetett meg (és nem is volt) az egyete­mes hatások nélkül. A világ nem arra kíváncsi, hogyan másoljuk a nyugatit, hanem mennyire vagyunk képesek ötvözni a haladót a magyar sajátosságokkal. Akkor is, ha a kormány- rúdnál ülünk, s akkor is, ha oldalról figyeljük a jár­mű haladását. Kurzuszárás Gyarmaton Fehérgyarmat (KM — M. K.) — A fehérgyarmati „Bárdos Lajos” Általános Is­kola ének-zene tagozatos, de évek óta (az orosz mel­lett) komoly gondot fordít a német és az angol nyelv ok­tatására. Az AVS Center kanadai- magyar vállalat készítette nyelvi laboratórium nyáron sem „pihen". A 10 napos kurzus részvételi díja 6 ezer forint volt. A tantermekből kialakított szálláshely, a tor­nacsarnok, a városi strand; Szatmár-Bereg nevezetessé­geinek megtekintése, s ter- mészeteesen a teljes ellátás is „benne volt" ebben az összegben. A Kaliforniából á közelmúltban hazatért tanár­nő; nagyváradi vendégta­nárnő; s több nyelvtanár gondoskodott arról, hogy kezdő, középhaladó és ha­ladó szinten folyhassék in­tenzív munka. Kaposvártól Agárdon, Bu­dapesten, Tiszalökön keresz­tül a szatmári településekig korban és előképzettségben sokszínű volt a mezőny. Vol­tak olyanok, akik már az előző nyáron is itt jártak. Az intenzív képzéshez könyvet, feladatlapot kapott min­denki. Kazettákon pedig ha­zavihette a kapott fel­adatok azon részeit, amivel otthon tovább gyakorolhat. Természetesen foci, asztali- tenisz, diszkó s még TÁTIKA is szerepelt a programban. Így érthetően a viszontlátás reményében búcsúztak a na­pokban a fiatalok egymástól. KOMMENTÁR ___________ Rácsodálkozások Réti János A körülöttünk zajló tu- lajdon-, illetve tulaj­donosváltás egymásra csadálkozós szakaszában vagyunk. Mi, munkaválla­lók az új gazda, a tőkés által követelt teljesítmény­re csodálkozunk rá, a jó esetben híres-neves nyuga­ti tulajdonosok pedig a ma­gyarok képességére, a ma­gyaros virtusra, ami kísé­rőnk immár több mint ezer esztendeje. Rövid idő leforgása alatt két olyan munkahelyen is jártam, ahol az üzem vi­lághírű cég része, illetve partnere lett a rendszervál­tás során. Ezekben a gyá­rakban újságolták, hogy a technológiai folyamatok el­sajátítása végett kiutazó munkásaink nemcsak meg­tanulták a műveleteket, hanem túlszárnyalták az ott dolgozók teljesítményét. Hogy kis idő elteltével mennyiségre és minőségre egyaránt különb munkát végeztek, mint azok, akik eleve ott tanulták ki a gyártás mesterfogásait. Be­vallom, e hírek hallatán büszkeség töltött el. Ponto­san azt látszanak igazolni ugyanis, amit időtlen idők óta hajtogatunk: tehetséges nép a magyar! Korlátok, falak leomolván nem vélet­lenül repesnek felénk a dúsgazdag befektetők (is!), lévén olyan szellemi-szak­mai értékekre találnak mi­felénk, amire nyugodtan építhetik elképzeléseiket. Mire ezt dagadó nemzeti öntudattal végiggondolom, hazaérek és lám, azt tapasz­talom, hogy a kőművesek nem jól rakták a lépcsőt, hogy elromlani készül a bojler, működésképtelen a sarki telefon és már megint nem vitték el a szemetet. Egyszer lennénk már itt­hon, magunk között is olyanok, mint odakint! Amikor épp megmutatjuk hogy milyenek vagyunk. Nézó'l^on^ Egy kulira

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents