Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20 / 145. szám
Egy festői életút Dankó Mihály Ha vannak regényes életutak, akkor az övé az. Több könyv megtelne kalandjaival, mégsem dicsekszik, szerény, az az ember, aki az első látásra szimpátiát ébreszt mindenkiben. Saáahy Dezső, ausztrál festőművesz Jiszadobot vallja hazájának. O itt van otthon, és itt szeretne segíteni. — Szüleim Bácskából menekültek az I. világháború után. Anyám itt hozott világra a tiszadobi Andrássy-kastély- ban, szépen, tisztán ejti a szavakat, nem érződik a hosszú távoliét. Az elvágott köldökzsinór mégis egy életre idekötött ehhez a tájhoz. Iskolás éveimet a Felvidéken, Rimaszombaton, — mivel odavalók voltunk —, majd Szarvason a mezőgazdasági tanintézetben töltöttem. Végigcsináltam a II. világháborút, München mellett estem amerikai fogságba. S itt kezdődik, a ma 72 éves Dezső bácsi kalandos története. Nem bírva a fogolytábor iszonyatát, a szögesdrótok közötti bezártságot, megszökött, s a tábortól tíz percre lévő légió toborzóirodáig meg sem állt. — Hogy mi vonzott? — töpreng el a kérdésen. — Nem gondoltam én a kalandokra egyáltalán. A légióban hontalanként, névtelenként, de mégis úgy éltünk, mint egy nagycsalád. Voltak ott magyarok, németek, ukránok, mind rang nélkül. Sidi Bell Abesben, ma francia légióközpontjában kaptuk meg a kiképzést, majd behajózták bennünket Indokíná- ba. • Másfél évet töltött Vietnam dzsungeljeiben. Megismerte az őserdei harc minden stratégiáját. Mikor leváltották egységét, bevonták az újoncok kiképzésébe. Szerencsétlenségére, az egyik kiejtette kezéből a kézigránátot, mely felrobbant, s Dezső bácsi sarka is telement szilánkokkal. Afrikába került kórházba, maid Ausztriába, a megszálló erőkhöz. Itt azt kapta feladatul, hogy a tiroli és salzburgi magyar táborokban szimatoljon. Nem vállalta, ezért leszerelték. — Azonnal átmentem Olaszországba, majd kivándoroltam Ausztráliába, — fénylik fel a szeme az emlékezéstől. Zsebéből cigarettapapír és dohány kerül elő, s szakavatott kézzel füstölnivalót sodor magának. — Ez az ország lett a második hazám. Nem ígértek semmit a bevándorlónak, csak azt, hogy lesz munka, s lehetőség az élethez. Egy éven belül megnősültem, hazat építettem. Találkoztam magyarokkal is, de a próbálkozásaikon, mozgalmaikon csak mosolyogtam: kormányt választottak, s elhitették magukkal, hogy innen fogják felszabadítani az országot. Bár neveltetésemnél és tanulmányaimnál fogva én is erősen anti- kommunista beállítottságúnak számítottam. Valamikor rajongtam gróf Teleki Pálért, a ■ „Tiszapark Magyarország", elképzelésért. Tudtam, hogy semmiféle, más országban bevált, vagy annak hitt rendszer Saághy Dezső HARASZTOSI PAi. Fa VÉTELE ---nem hozhat megoldást nálunk, mert ez Magyarország, a maga sajátosságaival együtt. Nem lepődök meg, hogy néha el-elkalandozik, bár történetünkben fontos a kronológia. 1951-et írtak amikor kitört a koreai háború. Dezső bácsi újra önként jelentkezett katonának. Előléptették, s mint a piló- ta-összeszedő század parancsnoka járta újra a dzsungelt. Öt év múlva egy tévedésből ledobott amerikai napalmbomba 56 százalékos rokkanttá tette. Leszerelték, s felajánlották, hogy tanuljon tovább, így került a melboumei egyetem bölcsészeti karára, ahol mint archeo-etnográfus végzett. — Középiskolai tanárként dolgoztam, amikor kirobbant a maláj-konfliktus — folytatja a történetet. — S a katona nem tagadhatta meg önmagát, másfél év Borneau, majd rövid kiképzés, és 1962-ben újra Vietnamban találtam magam. Tíz évig szolgáltam ott. Szerettem a dzsungelt, rájöttem, ha az ember olyan büdös, mint a mocsár, már jól is érezheti magát az őserdőben. Hazajövetel után rövid ideig katonai akadémián tanítottam, majd nyugdíjaztak... Napokig tudnám hallgatni a meséjét. Egyre szaporodnak a tövig szívott cigarettacsikkek. Jöttek a 80-as évek, a magyar kolóniából egyre többen látogattak haza. Hozták, vitték a hírt, hogy mi történik itthon. Dezső bácsi élete újabb fordulatot vett. Míg korábban hobbi szinten, később egyre sikeresebben nyúlt a festőecsethez. S ma már Ausztrália egyik elismert festőművésze. — Az évek során kialakult bennem egy elképzelés; én csak akkor megyek haza, ha hasznosítani tudom magam, — jelenti ki határozottan. — Ha már annyira esküdöztünk a negyven éven keresztül, hogy mi magyarok vagyunk, akkor próbáljunk is meg segíteni valamit. 1990-ben léptem át először az országhatárt, — emlékszik vissza. — Kellemes meglepetésként láttam, az országutakon nincsenek lerongyolt emberek, mindenütt szép házak, tisztaság fogadott. Dobra már hazajöttem. Panaszkodott itt is mindenki, de a tények mást mutattak... A találkozás újra felébresztette a régi álmokat. A dzsungel őrületében is vele lévő emlékképek most valósággá váltak. A legnagyobb öröme mégis az volt, hogy nem került idegen kézre az Andrássy-kas- tély. S mint gyakorlati ember azonnal tervezgetni kezdett. Nemzeti parkká kell nyíl- vánítatni Tiszadobot és környékét, — vázolja elképzelését. Ötleteket sorol, látszik, majd szétveti a tenniakarás. — Ebben az esetben megérkezik a tőkesegítség is, de nem kölcsönként! Az a legfontosabb, hogy ne kerüljön idegen kézre ez a rengeteg érték. Tiszadob maradjon meg a tiszadobiaké. A települést „térképre kell tenni," megismertetni és megszerettetni az egész világgal. Elmentem még a minisztériumba, ők is támogatást ígértek. Az önkormányzat is mellettem áll... Mikor kellően feltöltődve visszautazott Ausztráliába, ismerőseit, barátait is beavatta a nagy titokba. Filmet vetített, fényképeket mutatott Tisza- dobról. Az ő kezdeményezésükre — százötven taggal — megalakult A Tiszadob Barátai Nemzetközi Ökológiai Társaság. Tagjaik közt megtalálható autógyáros, újságigazgató, építészmérnök, magyar, német, ausztrál egyaránt. — A nyugati világban az emberek hajlandók adni, jó szívvel és önként, de természetesen ismemi akarják a célt. Az erkölcsi támogatás mellett mi pénzt is hozunk Tiszadobra, mivel azt szeretnénk, ha fejlődésnek indulna. Többek között, az Andrássy- kastélyban szállodát lehetne nyitni, speciális biogazdálkodást kialakítani a környéken, de ezt kell, hogy akarják az itt élők is. Elragadtatással beszél mindenről. Bár nála Tiszadob ha- tárajelenti a látóhatárt: a Sózó, Tótfüzes. Kivándorlás után nagyon sokan megpróbáltak letelepedni, gyökeret ereszteni. Ez attól függött, hogy sikerült-e megteremteni az anyagi biztonságot. Mert Dezső bácsi állítása szerint: „Nincs nagyobb l?űn, mint a gyökértelen- ség.” O nem maganak remél hasznot, a háromezer tiszado- binak, a nemzetének akar segíteni. Nem hozza be a kész „gombócot”, hogy lenyomja az emberek torkán, ő a lisztet, a lekvárt is itt akarja megtermelni. Shakespeare filmen Hamar Péter Nagy szó, hogy akad ma Magyarországon olyan mozi, amely egy időben két Shakespeare-mű filmváltozatát is műsoron tartja. Természetesen fővárosi moziról van szó, ahol a támogatás formája és mértéke mindig is más volt, mint vidéken, de kár azon dohognunk, hogy a komoly művészi értékek egyre nehezebben és egyre drágábban érhetők el, inkább örülnünk kellene annak, hogy minden kedvezőtlen körülmény ellenére mégiscsak akad hely, ahol egyetlen nap megnézheti a kedves néző Greeneway Prospero könyvei és Zeffirelli Hamlet című filmjét. Az angol rendező munkája már jó fél éve