Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-11 / 163. szám
1992. júCius 1L Ä ‘Keíet-üvíagyarország (wtvißi mettét&te 7 Orvosválasztósdi Kovács Éva jm kártyákkal kezdőit dött. Akkor, amikor ^"1 minden magyar állampolgárnak kipostázták azokat a betegbiztosítási kártyákat, amelyeknek birtokában szabad akaratából valamennyi címzett kedve szerinti orvost választhatott. A kártyák lehetőséget teremtettek arra, hogy eddig is bevált orvosuk mellett újból voksoljanak, vagy éppen a nekik nem tetszőnek búcsút mondjanak az emberek. A szabad orvosválasztás több az egészségügy vívmányánál, tágabb jelentőségű ennél, hiszen azt sugallja, hogy ha fodrászt és pedikűröst, akkor legfontosabb dolgunkban, saját egészségünk ügyében immár mi magunk dönthetünk, orvost választhatunk. Új jogaival élhetett hát a beteg, s vizsgázott, pontosabban vizsgázik ma Js naponta az orvos, hiszen ezúttal számszerűen is kiderül, hányán választják, hányán kedvelik őt a betegek, Igaz, a dolog, ezúttal sem lett tökéletes, hiszen a választásnak is csak úgy lehet értelme, ha van miből választani. Azt pedig senki sem tagadhatja, hogy e szempontból a vidék, a falvak, községek lakossága bizony hátrányos helyzetbe került, hiszen az utazás, más faluba, városba járás költségeit nem fizeti a társadalombiztosító... A ká rtyáké nak nemcsak az orvosválasztás szempontjából van jelentős szerepe. Olyan dokumentumok, amelyekkel az orvosi ellátás július 1-je után is Ingyenesen igénybe vehető. Persze csak akkor, ha előtte tulajdonosa után '• járulékot fizettek a TB-nek. A gyógyulás eddig állampolgári jogon, valamennyi beteg embernek járt, ezentúl azonban csak az érvényes kártyával rendelkező biztosított veheti igénybe. Az egészségügy reformjának ellenzői épp ezt kifogásolták. Attól tartottak, sokan lesznek azok, akik az új rendszer bevezetését követően az ellátásból kiésnek, bajba jutván orvoS, kórház nélkül maradnák. Nincs ok az aggodalomra, hiszen a törvény szerint ilyesmi nem fordulhat elő, hiszen aki munka illetve jövedelem nélkül él, ahelyétt a lakóhely szerinti önkormányzat fizet. A rendszer tehát életbe lépett, s azóta bizony sokat bosszankodnak a betegek é az orvosok. Nehéz megszokni az újat, amiből pedig hirtelen jócskán akad. Nemcsak a beteg, az orvos is rosszabb helyzetbe került, bár ,,rangja nőtt", körzeti orvosból háziorvossá lépett elő. Nem csoda hát, ha az orvosi rendelő tájékáról egyidőre elmenekült a nyugalom. A zsúfoltság, a várakozás, a tájékozatlanságból adódó bizonytalanság orvost és beteget egyaránt kimerít. Ráadásul az orvosok egy részének nemcsak a rázúduló, az egészségügy reformja által kötelezővé vált új feladatokkal, hanem az önkormányzatokkal is meg kell küzdeniük. Az új rendszer ugyanis nemcsak több munkát, hanem nagyobb önállóságot, szabadságot, saját sorsa felőli döntési jogot is garantál az orvosoknak. Csoda hát, ha nem mindenki nézi jó szemmel mindezeket, ha egye$ önkormányzatok még má iS szívesen tekintenék rabszolgának őket, s szeretnék valamennyiüket hűséges alattvalóiknak megtartani. Határozottabb fellépést! L assan két részre szakad az ország. Egyik fele — tálán mondani sem kell, hogy zömében a kárvallottak, — rendőrért, nagyobb szigorért kiáltanak, s tiszta szívükből sajnálják, hogy hazánkban