Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)

1992-05-09 / 109. szám

1992. május 9.________________________________________________________________________________ J3 Xekt-íMagyarorszáfj íétvé/ji metfét&te 1 1 Édentöl keletre Bodnár István ■ Akárcsak a Cson­gor és Tünde című mesében, hármas útelága­zás fogadja az utazót a beregi hídfő után. Az egyik a híres ger- gelyiugornyai strand felé csa­logat, a másik hasonlóan szép táj, Csaroda, Tákos felé, a harmadik pedig Lónya irányá­ba invitál. Nehezen tud dönte­ni most a vándor, mindegyik táj páratlan látnivalókat kínál, az ország talán legszebb ré­szébe vezet. Most mégis Ló- nya felé vesszük az utat, Ti- szaszalkára igyekszünk. Ugornya után kanyargós út következik. Nem is baj, hogy lassítani kell a kocsit, hisz má­jusi pompával fogad a határ. A meggyfák menyasszony­csokrai sorjáznak mindenfelé, virágba borult az egész határ, a legtöbb gyümölcsfa virágzik, s a júniusra emlékeztető me­leg talán garancia arra, hogy nem fagy le a zsenge bimbó. A sok fehér virág között jól mutat a pitypang sárgája, amely egész réteket beborít, mintha nem is lenne arrafelé más növény. Tiszaszalkán egészen váro­sias kép fogad, emeletes la­kóházak, többszintes iskola, kultúrcentrum. Meglehet, ez utóbbi kissé talán túlzással ál­lítható, de emlékeinkben min­dig a Váci-ünnepségek idé­ződnek fel Tiszaszalka halla­tán. Lelkesen szavaló fiatalok, s a község kulturális életéért tenni akaró szervezők, nép­művelők. Érdekes és dicséret­re méltó vállalkozás a szálkái Váci Mihály Emléknapok, amely mostanában nemcsak a községet és környékét moz­gatja meg, hanem a határain­kon túl, Kárpátalján és Erdély­ben is tudnak róla, így ottani résztvevői is vannak a szava­lóversenynek. A legutóbbira például külön buszok hozták az érdeklődőket, akik bizonyá­ra szép emlékekkel távoztak innen. A szálkái napokra még a Magyar írók Szövetsége is felfigyelt, sőt egyik szellemi atyja épp annak titkára, Fá­bián Zoltán volt. És hogy miért épp Vácit fogadta „kegyeibe” a falu? Ratkó József erről ezt írta: „Nem néztem utána, volt-e jeles szülöttje Tisza- szalkának, nemigen lehetett, mert szerzett magának egyet. Szívós és makacs szeretettel, évelő munkával megszerezte magának a sokaság fiát, Váci Mihályt.” S ha már a kultúráról esik szó, említsük meg, hogy a művelődési házzal szemben található egy kis múzeum is, afféle tájház, amelynek lelkes istápolója Felhős Szabolcs. A kis tornácos házban helytörté­neti múzeum kapott helyet, amelynek alapját a honisme­reti kör alapozta meg, és most a környék népművészeinek és amatőr alkotóinak a munkás­ságából is ízelítőt ad. Az utcán találjuk a község talán legnépszerűbb emberét, Halász Sándornét, a postást, akit szinte minden kiskapunál várnak. Nem is csoda, a leve­lekkel, újságokkal ő jelenti a kapcsolatot a „föld hátsó ud­zött, de ő hozza a segélyeket, a pénzt is. Márpedig abból szinte minden házba jut — mint mondja—, sőt van olyan hely, ahol a férj és feleség is kap belőle. A postással falun egyébként is megosztja gond­jait az ember, ha nincs kivel beszélgetni, legalább vele vál­tanak szót. — Postásnak, papnak, orvosnak elmondja az ember búját-bánatát — mondja Halászná. Szásziéknak is jut mára posta, így hát szóba elegye­dünk Szászi István nyugdíjas halásszal is, aki már nagyon várja az igazi szezont. Nehe­zen melegedett az idén a Ti­sza, még nem volt igazán jó idő horgászásra, halászásra. Egyébként a Tisza sem olyan most, mint régen — legyint. Aki valamit fogni akar, és fel­megy a felső Tiszára, ott talán még tiszta minden. Hol van­nak azok