Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04 / 81. szám
10[ “Keíct-‘Magyarország hétvégi mettékíete 1992. ápriíis 4. A nagy túlélő Esik Sándor E gyszer, reg, egy Krúdy-hős lelkületű ismerősöm elmesélte, hogy több alkalommal is disszidálni akart, még az elmúlt rendszer bezártságának a derekán. El is jutott különféle furfangok árán Bécsig, nem is egyszer, hanem kétszer. Ám mindkét alkalommal, visz- szariadt attól, hogy ott maradjon. Egyszerre vonzotta és ijesztette az idegenség. Manapság, amikor szabadon jövünk és megyünk, már eszünkbe sem jutnak az elvágyódásnak azok a valamikori pillanatai. Találkoztam viszont néhány héttel ezelőtt egy emberrel, akinek a névjegyén ez áll: Giulio Salusinszky. Ennek ellenére ékes magyar nyelvünkön cseréltünk eszmét — mivel Gyulának keresztelték anno... Es hét esztendővel ezelőtt vállalta a veszélyt: kintmaradt Olaszországban. Egy félig-meddig üzleti jellegű vacsora volt megismerkedésünk színhelye és alkalma. Nem mindennapi ember — hívta fel a figyelmemet egy korábbi fogadáson dr. Szabó Ferenc, a záhonyi tsz elnöke. Vajon valóban az? — méregettem a kissé nehézkesen induló diskurzus elején. A negyvenes éveinek közepe táján járó, választékos öltözetű és modorú, kimérten mosolygó férfi élettörténetéből tényleg kivételes sors tárult elém. Akkurátusán megszagolta a kezében lévő pohár tartalmát, szakértő módon, igazi ínyencként kóstolt bele, aztán mintha csak készült volna, belevágott. — Az olaszországi Triesztben élek, és egy speditőr, azaz szállítmányozási vállalat tulajdonosa vagyok. A neve Generalimpex. SRL. Cégünk kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik nemcsak Itáliában, de Európa, így Magyarország nagy részén is. Bevezetett, jó kapcsolatokkal. Ám hosszú út vezetett odáig, hogy ezt elmondhassam magamról. Kezemben a névjegy. Nézem a lendületes vonalvezetéssel megtervezett elegáns emblémát, és visszacseng fülemben, ahogy olaszosan két helyen is hangsúlyozza: Dzse- neralimpex... Története a hetvenes évekre, sőt még annál is visszább nyúlik. A kereskedelmi tanácsos apa mellett már gyerekként öt esztendőt tölt Rómában, így nem csoda, hanem természetes, hogy második anyanyelve a pergő ritmusú azzúri beszéd. A sikeres itthoni érettségi után egy rövid sikertelen kitérő bizonyos közgazdasági tanulmányok terén, aztán pedig tárt karokkal várják a Hungaroca- mionnál. — Nagyon hiányzott már Olaszország — emlékezik vissza ezekre az időkre. — Rövidesen a milánói irodába neveztek ki, ahol aztán belevetettem magam a munkába. Talán kevesen tudják, hogy a kamionost majdhogynem kézen fogva kell vezetni. Amint megérkezik, már telefonál, ha kipakolt, megint, ha balesete van, ha nem tudja hol lehet olcsón farmert venni... Szóval ez volt a munkám, és ezzel mind a vállalat, mind magam A SZERZŐ FELVÉTELE nagyon meg voltunk elégedve. — Irigyelt státus volt ez akkoriban — vetem közbe, mialatt lassan túl leszünk a vacsorán. — Akkoriban volt is miért — hagyja jóvá Gyula-Giulio — ma már az otthoni, bocsánat, az itthoni helyekért vetélkednek. Nekem mindenesetre nyolcvanötben kellett volna hazajönnöm. Akkor járt le az az öt év, amit szokás volt kint tölteni. A vállalat és én is azon voltunk mégis, hogy kint maradhassak. Egyik félnek sem jött volna jól a váltás. Már majdnem sikerült elintézni, hogy az akkoriban lehetővé vált külföldi munkavállalási formában megoldják a kérdést, ám egy ponton valahol, valaki kavicsot dobott a gépezetbe. Azóta sem értem, miként történhetett, de jött a távirat: azonnal hazaköltözni. A Salusinszky házaspár azonban ekkorra már arra állt rá, hogy a férj engedélyes külföldi munkavállaló lesz. A megtakarított pénzükön lakást béreltek, bútorokat vettek, egyszóval kész leégés lett volna, ha eleget tesznek a felszólításnak. A férj és a feleség egy egész éjszaka csak fontolgatott, gondolkodott, aztán megszületett a döntés: maradnak. — Őrült, aki megteszi i— minősíti most saját magát újdonsült ismerősöm. — Örült, mint én voltam. Annyi bajt zúdítottam a nyakamba, hogy máig sem tudom, miként vészeltem át. Elvesztettem barátaimat, a kinti munkabarátságok is szinte azonnal megszűntek. Nemsokára kérvényezni kellett a tartózkodást, ám én nem írhattam rá, hogy üldöztek otthon, miután ilyesmiről szó sem volt. Ennek hiányában természetesen elutasították — volna. És itt jött az első nagy csoda: az ügyvédem, aki intézte az engedélyt, egy barátján keresztül kapcsolatot talált az akkori olasz vezetőkkel, akik személyes közbenjárásukkal bírták rá az illetékeseket tartózkodási engedélyünk megadásához. — Sokba kerülhetett... — Ne higgye. A szokásos ügyvédi honoráriumról volt csupán szó. Valaki tartozott annak az ügyvédnek egy szívességgel, az ügyvéd pedig I ezzel minket ajándékozott meg. Nem hiszem, hogy másként lett volna. Ez a nem várt, kedvező fordulat azonban egyáltalán nem hozott megnyugvást a friss dissziden- seknek. Tartalékaik lassacskán elfogytak, és egyre olvadt a remény is. — Már közeledett az a pillanat, amikor mindent felélünk. Volt azonban valami, amiből megláttam, merre kell keresnem a kitörés lehetőségét. Megpályáztam egy speditőri cég vezetőjének posztját, és húsz közül ketten maradtunk a ringben. Azért nem én nyertem, mert útlevél híján nem tudtam szabadon mozogni a világban. Ekkor már Triesztben éltünk, ahol béreltem egy irodát, és már csak a csodát vártam. Hiába. Az utolsó kétségbeesésemben elmentem a rabbihoz, mondván, apai ágon zsidó származású vagyok, segítsen. ,,Ugyan, fiam, nem tudnád, hogy mi az anyai ágon leszármazottakat ismerjük el zsidónak” — mondta a rabbi. És adott néhány könyvet — százezer líráért. Kifizettem, maradt még annyi. Abból pedig elmentünk síelni. Csoda, numero duó... A reményvesztett család hazaérkezvén talált vagy öt méter teleírt telexpapírt a gép alatt. Megrendelések... A Generalimpex, és Salusinszky Gyula története azóta sokkal gazdagabb sikerekben, mint kudarcokban. Igaz, hogy nyolcvankilencben még nem kapott magyar útlevelet, de a család régi barátja Vásárhelyi Miklós ismerte az akkor hatalomra került Nyers Rezsőt, aki felemelte a telefont... Időközben olasz állampolgár is lettem. Művészi játszótér Aranyosapáti (KM. — K. D.) — Gyermekjátszótér készül Aranyosapátiban, fából faragott játékok lesznek benne, egy szentesi fafaragó művész alkotásai. A költségeket egy Bécsben élő üzletember, Bocs Attila fedezi, aki művészetpártoló férfiú. Egy ének- és egy zenekart hozott hangversenyt adni a közelmúltban a ricsikai kastélyba, ekkor kezdődtek meg a tárgyalások több témában is. A községnek nem kerül pénzébe ez a játszótér, hisz Bocs Attila mellett a helyi termelőszövetkezet is segített, a faanyagot biztosítva. A tervek szerint