Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)
1992-05-16 / 115. szám
8 f Ä “Kdét-Magyarorszäß ftetveßi mef[effete 1992. május 16. avaly ősszel a Kelet-Magyarország szerkesztősége és a Stúdium két T féléves újságíró-tanfolyamot indított azzal a céllal, hogy a hallgatókat olyan szakmai ismeretekhez juttassa, amelynek birtokában mint tudósítók az újságírást el tudják kezdeni. Ha szükséges, üzemi, városi lap szerkesztésében képesek közreműködni, illetve a kellő gyakorlat után a szakosított újságírói kurzusra fel tudnak készülni. Véget ért az ismeretszerzés időszaka. Néhányan a szigorú olvasó elé lépnek, hogy megmutassák, mennyire haladtak az önkifejezésben, a valósággal való birkózásban. Olykor még mutál a hang, de erős a hitük, hogy szükség van a munkájukra. Éppen ezért helyet kérnek a magyar sajtóban. (A stúdió tagjai: Baltigh Frigyes, Enyedi Gábor, Horányi Zsuzsa, Havasi Katalin, Fekete Katalin, Kókai Ferenc, Losoncziné Szabó Magdolna, Papp Judit, Pocsai Júlia, Radványi Sarolta, Szabó Katalin, Szemán Jolán, Tokajiné Rusznyák Ágnes.) Óracsörgés Papp Judit Te is azok közé tartozol, akiket reggelente szívriasztó óracsörgés ugraszt ki ágyából? Te is vánszorogva botladozol el a fürdőszobáig mosakodni? Te is álmatag szemekkel és fáradt testtel szállsz fel a munkahelyed felé tartó közlekedési eszközre? S észrevetted-e már, hogy jó néhány ötven-hatvanéves milyen irigylésre méltó egészséges frissességgel és életerővel foglal helyet veled szemben a buszon ? Nekem is van egy ilyen felfedezettem. Minden reggel alig várom, hogy a vonat arra az állomásra érkezzen, ahol a délceg termetű, hatvan körüli, magabiztos járású, s mindig életteli férfi lakik. A vasúti kocsik egyszeriben felébrednek a megjelenésével. Mindenkihez kedvesen odaszól „pálinkás jó reggelt" kívánva, s az aznapi időjárásra, a vonatban uralkodó állapotokra mindig van csipkelődő megjegyzése. Ismerőse halkan megbeszéli vele az előző napok valamennyi közvéleményt felborzoló vagy éppen közérdekű esetét, akár politikai, aj<ár gazdasági területről. Délutánonként, ha látom, ugyanolyan üde és sziporkázó, mint amilyerí'á korai órákban volt, s úgy tűnik, mintha a napi munkától még több energiát szívott volna magába, miközben én kifacsarva rogyok le az ülésre. Te, huszonéves sorstársam, szintén nem találsz magadban magyarázatot ezekre a jelenségekre? Akkor csatlakozz hozzánk, és intézzük közösen kérésünket az első generációhoz: Kedves őszülő, idősödő fajtámbeliek! Ne öregemberes bölcsességeket, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa ízű tapasztalatokat örökítsetek ránk, hanem tanítsatok meg bennünket is céltudatosan, örömteljesen, alkotni akarón élnil Szabásminta nélkül Diákobsit, mennyit érsz? Pocsai Júlia Már csak néhány hét választja el az idén érettségizőket a nagy naptól, amikor szóban is számot adnak négyéves tudásukról. A többé-ke- vésbé nyugalmas, biztonságos évek után, a sorsukat maguknak kell a továbbtanulással vagy a munkahely választásával megalapozni. A rövid vagy hosszú (s néha igen keserves) négy esztendő ismeretvadászata után a zsákmány néha nagyon gyönyörű. De az esetek többségében csak kis vadra sikerül szert tenni. Nincs már meg a vadászat igazi szépsége, s az értékét sem igazán mérjük! A még éretlenek véleménye is ez utóbbi felé mutat. K. Judit, aki egy vidéki kis gimnáziumban fog megmérettetni, nagyon elkeseredett. — Az érettségi szerintem olyan, mint bármelyik nap az iskolában, amikor dolgozatot írunk, csak nem egy leckét, hanem az összes eddig tanultakat kell felidézni. De ugyan minek? Nem akarok továbbtanulni. De hol találok olyan munkahelyet, ahol kell érettségizett munkatárs? Nekem az a legfontosabb, hogy görbüljön minden. A 2-est majd csak összeszedem! Akármilyen pesszimista is ez a nézőpont, sok mindenre rávilágít. Ha nem állítják visz- sza az érettségi tekintélyét, vagy nem alakítják át úgy, hogy használható legyen, egyre több ilyen nézőpontú ember lesz! — Csak menjek át. A felvételiken nem ad pontszámot, a munkaválasztáshoz sem kell. Ezt nem nyűgként mondom, mert én továbbtanulok — mondja B. Kriszta a ZIG-ből. Tudom, hogy elég jó eredményt produkálok majd az érettségin, de egyáltalán nem érdekel. S hogy érett leszek-e általa? Egyáltalán nem! A szellemi érettség nem egyik napról a másikra alakul ki az emberben! Valóban! Ez a „félelmetes” számonkérés csak az iskolában elért oktatás eredményére kíváncsi, mást már nem tud ellenőrizni. Mégis szükség van rá! A diákobsit nemcsak a gyerekeket ellenőrzi, hanem a tanárokat is. Az általános műveltséget megszerezzük általa, s még sok egyébre is szert teszünk, de az önálló életkezdéshez nem elegendő. — A továbbtanulóknak jelent valamit. Ők bizonyítanak, hogy mindent jól megtanultak. De akiknek nincsenek ilyen ambíciói, azokat ez nem izgatja. — fogalmaz T. Anita a Krúdyból. Pedig bizonyos tudás birtokában sok mindenhez kezdhet az ember. Mindezt persze tovább kell fejleszteni, hiszen egész életünkben tanulnunk kell, mert egy most megtanult ismeret idővel elavul. A bizonyítvány arra jó, hogy egy szintet adjon. Sajnos, ezt nem mindenki látja ígyAz igazi tragédia abban van, hogy nemcsak az érettséginek, de magának a tudásnak sincs tekintélye! A tanulást nem tekintik értéknek! Legyen meg a bizonyítvány, a többi már nem számít. A tudás rangjának a visszaállítása pedig még odébb van. Elfáradt fiatalok Tokajiné Rusznyák Ágnes, Radványi Sarolta Napjainkba ismét azt hallani, hogy a fiatalok csak a mának élnek, nem érdekli őket a jövőjük, a politikára pedig legyintenek. Vajon igaz ez? Ha igen, mi lehet az oka? Lehet, hogy azért van ez a közömbösség a jövőt illetően, mert kilátástalannak érzik? Szerencsére nem mindenki pesszimista ennyire, mégis érezhető egy általános rossz közérzet a társadalomban. Innen származhat az ifjúság apátiája a jövő iránt. Mindez csalódás eredménye. A rendszerváltással számos probléma megoldódott, de megoldatlanul is sok maradt. A pályakezdők képtelenek gazdaságilag önállósulni. Elhelyezkedni nehezen vagy egyáltalán nem tudnak. Ez egyfajta bizonytalanságérzést kelt bennük. A lakásprobléma is elsősorban ezt a réteget sújtja: szülői támogatás nélkül saját lakáshoz jutás szinte lehetetlen. Ilyen kilátások mellett elfordulnak a politikától, mert úgy vélik, hogy a pártok képtelenek az ő érdekeiket képviselni. Az amúgy is alacsony taglétszámú pártokban kevés az aktívan politizáló huszonéves. A fiatalok nem akarnak belegondolni a belpolitika problémáiba, mert feszültséget, idegességet kelt bennük. Nem látszik a kiút a gondokból, legalábbis egyelőre. Sokak csalódásának és kiábrándultságának az is oka még, hogy formálisnak érzik a társadalomban a kisebb-na- gyobb csoportok közötti kapcsolatokat. Az idősebb generáció, a közvetlen környezet apátiája ugyancsak érdektelenséget ébreszthet az ifjúságban a politika iránt. Vannak, akik ennek nyomán már az élet egyéb területei iránt is csömört éreznek. Aki fiatal létére megcsömörlik, az aztán nem dolgozik — nem is akar —, csavarog, iszik... Ne feledkezzünk meg arról, sokan azért nem politizálnak, mert nem érnek rá. Dolgoznak vagy tanulnak egész nap, az egyéni megoldás csalóka reményében. Rosszul van ez így, hiszen éppen ez lenne az a társadalmi réteg, amely hatalmas erőforrásul