Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13 / 139. szám
1 199*. június 13, _____________________________________I_______ -q ‘Kíkt-Mwyarorszá# hétvégi meüé&tt ] Létára Balogh Géza N éha le kell térni a kövezett ország- utakról. Hogy szép tájakat, gondozott mezőket lássunk. Igaz, a legtöbbször lánctalpas vagy sivatagi terepjáró szükségeltetik ehhez, de ezen, a Kisléta felé vezető földúton akár Volvóval is száguldozhat az ember. Kállósemjént elhagyva jött a hirtelen ötlet. Minek menjek én a szokott, aszfaltozott úton, mikor idegen tájakra vagyok kíváncsi? Átporoszkáltam hát a vasúti síneken, s most gurulok a távolban fehérlő létai torony felé. Szelíd dombok, s vizenyős rétek váltogatják egymást Fentebb, a Nyírben olyan pőre a határ, mintha nem is júniust imánk. Homokot hord, s tavalyról ittmaradt tengeriszárat zörget a szél. Sok helyütt nem hogy vetettek volna, de még csak nem is szántottak. Ahol pedig földbe is került a mag, ki sem csírázott. Vagy jobbik esetben vegetál. Mert rettenetes a szárazság. A létai határ azonban friss és harsogó. Leszámítva persze a nagyobb domboldalakat, ahol mint másutt, ürgék furulyáznak. Szerencsére, itt kevés a domb, a kislétai határ jó része mélyebb fekvésű, kötöttebb földekből áll. Meg is gyűlt a baja azokkal a magyar királyi honvédeinknek. A régi öregek emlékezete szerint a komáromi tüzérezred állomásozott itt 1940-ben, mikor Erdély visszafoglalására készültünk. Itt gyakorlatoztak a létai határban, de lépten-nyomon elsüllyedtek a nehéz ágyúk, tarackok. A katonák persze szidták még az eget is, és semmiképpen sem akarták elhinni, hogy ők a Nyírségben járnak. Most persze tarackoknak, katonáknak nyomuk sincs, csak a nagy kukoricaföldek, dohánytáblák. A tengeri bizony lehetne kövérebb is, de a dohánypalánták... azok ellen semmi kifogás. Fátlan, szófián vidéken autó- káztam eddig, embernek még nyomát sem lehetett látni. Ám eWcor már majdnem a falu alatt kis akácfasor következik, s túl a bokrokon, feltűnik három ember. Két férfi, s egy asszony. A dohánysorok között hajladoznak. — Nincs szükség egy jó kapásra? — köszönök rájuk, az idősebb férfi végigmér mosolyogva. — Ahogy én elnézem, az úrral mi nem sokra mennénk... Valahogy így kezdődött az ismeretségünk Gyarmathi Péterrel, s a családjával. Kapálják a dohányt, s miután jókor kijöttek, már az ezer öl végénél tartanak. Az ember fűtő és karbantartó az általános iskolában, az asszony predig a helyi gyermekotthonban dolgozik. Biztos állása van tehát mindkettőjüknek, ami nagy szó manapság. Egy kis kiegészítés azonban felfér a családi kasszára. Ám az öszszegre rákérdezve kiderül, hogy nem is annyira kicsi. Hiszen, ha jól fizet a dohány, ez az ezer öl akár kilencvenezer forintot is hozhat. — Hát, ha sokallja, cserélhetünk... — törli meg a homlokát a férfi. — Én beülök az autóba, s kocsikázok, maga meg kézbefogja á kapát De itt lesz a törésnél is...! Talán nem is lenne olyan rossz üzlet — tűnődöm,'aztán megegyezünk. Mindenkinek a maga szakmája a legnehezebb. Úgyhogy csak ne cserélgessünk mi. Mertarra mindketten ráfizetnénk. Van falu, ahol a birka, van, ahol az alma jelenti a legfontosabb jövedelemforrást, Kislé- tán évtizedek óta a dohányról lehet elmondani mindezt. Ha a régi, tudományos igényű leírásokat kezünkbe vesszük — bár Létát elkerülték eddig a néprajzosok — majd’ mindenütt a dohánytermesztés jelentőségére hívják fel az olvasó figyelmét S ennek megfelelően a dohánypajták nagy számára. Ezt még az ötvenes-hatvanas években is kiemelték a szerzők. Érdekes módon, a ko- rabali tanulmányok egyike sem szól műemléki szempontokból komolyabb építészeti emlékekről, mely azt is jelzi egyben, hogy akkorára már szinte teljes egészében átépült a falu. Sok egyéb mellett a dohányból szerzett jövedelem tette ezt lehetővé. Az ember, ha ma, 1992 kora nyarán járja végig a falut, egy átlagos szabolcsi települést talál. Csak itt egy kicsikét mindenből több van. Tisztaságból, kulturáltságból, igényességből... s talán még a lehetősségből is. Ha megállunk a falu főterén, egy szabályos kisvárosba is képzelhetjük magunkat. Gondozott portákat, szépen felújított középületeket látni, s ami talán a legszokatlanabb, sehol egy eldobott tejeszacskó, cigarettásdoboz, üres borosüveg. — Pedig úgy higgye el, mi nem adtunk ki körlevelet, hogy vigyázzunk a környezetünkre — mondja a község polgár- mestere, Pénzes Sándor. Aki önmagát egyébként csak kőművesmesternek titulálja, de mindenki tudja róla, hogy egy igen jól menő építési vállalkozást vezet, s már akkor is a híres létai futballcsapat legfőbb szponzora volt, amikor e kifejezést a Fradi vagy a Honvéd háza táján még nem is nagyon ismerték. Két éve aztán változott a helyzet, Pénzes Sándornak már nem csupán a futballcsapat, de a teljes falu — s újabban a termelőszövetkezet — menedzserévé is kellett válnia. Ezt a rusnya, de ma már teljesen elteijedt kifejezést predig szó szerint kell érteni, hiszen ő „csupán’ mellékállású polgár- mester. Továbbra is a tanult mesterségéből él, a hétnek „mindössze” három-négy nap- ján hivatalnokoskodik. — Egyesek szerint még annyit sem kéne — folytatja derűsen —, amiben lehet valami. Hiszen én minden polgár- mesternek csak olyan apparátust, s önkormányzatot kívánok, mint a kislétai. Amelynek tagjai mindenféle pártbefolyástól mentesen, de rettenetes konokságal képviselik a falu érdekeit. Menjenek bárhová, beszéljenek bárkivel... A hetvenes évek derekán Létát is elérte a nagy, országos körzetesítési hullám, Má- riapócsra költözött a termelő- szövetkezet s a tanács. Fájt, hogyne fájt volna ez a lépés a létaiaknak. De, mikor arról kérdem a polgármestert, mikép- pen értékelik a közösen eltöltött majd’ húsz esztendőt, roppant lovagiasan ekképp válaszol. — Mi nem haraggal váltunk el két éve, tudomásul vettük, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze... Ami azt jelenti, hogy — mint majdnem mindenütt — a közös községi tanácsban a többségben lévő pócsiak általában a saját falujuk érdekeit nézték. S ezért még csak nem is nagyon lehet haragudni rájuk. De ne is háborgassuk az elmúlt időket, hiszen a kistelepüléseken élő újságolvasóknak nem mondunk mi ezzel újat. Minden bizonnyal jobban érdekli őket, hogy mi történt itt az utóbbi két-három évben, miképpen él rtia Kisléta népe. Tehát egy rövid leltár. Felépült egy négytantermes általános iskola, felújították a kul- túrházat, a középületeket, rendbetették a közterületeket, felépítettek egy gyönyörű gyógyszertárat, s belevágtak egy olyan vállalkozásba, mely ha megvalósul, akkor az utódok minden bizonnyal még száz év múlva is áldani fogják a maiak eszét. Bevezetik a községbe a gázt, s a faluvezetők addig ügyeskedtek, hogy ez mindössze tizenötezer forintjába kerül egy-egy családnak. — Hát ennyi — tárja szét kezét a polgármester, s mikor azt találom kérdezni, nincs-e ennek a falunak véletlenül valami titkos mentora, sejtelmesen elmosolyodik. — Van. Nemrég tartottuk a Kislétáról elszármazott értelmiségiek helyi találkozóját, s még mi magunk is meglepődtünk, hogy mennyi befolyásos létai ember él szerte az országban. S rájuk mindenkor számíthatunk. Ez a jó értelemben vett lobbizás persze ma még csak lehetőség — bár minden megyénkben település élne ezzel —, az elmúlt két év eredményei viszont tények. Ám roppant igazságtalanok lennénk, ha csak a mával foglalkoznánk. Hiszen Kisléta, az írásos dokumentumok szerint is, majdnem hétszáz éves. Igaz, nagy történelmi események nem fűződnek a falu nevéhez, az írások rs hiányosak, de az emlékezet azért sok mindent megőrzött a múltból. Nagy kincs ez, pláne ha az ember olyan olvasott férfiúval találkozik, mint a hetven éven túl járó Madácsi Károly. Az öregúr tizennyolc holdas kisgazda volt, majd agronómus és kerületvezető lett a termelő- szövetkezetben, s nincs olyan ember, aki nála jobban ismerné Léta közeli, s távoli múltját. Tőle hallottuk annak a komáromi ezrednek is a históriáját, de mond ő érdekesebbet is. — Van a mi határunkban egy nagy domb, Hegyes-hegy a neve. Á török időkben onnan figyelték az ellenséget, onnan riasztották a tájék népét, ha a kontyosok feltűntek a láthatáron. Hát sajnos, az az átkozott melioráció pont azt a hegyet tüntette el a mi határunkból... Ezzel a váratlan fordulattal több mint négy évszázadot ugrottunk előre az időben, vagyis kikötöttünk a kilencszázas évek második felében. Pedig ha nem is sokáig, azért néhány évtizedet érdemes még visz- szanéznünk az időben. Mert akkor megtudjuk, hogy Kisléta igazi hétszilvafás falu volt. Itt még nem is olyan régen négy csordát tartottak számon. Á nemesi közbirtokosság, az úrbéri birtokosság, a legeltetési bizottság, s a Gencsy-urada- lom csordáját. I gaz, a Gencsy családot leszámítva, aligha tudott valaki is különbséget tenni a birtokok között, hiszen teljesen összekeveredtek a családok, s előfordult, hogy az urbáristák egy telekaljnyi földje — ami negyven holdat jelentett — sokkal többet ért a nemesek hatvan holdjánál, ám a létai ember azt mondta, rend a lelke mindennek. Valamikor négy csorda, s több száz tehén legelt a létai határban. Vajon most mennyi? — Talán el sem hiszik. Egy családról tudok, aki jószágot tart... — S most mi lesz? Madácsi Károly kikísér a kapuig, ránéz a ház előtt álló szilvafáira, s azt mondja. — Magyarország ezeregyszáz, Kisléta hétszáz éves. En biztos vagyok benne, ha akkor még élünk, mi hétszáz év múltán itt újból találkozhatnánk... Sosem voltam ebben olyan biztos, mint most, kilencven- kettő júniusán.
