Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-11 / 163. szám

1992. július 11.

Ä 9(e(et-íMatfyarorszáci hétvégi metCét&te j 11

A büszke rádi torony

A SZERZŐ FELVÉTELE

Cservenyák Katalin

ég el sem hagytuk Vas- megyer határát, a távolban máris kékesfehéren tűnik fel a tiszarádi református templom tornya. Büszkén nyújtogatja nyakát a neki derékig érő fák lombjai közül, messziről hirdetve: itt, kérem, én vagyok a legmagasabb és a legszebb.

Könnyű neki! Dombra építették. Lehetett itt akármilyen áradás, egy csepp víz nem sok, annyi sem jutott fel a talapzatáig. Na, de micsoda dolog az, hogy Tisza(!)rádnak hívnak egy olyan falut, amelyikben még csak egy kis patakocska sincs. Egészen Tiszate- lekig kell annak t taznia, aki vizet akar látni. Nincs itt, kérem, egy holtágnyi Tisza sem.

De volt! — cáfolnak rá a rádiak, hisz a folyó szabályozása előtt ez árterület volt, nem egyszer kellett csónakba szállniuk azoknak, akik Vasmegyerre igyekeztek. Persze nem is ártott az a néhány áradás, mert szépen terítette a kerteket hordalékával a Tisza, s a tőzeges talajon bármi megterem — karfioltól, brokkolitól a tengeriig.

1377-ben már jegyezték a krónikákban a falut, bírság fejében ugyanis ekkor kobozták el egy Márton nevezetű kisnemestől, s a Kállayaknak adták. A XVI.

században aztán a Rádyak- hoz került (ők a névadók), majd a következő században már két család osztozkodott a határon, a Rádyak és a Las- kayak. A Rétköz legkisebb települése ez. Még gyalog sem kell félóra, hogy végigjárja a vándor. Valamikor négyoszta- tú, nádfedeles házikók álltak a közepén orsósra szélesedő egyetlen utcáján, de mára már elég vegyes a kép.

Épültek új házak a régiek közé, de igazán szép portát keveset találni. Hivalkodóan gazdagot pedig egyet sem.

Panaszkodik is a többség — kevés a fizetés, a nyugdíj, alig akad munka. Na, persze, volt köztük olyan is — igaz, csak egy —, akinek szívem szerint azt mondtam volna: amíg egy kis szeszre futja, bátyám, addig panaszra nem lehet oka. S emiatt van tán az is, hogy ereje fogytán, nehezebben megy a ház körüli munka. De nem mondtam, ő dolga.

Özvegy Tarcsi Mihályné azonban azqk kqzé tartozik, akik súlyos betegségük ellenére is igyekeznek háztájiból pótolni a kevéske nyugdíjhoz. Nehezen viszi már a lába, de hát azért találták ki a járókát, hogy annak a segítségével még elláthassa a baromfiakat, aztán, ha elfárad, leül egy kicsit az árnyékba. Igaz, neki szerencséje van, sokat segítenek a gyerekei, meg a közelben lakó Berencs András- né is, aki szívesen átjár hozzá egy kis napszámra — ő is jól jár —, most éppen a kertet kapálja. Aztán siet haza, két

kicsi gyermek várja otthon, na és a beteg férje, aki ugyan még mindig táppénzen lehetne, hisz naponta jár az orvoshoz ellenőrzésre, de kénytelen volt munkába állni — éjjeliőr —, különben nem tudnák fizetni havi tizenkétezer forintos OTP-t.

Bizonyára nem voltak ők mindig ilyen nehéz helyzetben, csak hát a betegséggel nem számolhattak előre. Kértek segítséget az önkormányzattól is, de valaki azt mondta nekik, ha színes tévére, videóra futotta, akkor ne várjanak semmit. Tejjegyet is csak kilencszáz forint értékben kaptak a két gyerek után egy évre. Az asszony szeretett volna munkába áilni, volt is helye a hűtőházban, de nem vállalhatta a három műszakot a gyerekek miatt.

A falu napközben csendes. Este viszont időnként elszabadul a pokol. Az új soron főként cigány nemzetiségűek kaptak telkeket, s köztük akad néhány duhaj kedvű is, aki a diszkóból hazafelé menet nemigen törődik azzal, hogy más már az igazak álmát aludná.

Csaknem a falu közepén áll egy barakkszerű épület. Egészen picike tábla hirdeti — ez itt a fodrászat. Takács Sándorné, aki egyszemélyben férfi-, női és gyermekfodrász, éppen dauert készít, aztán egy kisfiú haját nyírja le.

— Kicsi a forgalom — mondja. — De a nagyobb baj az, hogy — bár ugyanannyiért veszem az anyagot én is mint a városiak —, csak féláron dolgozhatok, vidéki árszabály vonatkozik ránk. Az is igaz, ha drágább volnék, rám sem nyitnák az ajtót.

Gyorsan osztok, szorzók, s rá kell jönnöm: nem is lenne rossz bolt falun dauert csináltatni, bőven háromszáz forint alatt maradnék.

— Az új, divatos frizurákat egyre többen kérik — folytatja Takácsné, aki Nyíregyházán szerzett gyakorlatot, de válása után visszaköltözött szülőfalujába.

— Ha egyvalakinek nyírok egy fazont, a következő héten biztos többen jönnek, hogy nekik is olyan kell.

Amilyen pici a falu, épp olyan csöppnyi a polgármesteri hivatal is. A polgármester egyszemélyben postamester is, ráadásul asszony. Ami azért ritkaság. Papp End- rénének hívják, de leginkább Zsófikénak becézik a falubeliek. Négy induló közül őt választották elsöprő többséggel már az első fordulóban. Nem is kell kérdezni, magától mondja, a legnagyobb szenzáció most, hogy épül végre a

nagyhalászi út, ha minden igaz, augusztus 20-án avatják.

— Állítólag — mondja — az 1938-as választásokon valaki azt ígérte, ha ő lesz az országgyűlési képviselő, megépítteti az utat. Nem lett.

Azóta is kerülnek vagy nyolc kilométert a szomszéd faluba, holott mindössze kettőre van, s ha kész lesz az út, a tiszarádi ember közelebb lesz Nagyhalász központjához, mint aki ott lakik ugyan, de a falu végén.

Valójában egy diplomázó diák, nevezetesen Horváth Sándor az, aki az első „lökést" adta az útépítéshez. Az ő terveivel a hóna alatt kereste fel rögtön az első fogadóóráján a körzet képviselőjét, Jakab Ferencet a polgármesterasszony, hogy támogassa őket. ígéretet rögtön kapott, de maga sem gondolta volna, hogy a képviselő rövid időn ^elül azzal jelentkezik: már a minisztérium is áldását adta a dolgora. Akkor még bekötőút lett volna aztán besegített a Közlekedési Minisztérium is, pályázatokkal együtt megnyerték a költségek 68 százalékát, a többit már az önkormányzatoknak kellett ösz- szeadniuk. A nagyhalásziak úgy tudják, ők építik az utat Tiszarádnak, az igazság viszont az, eddig csak félmillió forintot adtak bele (ugyanakkor kétmillió kártalanítást kér az ottani téesz, amiért a telepét kettévágja az út), a rádiak pedig összesen 4,5 milliót. Ráadásul úgy, hogy a település éves költségvetése mindössze kilencmillió forint.

A polgármester asszony úgy számol, mennyi pénz marad az út megépülte után a falu lakóinak — alig vannak többen ötszáznál — zsebében. Hisz rövidebb távolságról kell hozni ezentúl a szenet, olcsóbb lesz a buszozás is, arról nem beszélve, hogy a nagyobb gyerekeknek — mert csak az alsó tagozat működik itt — nem kell középiskolába Nyíregyházára menni, könnyen elérhető lesz az ibrányi szakiskola is.

A távlati tervek között szerepel az orvosi rendelő és a polgármesteri hivatal rendbehozatala, legalább annyira, hogy ha felmegy a kéményseprő a tetőre, ne szakadjon le a plafon, az iskolát pedig már korábban felújították, vizesblokkot kapott és központi fűtést.

zeretet, béke, összefogás — ezt szeretné elérni Papp Endréné a faluban. Hogy jó alapok vannak ehhez, mi sem bizonyítja jobban: közadakozásból újították fel a református templomot, amiért irigykednek is a szomszédos községek, a kivitelezéshez pedig találtak olyan mestert, aki elfogadható áron dolgozott, sőt, még azt is mondta: tud várni. Az utolsó részletet most fogják törleszteni. Két és fél hónapig tartott a felújítás, s példa nélküli — viszont követendő —: minden nap más más család látta vendégül ebédre a kőműveseket. Hát ezért olyan büszke az a templomtorony!