május másodikén, anyák napi műsort követően vehetik birtokba a gyermekek a játszóteret, az eseményen jelen lesz Kálmán Attila művelődési minisztériumi államtitkár is. A műsorban olyan neves művészek lépnek fel, mint Faragó Laura és Simor Ottó. Ezen a napon nyitják meg a fafaragó művész alkotásaiból és népművész felesége hímzéseiből álló kiállítását is. Öt Oscar egy filmnek Jodie Foster példátlan karriere Budapest (MTI-Press) — Los Angelesben kiosztották a filmvilág legrangosabb kitüntetését, az Oscar-díjat. Az idén 64. alkalommal. A legnagyobb sikert A bárányok hallgatnak című pszichológiai krimi aratta. Ennek az alkotásnak ítélték a legjobb filmnek járó díjat. A film rendezője: Jonathan Demme kapta a legjobb rendezésért járó díjat, a főszereplő Jodie Foster a legjobb női alakítás díját, Anthony Hopkins pedig a legjobb férfi főszereplő díját nyerte el. A 29 éves Jodie Foster pályafutása példátlan: negyed- százados színészi karrier, 30 film, Oscar-díj, Arany Globus- díj, s 1992-ben az év női sztárja... Los Angelesben született, szülei, már Jodie világrajötte előtt elváltak, a kislányt az anyja nevelte. Hollywoodban nőtt fel, számára az álomváros mítoszok nélküli lakhely, a klasszikus Hollywood egyszerűen a filmipar, semmi több. Jodie Foster két anyanyelvű. A mamája, mivel nem volt kire hagynia a gyereket, a moziba magával vitte a kislányát. A mama imádott moziba járni. Francia, olasz, német filmeket, az új hullám alkotásait nézték meg. „Francia autónk volt, francia könyveket olvastunk, francia iskolába jártam... Anyám, mint a legtöbb bevándorolt szülő (a nagyszülők németek voltak) gyereke honvágyat érzett Európa iránt, Európa a luxust, a 2000 éves történelmet, szép festményeket és egyebeket jelentett számára. Ezt kereste az európai filmekben...” — meséli a Der Spiegel riporterének a filmszínésznő. 1976-ban Jodie Foster Martin Scorsese híres filmjében, a Taxisofőrben, egy 12 éves, New-York-i „bébi-strichelőt”, prostituáltat játszott. Partnere, a vietnami veterán taxis szerepében Robert De Niro. A sokkoló, óriási vihart kavaró alkotás kultuszfilmmé vált. Hogy milyen mélyen hatott az amerikai fiatalokra, arra jellemző: a Reagan elnök ellen elkövetett merényletkísérlet végrehajtója John Hinckley, tettének elkövetése után arra hivatkozott, hogy Jodie Foster figyelmét akarta felkelteni magára, „imponálni” akart a színésznőnek Elhalmozzák szerepajánlatokkal, egyik filmje a másik után készül. Még nincs 21 éves, amikor becsukja maga mögött a filmgyár kapuját, a szupersztár beiratkozik az elit Yale Egyetemre. A diáklány kéri: hagyják őt békén, tanulni szeretne. Angol és francia irodalmat, diplomáciai történetet hallgat, diplomát szerez. Véletlen-e vagy sem, hogy Jodie Foster több filmben is a megerőszakolás áldozata. „Olyan hősnőket alakítottam, akikről általában nem készítenek filmet. Talán e kényes téma nyílt kezelése is hozzájárult ahhoz, hogy a megerőszakolt nők fel merik jelenteni már a tettest — hangsúlyozza a színésznő. — Ha a filmben elmondunk valamit, azzal felhívjuk a problémákra az emberek figyelmét.” A vádlott című filmben Jodie Foster alakítása megrendítő, feledhetetlen, 1989-ben Oscar-díjjal jutalmazták érte. Új filmje, A bárányok hallgatnak ismét kasszasiker. „Elmondom, hogy e szerepben mi izgatott. A mesékben és a filmekben a férfihős megöli a sárkányt, a gonosz kezéből kiragadja a királykisasz- szonyt. Őrültem, hogy egy mitikus hőst most nő alakíthat. A sárkányölő nő felszabadítja, megmenti a várost. Nem női Rambót ismernek meg a nézők, a nő ereje érzelmeiben, szánalmában rejlik, nem pedig a fizikai erejében... A bárányok hallgatnak-ot progesszív filmnek tartom” — mutat rá Foster. Munkáját és a magánéletét szigorúan külön választja, senkinek sincs joga megzavarni azt. „Egész életemet a nyilvánosság előtt éltem le. Filmjeim a legszemélyesebb vallomásaim. Olyan rendszert dolgoztam ki, hogy a magánéletben biztos bástyák mögé húzódhassak” — magyarázza az interjút kérőknek korunk egyik legkulturáltabb, leghatározottabb színészegyénisége. Jodie Foster, a legjobb női főszereplőnek járó és Anthony Hopkins, a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjjal a hollywoodi díjkiosztó ünnepségen MTI TELEFOTÓ / C_yjV!Ki Az Orpheusban olvastam Horpácsi Sándor viták olyanok a lapokA ban, mint a só, vagy a bors a levesben. Á tartalmukat nem, de az ízűket meghatározhatják. A minap az egyik rádióműsorban arra keresték a választ, hogy ma miért nem írnak az írók. A válasz tömören az volt, hogy áttekinthetetlen a kor, amelyben élünk. Az író csak a megélt, intellektuálisan is feldolgozott élményeiről tud írni, tehát a gyermek- és ifjúkoráról. Tehát a mát a mostani kamaszok, huszonévesek írják meg az ezred (évtized) végén. Többet tudunk (mondani) a mögöttünk lévő korszakokról, mint teszi azt Po- mogáts Béla és Serfőző Simon az Orpheus idei első számában. Pomogáts egyenesen a múlt századig nyúl vissza, hogy mintegy képletszerűen levezesse a századunk érték- rendszerében történt változásokat. Nem látja túl derűsen a kultúra, az irodalom esélyeit Serfőző Simon sem. Aggodalma, hogy az identitászavarral küzdő társadalmat, kultúránkat megzavarhatja a most rázúduló nyugati (amerikai) kommersz ugyanis jogos, valós. (Tessék csak megnézni a moziműsort, vagy a tévé kínálatát?) Kicsit nosztalgiázó, fájdalmas Lengyel Balázs és Mándy Iván beszélgetése is. Ez a (hetvenes) generáció már felnőttként élte meg Hitlert, a háborút, Sztálint, Aczél György három T-jét, s mindig partra szorítottam Több tanulmány is keresi a lehetséges elődöket, tájékozódási pontokat, s ezeket a polgári írókban (Ottlik, Márai, Mándy) véli megtalálni. Csupán nosztalgia lenne ez is? A lap markánsan elkötelezetten vállalja ezeket az értékeket. —-----------jjjfe- --------0 mikor először hazajöttem, hoztam magammal barátokat, újságírókat, legyen tanú, ha... Feleslegesen aggódtam. Jobban aggaszt, ami itthon van: a kapkodás, a kapzsiság, a gyors meggazdagodás igyekezetének gátlástalansága. Én valahogy méltóságteljesebbnek képzeltem magunkat. A példaképem odakint az a Francesco Párisi cég, amely tevékenysége hasonló a General- impexéhez — bár nagyságuk alapján összehasonlíthatatlan — ám irodáinak falán kétszáz éves ősök képei függenek, akik a céget alapították. Most mindenkinek alapítani kéne. — Csak az a baj, hogy Magyarország feje felől a változások szele váratlanul még a tetőt is elfújta — gondolkozunk el egy kicsit a vacsora végeztével —, valahogy úgy állunk anyagilag, mint Ón, amikor az utolsó százezer lírán elment a családdal síelni. — Igen ám — emeli fel mutatóujját Salusinszky Gyula — de én előtte keményen dolgoztam és megvettem a telexgépet.
