Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-30 / 179. szám

1992. július 30., csütörtök HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Uj piacokra leltek Állják a próbát a Vulkánbari Antik stílusú öntöttvas veretek is ké­szülnek Kisvárdán . A SZERZŐ FELVÉTELE Vincze Péter Kisvárda (KM) — Orszá­gosan is nehéz helyzetben vannak a kohászathoz tarto­zó vállalatok. Ez főleg az kozik, de begyűrűzött a gép­ipari termékeket előállító üzemekbe is, mivel az öntö­dék a gépiparnak is beszál­lítói. Kisvárdán a VULKÁN Öntö­dei Vállalat az elmúlt évben veszteséges volt. Ez önmagá­ban nem sokat mond akkor, amikor a vállalat megőrizte fi­zetőképességét. Ma a VUL­KÁN az iparagon belül ahhoz a három öntődéhez tartozik, ahol teljes munkaidőben tud­nak dolgozni az emberek. A talpon maradás okát ku­tattuk Kisvárdán, s a VULKÁN igazgatója, Kovács Zoltán így kezdte beszélgetésünket. — Mi annak köszönhetjük talpon maradásunkat, hogy a termelésünk 80%-át külföldre. Nyugatra tudjuk exportálni. A belföldi piac teljesen ösz- szeomlott. A lakosság részére gyártott termékeinknél, főleg a radiátoroknál a múlt évihez képest hatalmas a vissza­esés. A lakosság vásárlóere­jének hiánya termékeink nagy részét érintik. De jelentkezik ez a különböző háztartási gé­peket gyártó üzemeknél, mint például a Hajdúsági Iparmű­vek, amelyeknek szállítói va­gyunk. A Hajdúsági Iparmű­veknél az év végéig egy negy­venszázalékos csökkenés lesz, míg a tűzhelyeket gyártó üzemek megrendelései 70— 75%-al csökkennek. A radiá­tormegrendelésünknél a múlt évihez képest 80%-os a csök­kenés. Kis szériákban — Hogyan sikerült pótolni a kieséseket? — A belföldi piac nagy ará­nyú összeomlása már az el­múlt év második felében lát­szott. Mi a nyugat-európai piacokon lévő kapcsolatainkat kihasználva egy erőteljesebb nyitást hajtottunk végre, s megjelentünk a közelkeleti piacon is termékeinkkel. így az ez évi értékesítési terveink az elképzelésünk szerint úgy alakulnak, hogy 80—82%-os a nyugati export, míg 18—20% a hazai termék. — Milyen ter­mékekkel sikerült piacot szerezni? — A meglévő partnereink növel­ték megrendelé­süket, de sikerült új termékekkel is jelentkezni. Most érett be a főzőlap értékesítése, amit az is bizo­nyít, hogy Izrael, Egyiptom, Görög­ország, Olaszor­szág, Franciaor­szág is a megren­delőink között van. Az Egyesült Királyságba úgy­nevezett verete­ket szállítunk. Ez a termékünk egy kovácsoltvas utánzatú öntvény, ajtópántok, kilincsek, veretek. Ezen túl­menően különböző nyugati cégek megrendeléseinek te­szünk eleget kis darabú önt- vénytermekeinkből. Az első fél éves árbevételünk 315— 320 millió forint, melyből a nyugati export 255—260 mil­lió. Talpon maradni — Mi várható a második fél évben? — Elsősorban a tőkés ex­port területén számítunk egy erőteljesebb növekedésre. Az előrejelzések azt mutatják, hogy 600 millió forint körül lesz az éves tőkés árbevéte­lünk. Az éves termelésünk várhatóan ez évben 700 millió forint körül fog alakulni. Annak ellenére, hogy a gyártás kez­detétől amíg pénzt látunk, 70 nap telik el átlagosan. Ezt a mostani bankkamatok mellett nagyon nehéz finanszírozni. Az alapanyagokért, a szállítá­si költségekért, az energiáért azonnal vagy nyolc napon belül készpénzben kell fizetni. Átmenetileg bármikor előfor­dulhat a fizetésképtelenség, ha nem találunk egy olyan pénzintézetet, amely a pilla­natnyi pénzhiányt finanszíroz­za. Ez a gyár eladó — Ez a jelenlegi helyzet Kisvárdán a VULKAN-ban. S a jövő? — Az Ipari Minisztérium ja­vaslatára a Vagyonügynökség az üzemet felvette a privatizá­ciós