műsoron van, ám nemcsak a Hamlet új változatának friss bemutatója miatt érdemes visszautalni rá, hanem azért is, mert érdekes közlemény jelent meg a közelmúltban e filmmel kapcsolatosan. A hivatásos magyar film- kritikusok felszólítást kaptak szövetségük részéről ez év elején, hogy állítsák össze az elmúlt évben hazánkban bemutatott külföldi filmek érték- sorrendjét, nevezzék meg az általuk legjobbnak tartott alkotásokat. Mint a közleményből megtudható, a véleménymondásra jogosultak talán egynegyede volt kapható a feladatra, de akik színt vallottak, azok többségükben a Prospero könyveire voksoltak, amely A vihar alapján készült, kétségkívül jelentős film, de ekkora elismerésre aligha szolgált rá. Shakespeare művei mindenkor hálás alapanyagul szolgáltak a film számára, hiszen a reneszánsz dráma egyik legfigyelemre méltóbb értéke éppen az, hogy könnyedén túllép a korábbi korlátokon, és nemcsak eszmék, hanem személyek összeütközésének színterévé teszi a színpadot. A gyakori helyszínváltozások ugyancsak kínálják a filmre vitelt, de mivel az utókor annyiszor és annyiféleképp kísérelte meg színre-filmre vinni a Shakespeare-műveket, ezáltal értelmezni azokat, éppen elégszer derült ki, hogy ezek csak egyet engednek meg: a művek szellemének kibontását, bizonyos hangsúlyok felerősítését, de minden kívülről bevitt elemet „kilöknek” magukból, ellenállnak, mint a szervezet a beültetett szerv esetében. Greeneway erőteljes alakító szándéka nyilvánvalóan kiderül a cím megváltoztatásából. Ez még nem idegen az eredeti szellemétől, hiszen maga Prospero mondja Mi randának: „Engemet, szegényt, / Kinek egy könyvtár elég királyság...", de minden bizonnyal tévedés volt abszolút főszereplővé avatni Prosperót, és ráadásul John Gielgudra bízni a szerepet. Természetesen Gielgud a legjelentősebb élő színész, csakhogy az író nem egy aggastyán szerepét írta meg a figurában. Aligha az eredeti mű szellemével egyező a képek látványvilágának barokkos feldúsítása, amely kétségkívül hatásos ugyan, de helyenként azért nem élvezhető, mert a tekintet eltéved abban a zsúfoltságban, amely inkább a rendező fantáziája szerinti, mintsem az eredeti szövegből, illetve annak világából következnék. Zeffirelli annak idején a Rómeó és Júliával megalkotta minden idők legjobb Shakes- peare-adaptációját. A Hamlet legalább akkora kihívás, mint a veronai szerelmesek históriája, de aki egyszer már megbirkózott hasonló feladattal, azt bizalom kíséri a következő lépés megtételénél is. Sajnos az olasz rendező ezúttal nem szolgál rá erre a bizalomra, ő talán angol kollégájánál is messzebb kerül darabértelmezésben az író által sugalltaktól. Nehéz lenne elképzelni egy filmre vitt Don Quijotét, amint racionálisan felméri helyzetét, és annak alapján dönti el a cselekvés módozatait. Ugyancsak nehéz lenne elképzelni egy korán kelő, dolgos, serény Oblomovot. Pedig Zeffirelli valami hasonló hibát követ el: az ő Hamletje ravasz taktikus, a cselekvések embere, aki nem intellektuálisan, hanem érzelmileg éli meg az élethelyzeteit. Hogy mennyire vitte el Mel Gibson színészi alkata ebbe az irányba a rendezőt, azt nehéz lenne megállapítani, de tény, hogy távol kerültek Shakespeare-től. Bár lehet, hogy éppen ezért „eladható" fiatalok körében, mert közelít a mai akciófilmek világához. Valójában azért örülhetünk annak, hogy e két film egy időben elérhető, mert ugyanazon — nálunk éppen időszerű — létkérdés különböző megoldási módját kínálják fel: a látszólagos megbocsátástól a bosszúig vezető utat a Hamlet, a látszólagos bosszútól a megbocsátásig vezetőt a Prospero könyvei. Úgy tűnik, törvényhozóink közül sokan csak a dán királyfiig