a szép idők, amikor még 45 féle halfajtát is dajkált itt a víz. Ugornya fölött még hagyján, de amint a Romániából érke­ző Kraszna és a Szamos be­lefolyik, borzadály lesz a víz. Fantasztikus dolgok jönnek olykor a folyóval, légyírtó do­bozoktól állati hullákig. Sze­rencsére valamit jelent a víz öntisztító képessége, s mire Szálkáig ér, addigra már vala­mivel tisztább a folyó. Az idős halász ma is fogott valamit, de ez még nem az igazi. Majd ha a halászási tilalom véget ér júniusban. Olyankor aztán horgászver­senyt is rendeznek a faluban, ami remek mulatság lehet és sok résztvevője van. Darabra is, súlyra is megy a verseny, s remek horgászfelszereléseket is lehet nyerni olyankor. Per­sze, Szászi Istvánt most más gondok foglalkoztatják: miből lehetne rendesen megélni, a nyugdíj — noha felemelték — még most is csak 4300 forint, ami édeskevés manapság. A polgármesteri hivatalban is megerősítik, sok gonddal küszködnek itt is az emberek. Tiszaszalkán is nagy gond a munkanélküliség, a lakosság­nak legalább a negyede mun­kanélküli, bár nagy szerencse, hogy a Ferromach vagy 200 embert még most is foglalkoz­tat. varán” lévő falu és a világ kö­A SZERZŐ FELVÉTELE Szalka afféle faluközpont volt, Tiszaadony és Tiszavid székhelyközsége, és tagad­hatatlan, hogy a község ezzel jól járt. Irigylésre méltó iskolá­ja épült, bérháza és az infra- sturktúrája sem rossz. — Per­sze, nem tudni, hogy most, amikor a két másik köz­ség levált Szálkáról, jobban jár- n a k - e a helybeliek, mert nagyon sok minden­re kellene pénz — hallom Lapos István pol­gármestertől. A legnagyobb gond, hogy a környéken nincs vezetékes gáz, most kilincselnek azért, hogy ez is eljusson idáig. Nemcsak a lakosoknak kínál­nák ezt a komfortot, hanem lehetőséget biztosítana ki­sebb üzemek, helybelieket foglalkoztató munkahelyte­remtő létesítmények építésé­re. Hogy mire gondolnak? Ki­sebb konzervgyárra, tészta­feldolgozó üzemre és más ef­félékre. De a gázhoz támoga­tás kellene, mert a helybeliek egyedül ezt képtelenek megfi­zetni. Szeretnének egy mo­dern hulladékgyűjtő telepet is építeni, rá is férne a falura, mert a Tisza-parton is min­denfelé szemét, amit aztán a kiáardt víz szertehordott. Nem szép látvány! Furcsa dolog itt a Tisza. Bár a falu határát mintegy 3 kilo­méternyi hosszan érinti, még­sem igazán örülhet neki a falu apraja-nagyja. Valahogy nincs itt igazán fürdőhely. Kijelölni is nehéz lenne olyan részt, ahol a nyári kánikulában gondtala­nul lehetne megmártózni a hűs habokban. A sodrás és a meder kiszámíthatatlan, a víz szeszélyes, tavaly is két fiatal lelte halálát a vízben. Persze, szép itt a part és a sziget, de aki nyugodtan akar fürödni, az inkább Ugornyára megy. Miért érdemes mégis a tu­ristának ide jönni? Kérem a polgármestert, győzzön meg erről. — Azért, mert Tisza­szalka Bereg egyik központja, ahonnan sokfelé lehet kirán­dulni. Lónyáig, Ugornyáig, vagy éppen Csarodáig, Táko- sig veheti az irányt az ember. Tiszaszalka nyugodt, csöndes kis hely, nem olyan zsúfolt és hangos, mint Ugornya. - Ebben lehet vala­mi, s ráadásul Szál­kán szállást is tud­nak biztosítani a vendégnek, 35 férőhelyes foga­dó várja őket a Weisz-féle ház­ban két- és négyágyas lak­részekkel, de az ud­varon akár sátortábor is felállítható. Étterem és jó kereskedelmi ellátás is van a faluban, úgy hogy itt akár több hetet is el lehet tölteni. A határ pedig része a Szatmár- Beregi Tájvédelmi Körzetnek, annak minden látnivalójával és különlegességével. Pampuchnétól, a falu fő­jegyzőjétől kérdezem, mi új­ság Szálkán. Tőle tudom meg, hogy szeretnék a refor­mátus templomot renoválni, az egyház hamarosan meg­kapja az egyik óvodát. Bővül viszont egy újabb óvodával a község, a volt pártházat ala­kítják majd át erre a célra. Jó lenne, ha újból megnyílna tel­jesen a lónyai határ, a na­gyobb forgalom pezsdítően hatna a helyi vállalkozókra, és talán néhány embernek mun­kaalkalmat adna, vagy leg­alábbis kereseti lehetőségül szolgálna. Búcsúzóul még kezembe nyomják a Tiszaszalkáról nemrégen megjelentetett könyvet, amelyet Miklós Ele­mér állított össze gondosan, szépen. A könyv bevezetőjé­ben — amelyet Szemján Zol­tán írt — olvashatjuk: „Ez a föld meszsze esett az Eden- től, mégis itt a Tisza ölelő kar­jaiba szorítottan is megmaradt napjainkra 1100 lakója féltett és szeretett szülőföldjének, lakóhelyének. A szélsőségei­vel együtt a „leg’-ek világa­ként is. így kedves, így sze­retjük is”. A községbe érkező idegen is így érzi, így gondol- a. Adni, mindhalálig? Chikán Ágnes gy jó tíz éve történt. A pszicholó­U gia neves professzora megdöb­bentő kijelentést tett egy ünne­pélyesnek szánt, egészségpoliti­kai tanácskozáson. A döbbenet akkor éppúgy szólhatott az általa közölt puszta ténynek, mint az előadó szóki­mondó bátorságának. „Nőket kizsákmányoló társadalom ez a javából” — mondta, merthogy tömegével ostromolják intézetét fiatal, negyve­nes nők az általános fáradtság korai tünete­ivel. A már akkor kimerült magyar „dolgozó nő — közéleti ember — anya — feleség” nevű cso­dalény most meg arról értesült az újságokból: a nyugdíjkorhatár fölemelésén töri a fejét a kormányzat. Érthető aggodalommal önti el a gyöngébb nem még oly szívós képviselőit is a kétség: vajon jut-e maradék energiáikból újabb 5—7 évre való? Vajon majd hatvanon túl kap­nak-e az élettől néhány egészséges, valamivel nyugodtabb tempójú esztendőt, vagy munka­helyükről egyenesen a betegágyhoz, a kórház­ba vezet az út, hogy ennél feketébb jövőképről ne is beszéljünk. A nők nyugdíjkorhatárának felemelését a hi­vatalos indoklás nyugati példákkal támasztja alá, anélkül, hogy ezt az egyetlen tényt teljes társadalmi környezetében vizsgálná. Amerikában a gyermeket nevelő feleség dol­gozik ugyan, ha annyira hajtja a hivatástudat, ám erre senki és semmi nem kényszeríti. Az első a család érdeke, és ezt támogatja az adó­rendszer is. A férj a családfenntartó, aki fele­ségéről és gyermekeiről gondoskodik. Texasi tanári diplomás barátnőm elmagyarázta: anya­gilag is rosszabbul járnának, ha ő is munkát vállalna. Kedvezőtlenebbek lennének férje adózásának feltételei, s ha ő is dolgozna, a jelenleginél jóval többet költené ruhákra, fod­rászra, közlekedésre, olyannyira, hogy kerese­te szinte el is apadna, gyermekei pedig nélkü­lözni lennének kénytelenek az anyai gondos­kodást. A közösségi élet iránti igényét, miként teszik ezt oly sokan, rendszeres ingyenes jóté­konysági tevékenységgel elégíti ki. Ugyanígy gondolkodik ötven felé járó mün­cheni ismerősöm is, hiszen nem éri meg a családnak, hogy a harmonikus hátteret biztosí­tó feleséget, anyát elveszítsék némi pluszmár­ka fejében. Ott is kevesebb adót vonnak le ugyanis a családfő fizetéséből, ha gyermekei mellett feleségét is eltartja. Míg a mi nagymamáink 3-4 évtizednyi, több­műszakos munka után is kétrét görnyedve húzzák tovább az igát, nyugdíj mellett is félál­lást, unokanevelést vállalnak, a Nyugat grand- matherjei második, gondtalan ifjúkorukat élik. Ápoltak, üdék és divatosak, fittnessklubokba és kozmetikushoz járnak, autót vezetnek és távoli tájakra utaznak, szellemüket pedig sza­badegyetemeken pallérozzák. Egy tanulmányban olvastam: az utóbbi évti­zedekben világszerte jelentősen emelkedett a hatvan éven felüliek száma. A hatvanas évek­beli megtorpanás után Észak-Amerikában, Nyugat- és Eszak-Európában ismét javultak a halálozási mutatók: a betegségek később je­lentkeznek, és később vezetnek halálhoz. Kü­lönösen szembetűnő, hogy sikerült látványo­san visszaszorítani a fejlett országokban a szív- és érrendszeri betegségeket, ám mindez kimutathatóan az egészségesebb életmódnak, a megfelelő életszínvonalnak, az elszánt és következetes megelőző munkának, valamint a jobb egészségügyi ellátásnak köszönhető. Nálunk 1965 óta a férfiaknál kifejezetten csökkent a születéskor várható átlagos élettar­tam. Eléggé nem minősíthető érvként hangzik el olykor: azért indokolt a nők nyugdíjkorhatá­rának emelése, mert tovább élnek, mint a fér­fiak. Igaz, de lassan csökken a nők életkora is. Míg a férfiaknak korcsoportjai közül a legtöb­ben 40—49 évesen fejezik be földi pályafutá­sukat, a halálozási arány nőknél a 30—64 éve­sek közt a legnagyobb. Ezekkel az adatokkal 32 fejlett ország között a magyar féfiak a 31., a nők a 30. „helyezést” érték el 1985-ben. Azóta eltelt hat, embert próbáló, idegeket koptató, bár jó irányú, mégis változások stresszével terhelt esztendő, és ki tudja, hány még nehezebb áll előttünk. Köztudott, hogy a környezeti tényezők, az életmód mennyire meghatározója az egészségnek, az élettar­tamnak. A jövedelmi viszonyok, az orvosi ellá­tás minősége, az egészséges táplálkozás és életvezetés javulásának kilátásai aligha adnak okot az optimizmusra: a nők várható életkora valószínűleg tovább fog csökkenni. Ha a munkanélküliség előre jelzett rohamára gondolok, eszem-lelkem szintén tiltakozik a korhatár fölemelése ellen. A munkaerőpiacon „leértékelt áruvá” váló idősebb nők vajon el tudnak-e majd helyezkedni egyáltalán, ha ut­cára kerülnek, vagy netán ötvenen túl átkép­zésre küldik őket? Csak szenvedhetnek a prés alatt, hisz egyik oldalról nyomást gyakorol rá­juk a társadalom, hogy dolgozzanak kifulladá­sig, a másik oldalról meg eltaszítja őket magá­tól, mint fölöslegeseket, hiszen sorba állnak a munkahelyek előtt éppen az ő, erőtől duzzadó, képzett gyermekei, sőt unokái is. „Hát tőlük venné el a kenyeret?” — kérdezhetné szemre­hányóan a munkaadó. Megalázó kérdések, feszítő ellentétek, az egyén számára megoldhatatlan dilemmák. Pszichológusok a megmondhatói: az effélék is képesek elvenni néhány évet az ember életé­ből. És akkor már nem a 30—64 éves korcso­portból „hullik el" a legtöbb nő, hanem a 30— 60 évesekéből. A még munkaképes korosztá­lyéból, amely fizeti a tb-járulékot. Fizeti mind­halálig. Éljen hát a társadalombiztosítás! Ha ezt a törvényt elfogadjuk, az éltetni is fogja: hisz amit bekasszírozott, nem lesz alkalma visz- szaadni. A magyar nők halálozási mutatói azonban — nem kell ehhez jóstehetség — to­vább romlanak majd a szűnni nem akaró meg­terheléstől. Nyugatra mutogató érvelők he­A lyesebben tennék, ha azon igye­keznének: előbb teremtse meg ez az ország az egészséges életmód feltételeit, a megfelelő életkörülményeket, a következe­tes megelőzést és a jó egészségügyi ellátást. Adjon kellő mennyiségű „roborálószert” ennek a társadalomnak. S ha már nálunk is megjavult az élet minősége, ha kitolódott az átlagéletkor olyannyira, hogy az egészségtől, tettrekész- ségtől duzzadó nagymamák nem tudnak mit kezdeni parlagon hagyott energiáikkal, akkor kezdjünk azon gondolkodni: ne emeljük-e föl a nők nyugdíjkorhatárát. Követhetjük a Nyuga­tot, de ügyeljünk a sorrendre is!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents