Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13 / 139. szám
Beszélgetés Berek Katalinnal Egy régi szerepben — Ugo etti A játékos címűszínművében Kálmán Györggyel Lázár István zt olvasván egyik napiAj. lapunkban, címben is kiemelve, és a cikk szövegében a címmel egybehangzóan, hogy 1992-ben a kormány 800 milliárd forintot fordít az üdültetés támogatására, nem rikoltottam fői, eleve kétkedve, hogy: „Ez a kormány?!" Hanem gyors számít- gatásba kezdtem. 800 milliárd forint, azaz 800 000 000 000 Ft, ez mai — akár hivatalos, akár fekete — árfolyamon annyi, mint 10 milliárd, azaz 10 000 000 000 dollár. Javaslom tehát a kormányzatnak, hogy ezúttal szorítsa kissé a háttérbe közismert szociális érzékenységét, nagyvonalúságát. És inkább fizessük vissza az idén a nagyjából 20 milliárd dolláros külső adósságunknak a felét. Jövőre meg még a másik felét is. Két évig pedig üdüljön mindenki, ahogyan tud. Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, ezt talán még kibírjuk. 1994-től meg majd, hurrá, nyaralunk! Csakhogy korábban egy rádióhír tízmilliós támogatási szándékról adott számot. Amennyi forintokkal a földművelésügyi tárca segítené a nehéz helyzetű agrárüzemeket, a soros tavaszi munkák elvégzésének költségeihez kínálva olcsó hitelt. Félreértés ne essék: nem egy téesz vagy állami gazdaság, hanem az egész magyar agrárágazat rászoruló üzemeinek a „megsegítéséről" szólt a tízmilliós tudósítás. Pár nap különbséggel viszont egy fővárosi épület lehetséges vételáraként említtetett meg 150 milliárd forint, amelyért 150 mil- liócska is elég sok. Majd az hangzott el, hogy az Adria Kő- olajvezetéken napi ötmillió tonna olajnak kellene érkeznie hazánkba. Betetőzve avagy inkább még tovább cifrázta mindezt a következő eset: „Az MDF Országos Választmányának... ütésén a párt egészségügyi koncepciójáról folytatott vitában a népjóléti tárca képviselője figyelemre méltó információt közölt. Eszerint az önkormányzatok tavaly 52 milliárd forintot utaltak visz- sza az államkasszába abból a pénzből, amelyet a költségvetéstől szociális támogatás céljából kaptak.,, Ez az utóbbi eset kissé más, mint a többi. Majd meglátjuk mindjárt, hogy miért. Előbb azonban ,,osszuk le" a szóban forgó 52 milliárdot. Az egyszerűség kedvéért a lakosság tízmilliófa kerekített lélekszámá- val. így egy magyar állampolgár fejkvótája csak abból a pénzből, amit úgymond, a felelőtlen önkormányzatok visszautaltak, 5200 forint lenne. Ha ezt az osztási műveletet valaki ott, helyben elvégzi az összejövetelen, akkor ez a buborék rögtön elpukkan: kitűnik a számadat képtelen volta. Ám az „ügy" péntektől hétfőig-ked- dig hízott, majd soványodott. Szinte minden lap felkapta, megforgatta. Az illető államhivatalnok felelőtlen tévedését megtetézte nem egy tudósítás és kommentár. Felmerült még az is, hogy az MDF a jórészt ellenzéki többségű helyhatóságokat akarja pellengérre állítani, hogy íme, a kormány mily bőkezű, ám az önkormányzatoknak nem fűlik a foguk a nagyvonalú szociális támogatás kijuttatásához. Külön növelte a számadat pikantériáját, hogy amikor elhangzott az 52 milliárdra hivatkozás, akkor majdnem pontosan ennyi volt az államháztartás 1992-es hiánya. Aztán hirtelen kitűnt, hogy ezúttal nem néhány nullányit tévedett a népjólét hivatalnoka. Hanem visszautalt és szociális célú pénzösszegként említette az önkormányzatok összes, 1991 végén számlán lévő, még föl nem használt, sokféle célú „maradék" pénzét. Vegyük most már ismét együtt az említett, nulla-hibás példákat. Mi folyik itt? (Amíg az olaj nem...) Az általános — pénz és szó — infláció annyira erodálta értéktudatunkat, hogy már ezerszeres különbségek sem számítanak? Avagy többnyire csak az a sajtó, az a rádió a hibás, amely az öncenzúra, a politikai óvatosság fürdővizével együtt azt a gyereket is kiöntötte, akinek olvasószerkesztő vagy szuperlektor a neve? Ez hiányos érv. E közleményeket ugyanis megírta az újságíró, elolvasta legalább egy szerkesztő, kiszedte a nyomdász, korrigálta egy vagy több korrektor. A rádióban ugyancsak: magnóra vette a tudósító, meghallgatta a szerkesztő és a műsorvezető, többnyire néhány technikus, és más kisegítő társaságában, azután adótekercsre vették... A politikai gyűlésen sem két, nem is tizenkét, tanult ember ült. És nem kiáltott föl rögtön egy se, hogy: „Ácsi!" a régi monarchiabeli /anekdota szerint egy- I szer Ferenc József vidéki körútja során megrótta az egyik ítélő tanácsot, mert tudomására jutott, hogy felakasztottak valakit, aki utóbb ártatlannak bizonyult. A legfelső szemrehányásra a tanácsvezető bíró így mentegetőzött: „FelségI A legjobb ló is megbotlik egyszer." Mire a császár: „Ja, gut. De egy egész istálló?” Károlyi Júlia Nehéz lenne eldönteni, hogy Berek Katalin színművészt előadóestjei vagy drámák, tévéjátékok, filmek főszereplőjeként tartja-e inkább számon a nagy- közönség. A kecskeméti Katona József Színházban Örkény István Macskajátékának egyik főszerepében lép estéről estére színpadra. A művésznőt a többi között arról kérdeztük, hogyan fért meg életében évtizedekig a szóló pódiumművészet és a csapatmunka, és hogyan sikerült a legutóbbi években megosztania magát fővárosi otthona, kötelezettségei és a vidéki vállalások között? — Általában a csapatmunka kategóriájába tartozó darabok sem nélkülözik a szólista szerepkört. Ha a helyzet úgy kívánja (legutóbb Molnár Ferenc A testőr című művében), épp olyan alázattal vagyok jelen egy kisebb, mint amekkora energiával, igyekezettel egy főszerepben. A legnehezebb műfajok közé tartozó pódiummal már régebben szakítottam. — Végérvényesen? — Igen. Ehhez a műfajhoz én már túlságosan féradt vagyok. — Sokan nemcsak azért emlékeznek szívesen pódiumművészként önre, mert egyedül állt a reflektorfényben, hanem mert egy speciális időszakban, politikai, szellemi légkörben olyan kortárs költőket szólaltatott meg, mint például Nagy László vagy Buda Ferenc. — Ez a tevékenység mindig is csak a jéghegy csúcsa volt. Mert azért én ez idő alatt is minden áldott este játszottam a Nemzeti Színházban. (Huszonkét éves koromtól az 55. születésnapomig a Nemzeti tagja voltam.) Mindehhez hozzátartozik, hogy a hatvanas években a Magyar Televízió óriási gondot fordított arra, hogy a költészet bekerüljön műsorába. Budapest (MTI-Press) — Van a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében egy különleges zongora. Ezt a hangszert a híres londoni zongoragyáros, Thomas Broadwood készítette 1817-ben. (A gyár máig megőrizte rangját a világban.) Bizonyára ezért is vállalta magára a londoni cég a nevezetes zongora restaurálását, és biztosított szállításához egy speciális ládát. De miért kell szállítani ezt a zongorát? És vajon hová? Mert ahhoz nem fér kétség, a magyar múzeum műtárgya restaurálásra szorul. Nos, a százötven évig néma hangszer Bécs—Bonn— Bath (Anglia)—London útvonalon hangversenykörútra indult és kiállításon is bemutatták a londoni Taté Galleryben. A kőrútról szóló film- és hanglemezfelvételhez az út költségeihez és a szervezéshez a Thorn EMI cég járult hozzá jelentősen. A körút végén, június 18-tól újra a Nemzeti Múzeumban látható Beethoven zongorája. Merthogy éppen ettől a tulajdonlástól világhírű ez a hangszer. A fent említett gyáros, miután megismerkedett a zeneszerzővel, megajándékozta egy zongorával. Másfél évig tartott, mire a londoni kikötőből egy óceánjáró hajón a Gibraltárt szoroson át, Szicílián keresztül Triesztbe szállí— A legutóbbi évekig a fővároshoz kötötte pályája, csak a közelmúltban fogadott el egy- egy évadra szerződést Győrben és Kecskeméten. Az idei évadnyitó óta több időt töltött a „hírős” város színészházában, mint budai otthonában. Hogyan sikerül ilyen körülmények között összehangolnia hivatását és magánéletét? — Mivel