jutottak el olvasmányaikban. A nyári szünetben talán szakíthatnának némi időt, hogy megismerkedjenek A viharral is. Esetleg nézzék meg a moziban Greenawey filmjét. Györke László Mondhatnám: hézagpótló az a kiadvány, amelyet a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Művelődéstudományi és Felnőttképzési Tanszéke az Országos Közművelődési Központtal és az Illyés Alapítványnyal közösen adott ki. Egy tájegységet, egy vármegyét Trianon, majd Párizs szétszakított. Az erőszakosan meghúzott államhatár ugyan adminisztra- tíve elszakította egymástól a rokonokat, barátokat, ám csonka Bereg és az egykori Bereg vármegye kárpátaljai részének népe (ez sokkal nagyobb) ezer szállal kötődik ma is egymáshoz. Azért is örülök a könyvnek, mert a szellemi együvétartozásra is jó példa. Minden alkalommal kitekint, áttekint, a tájegységet a még meglévő szögesdrot ellenére együtt kezeli, egységnek tekin- ti. Ez a szemléletmód érvényesül a szerkesztésben is, hiszen a szerzők között egyformán megtaláljuk a BGYTF tanárait (Göőz Lajos. Mankó Mára), a budapesti néprajzkutatót (Szilágyi Miklós), a nyíregyházi újságírót (Kézy Béla), a Kárpátaljáról már régebben elszakadtat (Vitányi Iván, az OKK főigazgatója), a teológiai hallgatót (Vatamány Sándor) éppúgy, mint a ma is Beregszászban, illetve környékén élő újságírót (Bundovics Judit), költő- újságírót (Füzesi Magda), a tör- tenesz-levéltárost (Csatári György). Ez már nagyjából utal arra is, hogy a cikkek között különböző múlaiú, ihletésű írások találhatók. Göőz Lajos (Bereg) például a táj földrajzát boncolgatja. A munka alaposságához nem fór kétség, csak azt sajnálhatjuk, hogy a helységnevek egynó- melyike kissé pontatlan, hibás. Borzsovából Borsava, Váriból Váli, Ardóból Áldó, Dercenből Derceny, Fomosból Fomers(l), Makarjaból Nakarja lett. Gyanítom, hogy a Csalosda sem az, hanem Csaronda. Kétségtelen, hogy a legalaposabb munka Mankó Mariáé, aki többhetes terepgyakorlat eredményét összegzi a Beregi életképekben. Két gyűjtőpont — Vásárosnamény es Beregszász — saját (és természetesen a diákok által összeszedett) anyaga mellett a legfrissebb, azaz a gyűjtés időpontjáig megjelent publikációkat is figyelembe veszi. Nem beszélve a mindmáig legalaposabb monográfiáról, amelyet még 1881-ben (és nem 1831-ben) jelentetett meg Lehoczky Tivadar Ungvárott (Beregvarme- gye monographiája). A műfajnak megfelelő a tanulmány stílusa, természetesen, ám maguk a tények az olvasó érzelmeire is hatnak (legalábbis azokóira, akiknek így vagy úgy közük van, volt ehhez a vidékhez), hiszen a térséget tulajdonkeppen a szétszakítás tette hátrányos helyzetűvé, az embereket elesettekké. Szociográfiáról lóvén szó a kérdezőket, a szerzőt elsősorban a riportalanyok szociális helyzete, pontosabban az e témakörbe tartozó kérdésekről annak véleménye érdekli. Mégis hű képet kapunk arról, mit jelent az isten háta mögött, illetve kisebbségben élni. Két élményt nyújtó publikáció Kézy Béla Lónyáról, illetve Beregszászról készült riportja. Midkettőben a szülőföldhöz hű emberek sorsa áll a középpontban. Kik voltak Beregszász díszpolgárai? Nem kisebb egyéniségei a magyar történelemnek, mint Tisza István, Kossuth Lajos, Jókai Mór. Erről szól Csatári György írása. Nem "hiányoznak a lírai vallomások sem Beregről. Azé, aki már évtizedekkel ezelőtt elhagyta, s azokó, akik a mai papig nűek maradtak hozzá. így teljes a kötet, így teljes a kép. S így jó. Az említett apróbb hibák ellenére... (Beregi életképek. BGYTF, OKK, Illyés Alapítvány, 1992. Nyomta: Vita Kft.) Beregi életképek Hamarosan £ a mozikban Zalert kardja.... harc a mágia ellen. Színes, amerikai katandfllm
