Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04 / 157. szám
10[ SA. %det-(Magyarország hétvégi meCCékUte 1992.jútius 4. Francia tej Mindenkit szeretni Cselényi György Nyíregyháza (KM) „ — Csendben ül a fotelban. Ősz haján szikrázik a napfény, kezei ölében nyugosznak. A falióra járását hallgatjuk. Babi néni jelenléte a nyüzsgő, rohanó, taposó világban békességet áraszt. Otthona meghitt sziget, ahová kimondva, vagy kimondatlanul szomszédok és ismerősök sokasága szerétéiért, lelki felöltődésért jár. Az asztalán könyvek, újságok. Azt hiszem Kristóf Ervinnét, Babi nénit az élet sok-sok megpróbáltatásán valamiféle csodálatos varázserő segítette át. Azt mondja, az élet szeretetét jórészt a boldog gyermekkorának köszönheti. — 1926-ban Hajdúböszörményben születtem — emlékezik. — Édesapám huszár volt, 1929-ben helyezték Nyíregyházára. Természetesen a családja is vele tartott. Ekkor hároméves voltam. A húgommal együtt szeretetben nőttünk fel. A szüleim mindent elkövettek, hogy gond nélkül élhessünk. — Az elemit a református iskolában végeztem — folytatta Babi néni. — Utána a leány kálvineum polgári iskolájába jártam, majd kereskedelmi szaktanfolyamot végeztem. — 1946-ban férjhez mentem, két fiúnk született. Később az egészségügyi szakiskolában folytatott tanulmányokat követően bölcsődei gyermekgondozó lettem. Egy év elmúltával a dohánygyári gyermekintézmény vezetőjévé neveztek ki. 1968-ban átköltöztünk a Malom utcai bölcsődébe, ahol az előzőhöz hasonló beosztásban dolgoztam. Innen 1982-ben mentem nyugdíjba. Babi néni számos betegsége pllenére ritkán keseredik el. Élete túlnyomó részét az egyszobás lakásában tölti. Az ismerőseiben gyakran megfogalmazódik a kérdés: hogyan tudja a sorsát elviselni? — Nagyon szeretek rádiót hallgatni, az szinte szünet nélkül szól — válaszolta Kristóf Ervinné. — A zene világában élni csodálatos. Nappal sose nézek tévét. Ezek után a szó Babi néni egy napjára terelődött. Reggel fél 6-kor ébred. Ekkor arra szokott gondolni: hála Istennek, hogy ezt a napot is megérte. (Amikor ezt mondja, könnyezik, de az arca egy perc múlva már mosolyra derül.) Beágyaz, beadja magának az inzulint, ami után rögtön ennie kell. Később lemegy az újságért. Az a mindene. Elsőként a gyászjelentéseket olvassa el, amit a zenei hírek követnek, de a napi politikai és egyéb események is sorra kerülnek. — Fél tizenkettőkor a bölcsődéből Marika meghozza az ebédet — említi. — Nem válogatok, mindent elfogadok. Marikával egy kicsit elbeszélgetek. Általiban a bölcsődéről, meg a gyermeklétszámról érdeklődök. Örülök, ha sokan vannak, mert akkor az intézményt a bezárás veszélye nem fenyegeti. Most jó a létszám. Megebédelek, elmosogatok, majd megiszom egy kávét. Az idős asszony délután, amíg a gyerekeit es az unokáit várja, rendszerint olvas. Imádja a történelmi, valamint a zenei támájú könyveket. Most olvasta Schubert életrajzi kötetét. A regényekből életerőt és bölcsességet merít. Csaknem mindegyikben találkozik a magáéhoz hasonló sorsú és gondolkodású emberekkel. Az elesetteket nagyon sajnálja. A szenvedésüket olykor megkönnyezi. A sikerükért pedig szívből drukkol. — Szerencsére nem vagyok irigy természetű, azzal elégedtem meg, amim van — vallja Babi néni. — Kocsira, nagy házra sosem vágytam. A lelki békémet, a nyugalmamat talán a világ iránti nyitottságomnak köszönhetem. Nem tudok olyat mondani, ami nem érdekel. Sosem gondolkoztam úgy, hogy már öreg vagyok, nekem minden mindegy, utánam az özönvíz. A rengeteg betegségen a Jóisten segített át. A reménység tüze még a halál árnyékában sem hunyt ki bennem. Egy virágszál, egy jó szó, vagy bármilyen apró kedves, emberi gesztus elégedetté tesz. — Hogy mit szeretnék elérni? — kérdez vissza az idős asszony. Azti, hogy a gyerekeim és az unokáim boldogan éljenek. Megcsörren a telefon. A kagylót gyors mozdulattal veszi fel, s halk, kedves hangon szól. Arcán a rácok kisimulnak, hiszen a hogyléte felől régi ismerőse érdeklődik. Csak néhány, rutinszerűnek tűnő szó hangzik el, máris önfeledten sóhajt, ugyanis így már sokkal gyorsabban múlik az idő, könnyebb a teher, jobb a kedély. Lassan az ablakhoz megy, kinéz az utcára, ahol minden fa, minden épület, sőt minden ember ismerős. Az ajtónál kopogtatnak. A földszintről az alacsony, szemüveges Matild néni teszi tiszteletét. Látszik, Babi néninél szinte otthon érzi magát. Vele pénzügyi dolgokról osztja meg aggodalmát. Egy-két perc, s már megy is. Fiatalok és idősebbek jönnek haza a munkából, akik nem érzik jól magukat, ha Babi néninek nem öntik ki a szívüket, lelkűket: aznap mi jó s rossz érte őket. E néhány perc mindnyájuknak nélkülözhetetlen. Kölcsönösen feltöltődnek, ami által a vendégei a napi robotból lélekben is hazatérnek. Babi néni a házból évekkel ezelőtt elköltözőitekről sem feledkezik meg. Különböző alkalmakkor a szülőknek és a gyerekeiknek képeslapot küld. Élete értelme, célja mindenkit szeretni, mindenkinek jót kívánni és tenni. Szentmihályi Szabó Péter lakótelepi közért hűA tőpultján tetszetős, fehér üvegek sorakoznak, címkéjük más-más színű, de az áruk ugyanaz: hetvenegy forint. A fél literes üvegek csábítóak, a nyugdíjasok nézegetik, leveszik, gusztálják, az egyik bácsi merészen megszólítja a csatakos magyar tejeszacskókat kirakó, mogorva elárusítónőt. — Tessék már mondani, mi ez? — Francia tej! Különféle zsírtartalommal. Literje száznegyvenkét forint — vágja oda foghegyről, némi kajan- sággal a nő. — Francia tej! Már ilyet! — hüledezik az öregúr, gyorsan visszateszi a becses árut. Kíváncsian én is közelebb lépek, elvégre nem minden nap láthat az ember francia tejet. Szívesen meg is kóstolnám, biztosan lehet valami titka, valami fölséges íze, tápereje, hogy a jó bornál is drágább. Hiába, a francia tehenek... tán még a szőrüket is divattervező írja elő, s nyilván maguk közt franciául beszélnek. Nem azt mondják, mint a mucsai magyar tehén, hogy mú, hanem azt, hogy mű. Jut eszembe, ez biztosan nem valárni gyanús műtej, hanem békebeli, nyugati, kapitalista, farmertej. Szóval biztosan megéri az árát, ha már valakinek eszébe jutott, hogy a lakótelepi közértbe ezt kell importálni. Ahogy a magyar csokoládék is szépen eltünedeztek, s megjelentek a tévében reklámozott, méregdrága amerikai meg svájci csokik, így van ez szinte mindennel. Még van itt-ott magyar áru, de már például árulják hatszáz forintért a francia bort is. Jól van ez így: akinek telik francia tejre, igyon francia bort is. Az áruházban, lám, már itt van a Közös Piac, itt van egész Európa. De vajon mi van a magyar árukkal odakint? Rég nem jártam külföldön, nem tudhatom, de volna rá egy fogadásom, hogy a pirospaprikán, szalámin és tokajin kívül nem sok magyar áru árválkodik a földgolyó minden javával hencegő nyugati élelmiszeráruházak polcain. Az untig emlegetett-áhhozott Európa itt van — csak nem tudjuk megvenni. Végtére is nincs ezen mit bánkódnunk: a szemnek szép áruk sokasága még akkor is kellemes, ha sóvár szemünkkel csak az árcédulát nézegetjük. Csak hát az a kérdés, közben mi történik a magyar tehenekkel, meg velünk, akiknek a magyar tej is megfelelne, meg a magyar csokoládé. Hiszen ezeknek az importált csodaáruknak akarva-akarat- lanul is árfelhajtó szerepe van: gőgös árcédulájukhoz igyekszik felkapaszkodni a magyar termek is. Aztán vagy utoléri, vagy hirtelen eltűnik a piacról. És az lesz a nagyon nagy baj, ha arra ébredünk, hogy a lakótelepi közértben már nincs választék. Csak francia tej van. Megtörtént ez már nem egy esetben, s ebben már van valami ördögi, valami felháborító. Amikor az olcsó magyar szeg helyett csak méregdrága svédet kapni, amikor az olcsó (és piszkos) gyorsbüfé helyén tiszta, de megfizethetetlen nyugati büfé nyílik. Amikor eltűnik az ezer forintos magyar cipő, és a legolcsóbb hasonló négyezer. Sopánkodunk, hogy eladják alólunk ezt a kicsi országot, s persze főleg földre, gyárra, ingatlanra gondolunk. Pedig az ország kiárusításának ez a „nyitott” kereskedelem még gyorsabb és biztosabb módja. A védtelenül hagyott, lepusztult magyar ipart és mezőgazdaságot így is térdre lehet kényszeríteni, pedig hát ez közgazdasági paradoxon: hiszen miként lehetséges, hogy a drágább áruk szorítják ki az olcsókat? Nyilván csakis úgy, hogy a drága árun nagyobb a kereskedelmi haszon. Olcsó könyvvel, autóval, szolgáltatással nem érdemes foglalkozni, s ha ezeket sikerül teljesen kiszorítani, kezdődhet a sarc. Ha egy üzletben a legolcsóbb szemüvegkeret háromezer forint, akkor a szomszéd üzlet is gondolkodóba esik. Nem folytatom, más is láthatja, amit lát. Csak ez a francia tej... ez bosszantott fel. De majd megszokom, s talán meg is szeretem. Ha már nem lesz magyar tej. Filmújdonság Gálás dámák. Színes, francia film. Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor Horpácsi Sándor Divatos író lett Márai Sándor. A divatos jelzőt egyáltalán nem pejoratívnak tartom, hanem logikus következményének az elmúlt évek történelmi és (rendszer) változásainak. Hosszú-hosszú évtizedeken át tabu volt Márai neve Magyarországon, az ideológusok vitatták, az irodalomtörténet meg a legszívesebben letagadta volna, mintha nem is létezne ez az életmű. Most, halála után egyszerre három monográfia-kísérlet is született róla: a Furkó Zoltáné, Rónay Lászlóé, s most a Szegedy-Maszák Mihályé. A recenzenst természetesen az foglalkoztatja, hogy miért is ez a hirtelen érdeklődés, az értékelési-újraértékelési kísérletek? Magára valamit is adó (ifjú) irodalmár ma nem Veres Péterrel, Garai Gáborral, vagy éppen Lukács Györggyel foglalkozik (a sor folytatható), hanem az Európai Iskolával, a Nyugattal, a Nyugatot követő nemzedékekkel (pl. Új Hold), Máraival, egyszóval azzal a polgársággal, azzal a polgári kultúrával, amelyről a marxista esztétikának (ha ugyan van olyan) csak negatív jelzői voltak. Ne söpörjük le azokat se egy mozdulattal az asztalról, mert Marxéknak is van valami igaza: a polgári társadalom se fenékig tejfel, csupán őszinte érdeklődéssel vizsgáljuk meg, hogy mi szakadt meg a magyar történelemben 1945— 48-ban, miből maradtunk ki és le, mi az amit most keservesen kell pótolnunk. Értékrendet kell teremtenünk, pótolnunk egy szétzüllött gazdaságban, erkölcsi és intellektuális káoszban, s — még — nem tudunk jobbat a polgárinál. Indirekt módon ezt látszik igazolni az évtizedeken át dúló terméketlen, „népies — urbánus” vita is, amely ideologikus alapon állította szembe a falut és a várost, a parasztságot, mint „tiszta forrást”, „nemzetmegtartó erőt” a „dekandens” polgársággal. A proletkult ideológiáját a „haladó osztályról”, s annak szövetségeséről mint rossz epizódot felejtsük is el... Szegedy-Maszák Mihály írása éppen ebben hoz újat a Márai-irodalomban, hogy nem csupán az emigráns írót mutatja be, hanem a polgárt, a polgárságot, amelyhez — Márai olykor vitatkozva vele, keményen bírálva is mindvégig hűséges maradt. Vállalva, hogy minden sarkos fogalmazás vitára ingerel, egyet kell értenünk Máraival abban, hogy az európai kultúra polgári, ami korántsem jelenti azt — sőt! —, hogy kizárja, tagadja a népi gyökereket, vagy éppen a nemzeti identitást. Márai valahogy úgy fogalmaz, hogy a nagy gondolatok nem a nyáj mellett születtek, hanem a fórumokon, az agórán. Közösséget feltételez ez, vitát, nézetek, érdekek nyílt ütközését, demokráciát, toleranciát, amely nem kizár-kirekeszt, hanem befogad, építkezik a különböző értékekből. Márai nem idealizálja a polgárságot, mint társadalmi osztályt, mert érzékeli hanyatlását, önzését, korlátoltságát is, de nem tud jobbat, nem tud mást, amely megőrzi és gyarapítani is tudja a hagyományokat. Éppen ezért tartja a polgár és a népi- ség szembeállítását, s mindennemű fajmítoszt, lett légyen az jobb- (Hitler, Mussolini) vagy baloldali (Sztálin). Márai polgárértelmezése (noha maga nem volt vallásos) megegyezik a protestantizmuséval: tudás, szorgalom, teljesítmény, tisztesség. Csak most, a szocializmusnak nevezett világrendszer bukása után, annak romjain értjük, érzékeljük igazán, hogy mit is jelent ez. Hisz éppen a totaliz- musok vették semmibe a született és a szerzett intelligenciát, helyettesítették — ideologikusán — az osztályeredettel, származással, a szorgalmat és a teljesítményt szinte kabalisztikus ráolvasással. A kassai polgár katedrálist építő polgárról írja regényeit, azaz arról az emberről, aki az elődeitől kapott értékeket szervesen, organikusan gyarapítja, viszi tovább. A polgárságot illett — balról, jobbról egyaránt — azzal vádolni, hogy „nemzetietlen”. Nos, Márai eleven cáfolata ennek. Mert jóllehet ő maga beutazta, sőt belakta Európát, Amerikát, tudta, hogy a polgárság erénye a dinamizmus, a széles körű tájékozottság, amely nem ragad le se térben, se időben, ám éppen az emigrációban döbben rá, hogy az anyanyelvéből, kultúrájából kiszakadva gyökértelenné válik az ember. Ezért az emigrációban írott művei vallomások a magyar nyelvhez, kultúrájához való hűségről. Fájdalmasan, tragikusan, mert úgy érezte, hogy ezt a hűséget csak úgy őrizheti meg, ha távozik Rákosi Magyarországából, elszakad ettől a nép- és nemzetidegen diktatúrától. A polgár meg- nemalkuvása, vagy ha úgy tetszik finnyássága volt ez: úgy őrizni meg a szabadságát, függetlenségét, hogy önként lemond a jelenlétről. Ez a távolság és távolságtartás tette lehetővé, hogy sok dologban mélyebben és pontosabban látott, mint azok, akik itthon maradtak, vállalva a megalkuvásokat, a diktatúra szellemi kasztrációját. A magyar (és általában a kelet-európai) irodalom most döbben rá, hogy milyen nagy árat fizetett ezert az elvetélt, meg nem írt művekkel... Szegedy-Maszák a szűkre szabott terjedelemben (150 kisalakú oldal) szemléletesen, de csak mint egy képletet mutatja be azt az utat, fojyama- tot, amit Márai bejárt. Áttekintést ad, nem a teljesség igényével, hisz pl. az emigrációban kiadott regényeket nem is mind ismeri —, mégis érdekfeszítően, az érdeklődést föl- keltően, azaz kíváncsivá tesz magára a Márai-művekre, s ennél többet irodalmár nem is tehet. (Kortársaink, Akadémia K. Bp. 1991.)