felnőtt a fiam, szabad ember lettem, újból kezdhettem az életem. Ha a fiam nem harminc, hanem például csak huszonkét éves és egyetották. Innen lovasszekérre rakták, és így utazott a drága hangszer a Bécs melletti Moedlingbe, Beethoven akkori tartózkodási helyére. Ahol a sok sérülést Nanette Streicher, a jeles bécsi zongorakészítő javította ki. Beethoven nem bánt kesztyűs kézzel hangszerével. És megsínylette a zongora a zeneszerző gyakori utazásait is. Mert természetesen mindenüvé magával vitte. Ezen a zongorán szívesen és sokat komponált, egyebek közt a Hammer-klavier szonátát is. Az idős mester már alig hallott, amikor még mindig használta kedvelt Broadwood zongoráját. A bécsi publikum Ignaz Moschales zongoravirtuóz koncertjén ismerhette meg a csodált angol zongora hangjait, még 1823-ban. Most pedig az ugyancsak virtuóz, a szingapúri születésű Melvyn Tan, játszotta Beethoven „angol témájú” darabjait (a G-dúr zongoraversenyt), és a hosszú évekig Angliában élő Beethoven kortársainak zenéjét. De hogy visszatérjünk a hangszer történetére, a zeneszerző halála után elárverezték, Anton Spina kottakiadó és kereskedő vette meg. Ő volt az a mecénás, aki Liszt Ferencnek ajándékozta Beethoven más relikviáival együtt temista volna, nem engedhetném meg magamnak, hogy kecskeméti színész legyek. Ez az oka, hogy hat esztendeje, amikor nem voltam elégedett a Nemzeti Színházban a helyzetemmel, szabadon dönthettem. Feltettem a kérdést; miért ne tudnék én lemenni vidékre, amikor ez az ország olyan kicsi, mint a tenyerem? Szerencsére számíthattam arra, hogy nemcsak a társulat, de a közönség is szívesen fogad Győrben. A fiam felnőtté válása mellett a másik lényeges részlet: úgy A nevezetes zongora a zongorát is. Liszt Ferenc weimari lakosztályában, könyvtárszobájában őrizte a nevezetes zongorát. 1874- ben magyar nyelven levelet írt Pulszky Ferencnek, a Nemzeti Múzeum akkori főigazgatójának, amelyben különféle emléktárgyaival együtt a éreztem, én sem öregedtem meg annyira. A lelkem, a szellemem, a fizikumom elég erősnek éreztem a váltáshoz, és alig vártam, hogy repüljek onnan ide, és innen oda. — Azért ez az életmód meglehetősen fárasztó. — Igaz, ami igaz, gyakran utazom éjszaka, viharban, ködben, hóban és fagyban, ami csakugyan embert próbáló dolog. Ráadásul rendszeresen tanulok vezetés közben is. — Szerepeket? — Németül tanulok, ami azt jelenti, hogy nemcsak a szerepekkel, hanem az idegen szavakkal is gyötröm az agyamat. Gyakran van fönn vezetés közben is a fülemen a fejhallgató, és memorizálom a német szavakat. Hozom-viszem a tanulni- valómat és a szennyesemet, amit például Pesten mosok és vasalok. Ha pedig elfelejtek valamit— mint például télikabátot hozni —, akkor itt fagyoskodom és didergek. A Macskajátékra való felkészülés miatt szinte egyáltalán nem mentem föl Budapestre, tudniillik szerepem több mint ötven oldalát egyszerűen be kellett bifláznom, az idő pedig roppant kevés volt. — Hozzátartozóitól, barátaitól nem szakad így el? — Rá kellett szoknom a levelezésre. Különben egyedül, de nem magányosan élek, s ez választott életformám. Efféle apró titok még, hogy rendszerint minden munkámmal el vagyok maradva, s otthon gyakran szalad a lakás. Ami kicsit hiányzik; viszonylag keveset tudok Budapesten színházba járni. Mert amikor felmegyek, annyi a más jellegű, emberi restanciám, hogy a színház marad legutoljára. De azért remélem, előbb-utóbb mindent bepótolok. Beethoven-zongorát is felajánlotta a múzeumnak. 1887-ben e tárgyakat kiállításon mutatta be a múzeum. Most, az újabb világjárás után ismét látható a Beethoven- zongora a Magyar Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításán. Beethoven zongorája Hangversenykörúton Európában Mit ér ma a nulla? \ 1992. június 13. A O ^>2? 2? 2? 2?2? U? uly iS (3J?(lP S Zü? 5m S S) UFO? (ZP ■ JA XtUt-Mamarország hétvégi mctléíjleu ] 9