is eltörölték a halálbüntetést. A másik tábor épp ellenkezőleg gondolkodik. A humanizmus, az emberiesség jegyében szeretné csökkenteni a rendőri beavatkozásokat, nagyobb szabadságot, s a börtönben is színes tv-t követel a letartóztatottnak. Nemrég például parlamenti interpelláció született azért, mert egy Szabolcs megyei rendőri akciót tartott brutálisnak, s mélységesen elítélendőnek a képviselő. Hova jutunk — tette fel a kérdést — ha ez így megy tovább? Mivé lesz a jogállam, ha a rendszerváltás második éve után mindez megtörténhet? A kérdés jogos, az aggódás dicséretes, csak éppen egészen más okok miatt. Mert mint kiderült, a felszólaló, a mások érdekeiért szót emelő nemigen talált egyetértésre hallgatói között, sem szűkebb, sem pedig tágabb környezetében. Az emberek mára eljutottak oda, hogy a tisztességes többség érdekében a kisebbségben lévő bűnözők szigorúbb elítélését, a rendőrség határozottabb fellépését sürgeti. S nem azért, mert bosszúra vágyakoznak, pusztán csak azért, mert élni szeretnének. A múltról tudunk, a jövőre készülünk, s eközben naponta tapasztaljuk, milyen is a jelen. Az emberek félnek, mert tehetetlenék. ~ A rendőrök eközben kettős szőri— tásban élnek, mert miközben az egyik oldal nagyobb szigort és határozottságot vár és remél tőlünk, a másik tábor ezenközben árgus szemekkel figyeli, hogy követnek el hibát, mikor lehet a rendőri intézkedésből ügyet, netán országos botrányt faragniuk. Pedig a megoldás nem ez. Elemzések bizonyítják, hogy a magyarországi bűnözés jelentés és folyamatos növekedésére való tekintettel — a fejlett nyugati demokráciákhoz hasonló módon — bizony nem ártana a jelenleginél nagyobb, több szigorúság. Ideje lenne tisztázni, törvényes keretek között meghatározni és garantálni azt is, kinek mikor, mihez van joga. Mert ne mondja senki, hogy helyénvaló, ami manapság gyakori, mikor is a tettenért betörő becsmérelheti, akár meg is ütheti a rendőrt, aki mindézt ,,a betörő is ember" álhumánuma alapján köteles lenne szó nélkül elviselni. Aki gyakran néz krimit, saját szemével láthatja: a példaképül választott fejlett Nyugaton ilyesmiről bizony szó sem lehet! Ott a gyanúsítottat, pláne a tettenértet motozás ürügyén úgy odakenik a rendőrautóhoz, hogy azt nem köszöni meg, s mégis csak a legritkább esetekben jut eszükbe apellálni emiatt. Persze nemcsak a nyugati krimik vitatható tanulsága, a józan ész is azt mondatja velünk, igenis szükség van az eddiginél szigorúbb rendőrségre, elérni, hogy ne a tisztességes ember, hanem a bűnöző féljen. O Fazekas Árpád Negyvenegy évvel ezelőtt, 1951. június 13-án, Kádár Gábor 51 éves gyulaházi gazdálkodó az utolsó szó jogán így könyörgött Dr. Szeszák Gyulához, a nyíregyházi megyei bíróság és egyben a rögtönítélő bíróság elnökéhez: „Azt kérem, hogy gyermekeim apját ne fosszák meg az életétől. Szívemre teszem a kezemet, hogy nem akartam a fegyvert a társadalom ellen felhasználni. Alázattal kérem a bíróságot, hogy legyen tekintettel arra, hogy nem rossz szándékkal követtem el a cselekményemet és 3 gyermekemet ne hagyják árván.” A per idején Kádár Gyulaháza község Petőfi u. 59. sz. alatti portáján lakott feleségével (szül.: Gyüre Jolán; ma: 82 éves) és Katalin, Gábor valamint Ilona nevű akkor 15, 10 illetve 4 éves gyermekeivel. Dolgos, becsületes ember volt és 34 katasztrális hold földjén sikeresen gazdálkodott. Az 1926—29 közötti években Kanadában farmon dolgozva külföldi tapasztalatokkal is bírt. A portájára beszállásolt, visszavonuló honvédek 1944 őszén szanaszét hagytak 22 töltényt, 1 huszárkarabélyt és 1 tüzérségi gyújtófejet, rame- lyeket Kádár Gábor különösebb figyelemre sem méltatott és nem szolgáltatott be A bíróságon ezt így indokolta: ,,Kuláknak minősítettek és féltem, hogy megbüntetnek emiatt. Olvastam a lapokból is, hogy felakasztottak kulá- kot, mert fegyvert rejtegetett."-Sajnálatos, hogy rö'perről a megyei-bíróságon avagy a íeP~ véltárban hiába keresnénk adatokat. Megsemmisítették! Csak a hozzátartozóknak 1990-ben a rehabilitáció végett benyújtott kérelmük megvizsgálásakor derült ki, hogy a bíróságon kizárólag az iktatószám és a börtönfeljegyzési lap maradt meg. Szerencsére egy egykor mellőzött, Dr. Simon István, nyug. ügyvéd a per idején bírósági fogalmazó és jegyzőkönyvvezetőnél megmaradt egy másolat. Köszönetemet fejezem ki ezen terjedelmes anyag rendelkezésemre bocsátásáért és nem kevésbé értékes szóbeli közléseiért is. A per száma: B. 2276/1951—3. Eszerint az 5 tagú rögtönítélő bíróság Nyíregyházán 1951. június 13-án, szerdán 16 órakor kezdte Kádár Gábor lőfegyver és lőszer bejelentési és beszolgáltatási kötelezettségének elmulasztásával valamint robbanóanyag tartásával elkövetett bűntettének a tárgyalását. Este 21 óra körül hangzott el a halálos ítélet; ezután ugyanez a bíróság (!) kegyelmi tanáccsá alakult, s döntése alapján 23 óra 51 perckor már fel is akasztották a szerencsétlen embert. A megfélemlítés lehető legnagyobb mértékét kívánták elérni a tárgyalás nyilvánosságának biztosításával. Mai szemmel és a polgári társadaKádár Gábor gyulaházi gazdálkodó lom követelményeivel nézve e pert: a törvénytelenségek hal- mazata tárul elénk! Ekkor osztályidegennek, kuláknak igazajem lehetett az igazságszolgáltatásban. Maga a megyei bíróság elnöke járt elöl „jó példával” az osztályharcos szemléletű ítélkezésben. A megyei főügyész pedig a népköztársaság ádáz ellenségének titulálta Kádár Gábort, és arcplfúlás* nélkül hangsúlyozta a terhelt cselék» ményének igen nagyfokú társadalmi veszélyességét, ekként: „Nekünk a dolgozó nép bíróságának-és államügyészségének helyünkön kell állnunk és meg kell torolnunk minden kulák mozgalmat!" Ott is állottak, meg is torolták, csakhogy ők már elfelejtették azeket. Szöges ellentétben a ma már „feledékeny” és a demokráciára valamint a türel- mességre apelláló ávósokkal, rendőrökkel, bírókkal és ügyészekkeba.,társadalom, a népi emlékezet 4—5 évtized műltÉívW iiWfőrzi az eseEz év áprilisának végén Gyulaházán beszélgetve özvegy Kádár Gábornéval mégis azt éreztem és mondotta is, hogy ma már nincs harag a szívében szeretett férje életének kioltóival szemben. Pedig azt is megtették, hogy éppen a családot semmiről sem tájékoztatták: nem tudtak időben sem a tárgyalásról, sem a kivégzésről. A feleség még 1955 nyarán is (!) abban a hitben élt, hogy megvan a férje. Egyszerűen nem látott komoly okot arra, hogy ezt a dolgos embert meghurcolhassák a bíróságon. Ma már jól tudjuk, hogy ezen perben szinte lényegtelen is volt Kádár Gábor személye, mert ekkor Szabolcs vármegye kulákságát feszítették keresztre. Azt most csupán megemlíthetjük, hogy ez a per egyetlenegy volt a magyar kulákság felszámolására lefolytatott kb. 1 millió bírósági, illetve rendőrségi „intézkedésből”. Ebben az időben az igazságszolgáltatás berkeiben rendkívül otthonosan mozogtak az ávósok és a rendőrök. Csupán ezen bírósági eljárásban 5 ávós és 2 rendőr is „szerepelt”, nemcsak a nyomozási szakban, hanem a bírósági tárgyaláson a vád tanúiként (nevük ismert). Sőt az egyik ávós büntetlenül elkövette az alábbi, példa nélküli isten- telenséget (a 2. házkutatás napján, azaz 1951. június 11-én): az egyik gyulahá- zí lakossal parancsszóra megitatta a nagymosáshoz az udvaron előkészített marólúgot (az elkövető kívánságára ez könnyűszerrel bizonyítható még ma is). Az akkori időkre jellemző továbbá, hogy a „fegyverrejtegetés”-ről egyik gyulaházi besúgója révén értesült az előbb említett 2 rendőrtizedes. Úgy tűnik, utóbjoiak helyezték el a w 1. házkutatáskor (1 §51 - május 23.) az újszerű állapotban „megtalált” töltényeket. Bírósági körökben, ismert volt, hogy az egyik ávós, Péntek Károly nyíregyházi főhadnagy később nagy karriert futott be, mert megyei főügyész lett Veszprémben. A koncepciós perek szabolcsi sorozatának egyik „gyöngyszeme” ezen eset. Előtanulmánya pedig az 1948-ban kitalált pócspetri per volt. így az 1951. június 13-i statáriális bírósági tárgyalás előtt már átgondolt előkészületi intézkedéseket tettek! A vezető államügyész Dr. Iván- csik Miklóst szabadságáról rendelték vissza; már előző napon Budapestről Nyíregyházára érkezett és „intézkedett" az Igazságügyi Minisztérium egyik vezető kádere; a hóhérok pedig (Bogár János fő ítéletvég re hajtó és Fülöp István valamint Csúcs Mátyás segédítéletvégrehajtók) már itt ültek a tárgyalóteremben. Nagy közönség gyűlt össze: pártemberek, ávósok, rendőrök és sok kíváncsiskodó, főleg nők. Másnap, 1951. június 14-én két hivatalos közeg (a Kisvár- dai Járási Tanácstól) kizavarta a faluból az özvegyet és 3 gyermekét. Szabolcsbá- kán rokonoknál húzódtak meg évekig és tengődtek. Folytatása is volt e vérbíráskodásnak: a kivégzés után a mártír öccsét, Kádár István gyulaházi gazdálkodót izgatás címén 12 évi börtönre ítélték, mert letartóztatott testvére ügyében megpróbált eljárni. Kádár Gábor holttestét csak 1985-ben kaphatta meg a család, s ekkor Gyulaházára szállítva illően eltemették. A nyíregyházi-kivégzés után még hetekig rengeteg ávós volt a faluban, a nép nem mert az utcán közlekedni, a kerítéseket megbontva a kertek alatt keresték fel egymást. Az ávó valóban a párt ökle volt. Az igazság az, hogy az 1951-ben megfélemlített'községben sokan ma is félnek. A Magyar Köztársaság léte még nem sok változást vitt e település és intézményei életébe. Tény, hogy jelenleg már özvegy Kádár Gábornét és 3 gyermekének; családját nem korlátozzák emberi jogaikban, azonban ezen égbe kiáltó ítélet mai napig reá nyomja bélyegét egész gondolatvilágukra. Ugyan ma már nem „vendégeskednek” ávósok és tékozló „bérlők” a Kádár-portán, azonban a vértanú rehabilitációja még nem történt meg. Hihetetlen, de valóság, hogy az özvegy mind a mai napig semmiféle járadékot nem kap férje után. Csak 1985-ben temethették el Kivégezték fegyverrejtegetés vádjával