listára. Szerződést kötött a vállalat egy tanácsadó cég­gel az év végéig történő átala­kulás formáját illetően. Ennek a cégnek a feladata az, hogy 1993. december 31-ig magán- tulajdonba kerüljön a vállalat. Várhatóan szeptember vé­géig megtörténik a vagyonér­tékelés, s elkészül az átalaku­lási koncepció. Tisztázódnak a tulajdonviszonyok. S a va­gyonügynökség a tanácsadó céggel közösen megállapít egy limitárat, s ennek alapján hirdeti meg a vállalatot. S ek­kor bárki jelentkezhet vevő­nek. Új kürt, régi dallam? Arculatváltás — szeplőkkel Balogh József Nyíregyháza (KM) — Nem tudom járt-e a Business Design Group angol terve- zöcég valamelyik dolgozója válamelyik magyar postahi­vatalban, de azt hiszem, ha járt volna, aligha vállalta volna a magyar posta arculatának megváltoztatá­sát. Bár ha ez csak annyiból áll, hogy új lesz a jelképként használt kürt, átcicomázzák a nyomtatványokat, meg a le­vélpapír fejlécét, akkor hihető­nek latszik a változtatás, de a tartalmi változáshoz kétlem, hogy öt év elegendő volna. Mert mit lát az, aki mondjuk bemegy most a jósavárosi postahivatalba? Ha délelőtt ráér, nem kell sorba állni, csak éppen sosem találja el, melyik ablaknál intézheti el dolgát, így Murphy törvénye szerint biztosan a másik ab­lakhoz kellett volna menni. Ha délután megy, akkor van iga­zán bajban, mert a sor vége az utcán áll, s kétszer kivárni, míg rákerül a sor, nem okoz túl nagy örömet. No, de kárpótolná a kun­csaftot, ha megkapná amit kér. Mert hiába szeretne pél­dául útlevélkérő-lapot venni, az éppen kifogyott, hiába ír­ják az újságok — gondolom a Magyar Posta vezetőinek tá­jékoztatása vagy a velük kö­tött egyezség alapján —, hogy minden postahivatalban áru­sítják a kárpótláshoz szüksé­ges nyomtatványokat, itt még nem is láttak, de segítőké­szen mondják: állítólag a nagypostán — ahol talán ép­pen emiatt örökösen hosszú sorokban tolonganak — már látta valaki. Lehet, hogy a posta vezetői nem tudják: Jósavárosban és a környékén kiépült városne­gyedben 30—40 ezer ember lakik, nem kevesebb, mint mondjuk az egész volt fehér- gyarmati járásban, ahol nem­igen lehetne megtenni, hogy 48 település postáján ne jut­hatnának hozzá ilyen nyom­tatványokhoz az emberek. Bár lehet, hogy a posta még ezt is megteszi. Mert végigél­te az elmúlt rendszert, mint hatóság, mint monopolhely­zetben lévő állam az államban intézmény és ma is szemreb­benés nélkül küldi el „ügyfe­leit”. Az új postatörvény remélhe­tőleg véget vet ennek. Ha lesz — miért ne lenne? —, aki vál­lalkozik az eddig csak a pos­tától elvárt szolgáltatásokra, talán még ők is lépést válta­nak és nemcsak nyomtatvá­nyokat árulnak, hanem a kül­deményt is kézbesítik, nem csak azt az értesítést, hogy mehetünk érte. Mert a kézbe­sítési díj nem az üzengetés, hanem a szolgáltatás ára. Tárca 7 ó öt perce nem csinálok mást, csak szidom magam. A töppedt, száraz nádlevelekre emlékeztető fűszálak már halálra szurkáltak, a szúnyo­gok, pőcsikek hol a hátamon, hol a com­bomon lakmároznak, a forró izzadság- csöppek letörülhetetlenül csordogálnak a nyakamon... mit tehetnék hát, korholom magam. — Te nem vagy normális! Ahelyett, hogy ülnél a vízben, innád a hideg sört, s bazsalyognál Postásnak meg Dömének a kalandjain, most itt görnyedsz egy nagy, szikkadt legelő szélen, s kőrisfákat ásol... Végképp elment a te eszed!? Hol erősebb, hol halkabb e szóözön, egy-egy vaskosabb kifejezés is közéjük csúszik — most tehetem. A kutya sem hallja rajtam kívül. A ricsikai, meg az apá­ti, pesti, békéscsabai fiúk fent hűsölnek az ártérben, s talán az esti menün vitatkoz­nak