szolgálhatna, ha lenne rá lehetősége. Mindenki hasznosítani szeretné tudását, képzettségét, erejét. Megfelelő jövedelem, biztos munkahely kellene hozzá. Akkor megszűnne a bizonytalanság érzése, azzal együtt pedig egy csapásra a közöny. Tárca A svájcisapka dísze Szemán Jolán Minden nő szeret szép ruhában járni. Ha valahol megjelenik egy jól öltözött hölgy, azonnal kivívja a férfiak tetszését. És fordítva: ez elhanyagolt külső negatív érzelmeket vált ki bennük. Ruha a nyelv is: öltöztet vagy éppen vetkőztet. Informál szabóról és viselőről, népről és egyénről egyaránt. Lehet, hogy az utóbbi időben valamit elszabtunk? De hát becses magyar nyelvünk értékes alapanyagot szolgáltat valamennyiünknek, hogy azt magunkhoz idomítva, egyéniségünket is hozzátéve éljünk a lehetőséggel: szépen beszélni, írni és igényesen olvasni! Igaz, felment a szövet ára. Igaz, lóti-futi hozzánk képest a csigabiga. A legnagyobb baj azonban a szabóinkkal van. Vagy mégsem? Losoncziné Szabó Magdolna Ivasom, hogy bevonO ják az alumínium 5 és 2 fillérest. -Nosza, sietek előszedni az összest a lakásból, rám ne romoljon, mint nagyapámra az ágyszalmába rejtett mill- pengő. Felkutatom hát a vélt és valós dugipénzhelyeket. Már Móricz csigabiga-csalo- gatóját is énekelem, de csak nem akar egy sem előbújni. Pedig emlékszem, láttam valahol, valamikor. Keresés közben számolok. Mióta nincs forgalomban — nem hivatalosan, de valójában — ez a két szegény érme? Mióta az e- szemet tudom. Mikor kerülhet sorra a 10 és 20 filléres, hisz azoknak sincs már értéke? Mikor már az eszem sem tudom. Közben az izgatott keresésben csak feltűnik egy lyuk, a megboldogult idők nagy utazásaira emlékeztető báni, ha- lev, kopejka, pfennig között. Egy pehelykönnyű, lyukas 2 filléres. 1950-ből. Forgatom a búzakoszorús fényeskét. Csöppet sem kopott, sőt ragyog, mintha a 40 évet csak átaludta volna, s most frissen ébredne álmából. Bevonják! — hasít belém a kincs elvesztésétől való félelem. Ezt ugyan nem! Nem engedem, nem adom. Hogy válhatnék meg tőle, mikor ilyen hűséges volt hozzám annyi éven át? De hogyan is lehetne túladni rajta, ha akarnám? Elvigyem a bankba, s nyújtsam át a pénztárosnak? Vagy fizessek vele a közértben? Bolondnak néznének. Vajon hogyan történik akkor a bevonás? Rejtély. A forgalomból nem, mert ott nincs. Akkor honnan? Pedig mi minden készülhetne a sok 5 és 2 filléresbőlI Például evőkanál. Talán jövőre az ingyenkonyhákon már azzal kanalaznák a levest. Esetleg huzal vagy alufólia. Csomagolni fogunk majd ezekbe a kis hűséges lyukaskákba! em! Inkább ráhúzom A# a sávjcisapka boj- f y tocskájára, mint apám hajdan, hadd díszelegjen ott még újabb 40—50 évig. Csöndes déli meditáció Fekete Katalin Színhely: az egyik bálás- butik a sok közül, amely újabban nyílt. (Hiába, nagy ra az igény...) Közeleg a bálabontás ideje — szép lassan gyülekeznek a nénik. Fekete ruháikban fegyelmezetten várják a pillanatot. S ahogy múlik az idő, egyre többen vannak... Nézem őket, és nem tudom, hogy vajon milyen életút áll mögöttük, de kezeiket látva biztos vagyok benne, hogy rengeteget dolgoztak. (S dolgoznak talán most is.) És most itt vannak. Öregen, fáradtan, s várják: hátha jut nekik valami. Vajon fiatalon milyen álmaik lehettek?... Kerék-párosán Horányi Zsuzsa A gimnáziumban csendes, visszahúzódó volt. Azt mondták rá, hogy ő a magányos hosszútávfutó. A főiskolán egyszer matematikaversenyen, máskor maratonin indult. Előfordult, hogy mindez egy hétvégére sűrűsödött. Amikor megkapta a tanári diplomát, meghívták egy kelet- afrika túrára. Ez volt az első nagy utazása Gál Ottónak, az élelmiszeripari szakmunkás- képző iskola matematika szakos tanárának, aki a nyári szünidőben világjáró utazó. — Merre jártál eddig utazásaid során? — Kelet-Afrikában, Tanzániában, a Comore-szigeteken, Madagaszkáron, Kubában, Mexikóban, Törökországban, Szíriában. — Eddig terepjáróval, gyalog, hajóval vagy autóstoppal vándoroltál. Most kerékpárral szeretnéd megtenni az 5000 km-es északafrikai utat a Földközi-tenger mentén. Honnan jött az ötlet, hogy épp erre kerekezzetek? — Láttunk egy filmet a tévében. Az első édenkert címmel, amely a Földközi-tenger partvidékéről szólt. Megtetszett. Sajnos a nyári tanári szabadságom kb. 50 nap, így csak az észak-afrikai részre merünk vállalkozni. Pihenőnapokat is tartunk, így napi 120—150 km-t kell kerékpároznunk. — A nyári vakáció számodra ez a kemény, emberpróbáló túra? — Barátaim furcsállják, de számomra ez a pihenés. Egy belső késztetés van bennem, hogy utazzam, világot lássak. Ha itthon nézegetem az útjaimon készült képeket, számomra is hihetetlen, hogy ott jártam. Amikor Afrikában voltam, fél nap alatt megszoktam, hogy az emberek fekete bőrűek es mások a szokásaik. — Mesélnél valami érdekes történetet? — Benyovszki Móric feltételezett sírhelyére akartunk elhelyezni emléktáblát Madagaszkáron. Negyvenórás ha- jóutunk volt az Indiai-óceánon, amikor kikötöttünk reggel nyolc órakor a parttól 150 m- re. Vártunk egy darabig, aztán kérdezősködtünk, hogy mikor érünk a partra. Közölték, hogy 4 órát várni kell még. a dagályra, akkor indulunk. Ósszenéz- tünk, elkezdtünk vetkőzni alsónadrágra, felvettük a hátizsákunkat és irány a part, gyalog, derékig gázolva a tengeren. így érkeztünk meg a vámhivatalba. Egy kicsit furcsán néztek ránk. — Van olyan hely a földön, ahová feltétlenül el szeretnél utazni? — Csodálatos filmeket láttam Amerika nemzeti parkjairól. Szívesen elmennék oda. Kutyavilág Baltigh Frigyes Láttak-e már kutyát meghalni? Hallottak fájdalmas vonítást az autó kerekei alól? Én igen. A piros Dacia közepes sebességgel haladt. Nem tűnt túl vérengzőnek. A járdán á kutyus (anyja, apja ismeretlen) vele szemben szaladt. Nem volt öngyilkos típus — csak éppen nem ismerte a közlekedés szabásait. Ez lett a veszte. Egy óvatlan pillanatban megtetszett neki a másik oldal, ám utolsó néhány lépésével messzebbre került, mint gondolta. El ebből a kutya világból. A tehetetlen nyüszítés — ebünk végső káromló „szavai” — egy pillanatra megállították az utca életét. Mozdulatlan miden, már ő is. Csak a Dacia robogott tovább, mintha mi sem történt volna. Féknyom sehol. Ha áldozata ember, a jog cserben- hagyásos gázolásnak nevezné tettét, a rendőrség nagy erőkkel folytatná a nyomozást, mi, szemtanúk pedig az elkövető rendszámát mormolnánk magunkban. De így, hocjy „csak” egy kutyáról van szó? így legfeljebb sajnálkozhatunk, vagy kérdőn egymásra nézhetünk, összeszorulhat a szívünk, vagy könny szökhet a szemünkbe a fájdalomtól, vagy a dühtől. Lehet, hogy élnek körülöttünk emberek, akiknek ennyit számít egy élet? Legalább kiszállhatott volna a vezető, hogy megnézze, nem horpadt-e be az autó karosszériája az ütközéstől, mellékes mozdulatként futó pillantást vetve a tetemre! Nem, hogy is gondolhatok ilyet?! Hiszen ő a rohanó világ érzés nélküli embere, egy sorozatgyártásban félresikeredett mutáns. Komputeragyából régen kihagyták az érzelem fogalmát. Könnycsatornáit a szem helyett a gyomorhoz csatolták, könnycsepjeit az emésztőrendszerbe vezetik vissza. A léleknek, a lelkiismeretnek szánt helyet fontosabb részek beépítésére hasznosították. Ezt a hibát még egy állat vonyítása sem zökkentheti helyre. Az oldalt összeállította: Nagy István Attila