éppen. Rostonsült ürücomb vagy kecskepörkölt legyen-e inkább. Mintha nem tudnák, úgysem ők döntenek. Ha­nem Nagygép, a bandafőnök. Akinek van persze tisztességes neve is, de mint e kompánia törzstagjainak, minden év július harmadik hétvégéjén ilyen különös meg­szólítás dukál. Vagyunk vagy húszán, s összejárunk már vagy tizenöt esztendeje. Sokan egész évben nem is igen látják egymást, de tudják, július derekán találkoznak. Mert egybegyűjti őket közös szerelmük, a Túr. Van köztünk pilóta és segédmunkás, ügyvéd és vasutas, vadőr és építész... a világ legkülönlegesebb társasága ez. Melynek tagjai ha napközben hajba is kapnak, este, a tábortűznél szent a béke. Mert ha valaki rákezdi, hogy ,,Mi­kor mentem Galica felé, még a fák is sír­tak...” elfelejti ki-ki a maga emdéefes, emeszpés, kisgazda voltát, s az sem igen izgatja őket, hogy az egyik népies-e vagy urbánus inkább, hiszen magyarok vagyunk mind, e tájról elszármazottak. De hol van még a tábortűz, a hűvös, alkonyi szellői Úgy perzsel a nap, hogy szinte szikráznak a levelek a fákon, s még a szöcskék is elbújtak valami mé­lyebb repedésbe. Ez az, ami elhajszolt engem is a táborunkból. Ez a rettenetes, árnyék nélküli forróság, a reszkető leve­gő, a vibráló hőség. A Túr hatalmas kanyart ír le itt, a víz meg a gát között pucér, fátlan legelő. Ősszel meg tavaszon jól esik elnyújtóz­nia az embernek a langyos nap alatt, de ilyentájt, nyár derekán kibírhatatlan a meleg. Ezért vagyok itt túl a gáton, a ricsei legelőn. Néhány lépésnyire tőlem a hí­res ricsei makkos, az erdő mellett tö­mérdek embermagasságú tölgy-, meg kőriscsemete. A tölggyel már próbálkoz­tunk, nem fogant meg. A kőrist ásnám tehát. De az istennek se tudok a gyökerek­hez férkőzni. Olyan szorosan ölelik a füvek, a virágok, hogy félóra is eltelik talán, mire végzek az egyikkel. A másik már könnyebb. Tudom, hogy csak a mélybe igyekvő főgyökeret kell eltalál­nom az ásó élével, s már emelhetem is földlabdástól a fát. A kettőben van vagy harminc kiló, így aztán mire a táborhelyre érek, csak lerogyok a fűbe. A többiek még kacagtak az előbb. Aztán egyikük ásni kezd, a másik vízért megy a Túrra, a harmadik meg vastag husán­gokat vág, hogy legyen majd mihez köt­ni a két sihedert. Nem telik másfél órá­ba, a két kis kőrisfa már szálegyenesen dacol a hőséggel. Nézzük a két, apró levelű csemetét, s tudom, a többiek mire gondolnak. Jövőre, ha újból eljö­vünk, meglesznek-e még vajon? Ke­gyes lesz-e hozzájuk a föld, az itt élő ember? Hisszük, hogy Csaholcon, meg Túrricsén nem olyan barbárok még az emberek, mint ahonnan mi jöttünk. Mi, a faültetők. Néző(poní) Képernyős ártalmak Dankó Mihály A televízió képernyőjé­ről, a mozivász­nakról özönlik ránk a krimi, a pornó, a horror. Ak­kor döbbentem meg igazán, amikor ismerősöm elmesél­te, fiai — akik már betöltöt­ték a tizedik életévüket —, félnek este a sötétben. Nem mennének ki egyedül a la­kásból semennyi pénzért. A másik, a Caligula című film utáni szülői felháborodáso­kat volt részem végighall­gatni. Szinte elképesztő rémtet­teket tud az emberi elme ki­találni. Bár néha az élet megcáfolja a legszörnyűbb fantáziát is. A legintimebb érzéseink is képernyőre kerülnek. A test hamis örömei becsapják a szemeket. Hogy várjunk így figyelmességet, udvariassá­got a fiúktól, ha a ,,love sto­ry” ma a lány fehérneműjé­nél kezdődik. Elsivárosodott lelkeket a színpadias — tő­lünk oly távol álló szirupos, édesbús — történetek ráz­zák meg. A jó és rossz küz­delme a modern gyermek­mesékben, a krimikben zú­dulnak ránk. De térjünk vissza a kiindu­ló gondolathoz. Tudom, so­kan ágálnak az ellen, hogy nem kötelező ezt megnézni, a tapasztalat viszont azt mutatja, bármelyik csatorná­ra kapcsolunk, szinte mindig ezekkel a műfajokkal talál­kozunk. Sokan meg sem próbálják eltiltani gyermekei­ket, örülnek, ha csendben marad a képernyő előtt. Aki mintát a televízióból merít, hasonlítani akar és azono­sulni — beállítottsága sze­rint — a jóval vagy a rosz- szal. Egy képzelt, díszletek­ből álló világban kezdenek élni, örömeiknek, félelme­iknek mozgatórugói a filmen látottak. Ki a felelős? Aki arra hi­vatkozik, csak erre van kö­zönség, s pénzt a közönség hozza? A szülő? Aki meg­tilthatná, hogy gyermeke megnézze ezeket a filmeket, vagy megmagyarázná, hogy a valóság teljesen más. Ta­lán túlságosan sok is a fele­lős. De mi lenne ki-ki bele­nézne olykor a tükörbe és nem a mások arcát vélné felfedezni, hanem a sajátját. Itt kellene elkezdeni... De ne úgy, hogy a gyereket eltiltjuk a tévétől. így az onnan ere­dő jótól is eltiltjuk. Az sem lenne bölcs lépés. A tévé ártó, rossz szellemétől kel­lene távoltartani magunkat és a fiatal nemzedéket. Hogy tiszta maradjon a lel­künk. Vagon vagon hátán Záhonyban NÁBRÁDI LAJOS FELVÉTELE Kommentár Tüneti kezelés Páll Géza J-l rülnünk kellene a í 1 megyeszékhelyen W közreadott hírnek, amely szerint havonta ezer nyíregyházi család vásárol­hat élelmiszert, mosószert havonta 2—5 ezer forint ér­tékben, kedvezményes áron. A diszkontáruházak tarifáihoz képest is olcsób­ban. Kijelölt abc-k árusítják majd a vélhetően legolc­sóbb lisztet, cukrot, kenye­ret, tejet, felvágottat, mo­sószert. Mi ebben a rossz? A szegényebb rétegekről való intézményes, és várha­tóan rendszeres gondosko­dás egyik bíztató jele ez, amire, jól tudjuk, nagy szük­ség van. S mivel mindennek megvan a maga rendje, a rászorulókat előbb alapos átvilágításnak vetik alá, egyéni környezettanulmány után kapják meg a kedvez­ményes vásárlásra jogosító igazolványukat. Nevezhet­jük ezt a papírt bárhogy, az idősebbek emlékezeteben a szegénységi bizonyítyány címszó ugrik be. A Horthy korszakban ugyanis ez járt a legszegényebbeknek. Most valószínű nem így hív­ják majd a vásárlási igazol­ványt, de attól még ugyan­azt a szerepet tölti be, mint az előbb említett szegény­ségi. De ebben sincs semmi kivetnivaló. Nehezebb viszont elkép­zelni, hogyan húzható meg a kritikus választóvonal, amely kijelöli a legszegé­nyebb és a szimplán ,,csak” szegények közötti határt. S egyáltalán mi lesz azokkal, akik még legalább annyian vannak, mint a majdan sze­rencsés kedvezményezet­tek, de nekik nem jut ilyen igazolvány, illetve pénz. Nem kevés forintjába kerül ugyanis a városnak era lé­pés, mert a normál és az olcsóbb ár közötti különbsé­get, érthetően, nem a kijelölt boltok állják, hanem meg­kapják az árkiegészítést a közös kasszából. Újabb kér­dés, mi lesz azokkal, akik szégyellik a szegénységüket és nem indulnak el tüleked­ni, mert menjen ez bármi­lyen gondos szervezéssel, tumultusra számítani lehet. Őket felkeresi valaki, vagy maradnak a megszokott szegénységükben? Tüneti kezelés ez, nyilván jól tudják ezt azok is, akik segítő szándékkal úgy dön­töttek, most már ideje lesz nemcsak beszélni a máról holnapra élő, nehéz anyagi helyzetű családokról, hanem tenni is valamit értük. Ezért elismerés illet mindenkit, aki ez ügyben bábáskodott. De köztudott az is, hogy a tüneti kezelés nem oldja meg, csak elodázza a gyökeres gyógyítást. A gazdaságun­kat kellene rendbe szedni, fokozatosan meggyógyítani, hogy kevesebb legyen az elszegényedő ember.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents