Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

1992. április 25. A 'Kdet-Magyarország hétvégi mettéí&te 11 Cservenyák Katalin ■ Egyszer volt, hol nem volt, élt egy­szer egy drótos­tót. Egy szép na­pon eljutott Besz- terecre. Dolga vé­geztével indult is volna tovább, csakhogy nem tudott: amerre csak nézett, mindenütt vizet látott. Meg is jegyezte rögtön bölcsen: Beszterce a világ vége. Aztán viszszafordult Kék irányába, amerről jött. De hogy miért pont Kék lett Kék, s nem Beszterce a sok víz miatt, most már nincs kitől megkérdezni. Törődjünk hát bele... Állítólag abban a besztercei vízben akkoriban annyi hal élt, hogy villával szedték. Lakott a faluban egy Tóth István nevű ember, akinek sok pénze nem volt, viszont annál több esze. Megvette hát az egész vizet a határban, a halat eladta, a mocsarat lecsapolták. Alatta ott maradt a sok föld, így ő lett a környék legnagyobb földes­ura. De írjunk most már egy kis valót is! Beszterec ősi, hon­foglalás kori település a rétkö­zi ősláp szélén, ma ezeregy- százan lakják. Az ásatások során bukkantak rá az Árpád­kori nemzetségfő kéttornyú templomának romjaira, olyan lehetett fénykorában, mint a jáki. A múlt századi nagy bel­vízelvezetéskor (1882-ben csapolták le a mocsarat), majd a Beszterecet Tiszate- lekkel összkötő műút építése­kor a templomrom, s a néhai földvár is erősen megrongáló­dott. A várból hordták ugyanis a földet az útalap feltöltésé­hez. A mocsár lecsapolása előtt villával rakták a sárfalú háza­kat, náddal, gyékénnyel fed­ték. Még a századfordulón is kétosztatúak voltak a házak: az utca felé a szoba, a kert felé a szabad kéményű kony­ha. Áll még egy ilyen ház, pi­cinyke, nem is tűnne fel, ha homlokzata nem volna frissen türkiz színűre mázolva. A 91 éves Pongó Mihályné lakik benne, aki szívesen tessékel be a kapun, bár nagyot néz, amikor megtudja, az újságtól jöttem. Nem olvas ő ilyesmit. Nem is tudna. — Buták voltak akkoriban a szülők — magyarázza —, nem járatták iskolába a gyere­keket. Meg szegények is vol­tunk. A küszöböt átlépve száz évet repültünk vissza a múlt­ba: szőnyegre itt nem volt gondja a gazdának, sehogy sem mutatott volna a földes padlón. A konyhában kis tűz­hely, asztal, a szobában két ágy, egy szépen faragott szekrény, s ugyancsak fara­gott lábú asztal három szék­Pétercsákék portáján kel. Több bútor el sem férne, csak a kis vaskályhának jutott hely a sarokban, de most már pihenhet őszig. Tovább sétálva a falu köz- potja felé, hamar szembetűnik a kocsma: hivalkodó felirata (Musik-show) londoni külváro­si utcára illenék. Ilyenkor, dél­időben nem nagy a forgalom. Páran a rexasztalnál próbál­nak szerencsét, három fiatal­ember pedig egy-egy sör mel­lett üti el az időt a bejárat mel­lett. Bár az is meglehet, azért gyér a vendégség, mert a kocsma pont a polgármesteri hivatallal szemben áll, annak ablakaiból pedig nehéz lenne nem észrevenni, kik a gyakori látogatók, s akkor ugrott a segély... Van egy kocsma len­tebb is, ott előfordult már, hogy negyvenegy biciklit szá­moltak össze az udvaron! A három férfi, Borsi Zoltán, Kirják István és Földi József kesernyésen elmosolyodik, amikor munkahelyről érdeklő­döm. Egyiküknek még van. De ne higgyem, hogy csak ők jártak így, harminc százalékos a munkanélküliség a faluban. Míg jár a segély, abból élnek, meg eljárnak napszámba, al­kalmi munkára. Még szerencse, hogy a kertben megterem, ami a csa­ládnak kell, s ha szűkösen, de kijönnek a pénzből. Kirjákék- nál három gyerek van, a kicsi­vel gyesen otthon az asszony, így nagy segítség az önkor­mányzattól, hogy a nagyok óvodai, iskolai étkeztetését átvállalta. Borsi Zoltán, a leg­fiatalabb, talán innen a har­mincon, de már özvegy: fele­ségét egy éve meggyilkolták. Azóta egyedül él, nem is igen gondolkodik a nősülésen. — A jegyző és a polgármes­ter mindent megtesz a faluért, ezt ne felejtse ki a cikkből! — mondja búcsúzóul Kirják Ist­ván. — Rendbe tették a teme­tőt, vízelvezetőt, kövesutat A SZERZŐ FELVÉTELE csináltak, néhány embernek közhasznú munkát adtak. A polgármester, Poór Jó­zsef és a jegyző, dr. Kiss La­jos tiszteletdíjasként látják el teendőiket. A jegyző úr nem idevalósi, Nyíregyházáról jár ki, de úgy beszél a faluról, mintha legalábbis ott élne. Tulajdon­képpen a nulláról in­dultak, ami­kor 1991. ja­nuár elsejé­vel leváltak az anyaközségről, Vasmegyerről 17,6 milliós költség vetésük év végére 26,6 mil­lióra duzzadt — amit lehetett, mindent megpályáztak. Most szeretnék viszszaadni a falu­nak az elveszített egyénisé­gét, ezért igyekeznek felújíta­ni a közintézményeket, hogy jelenjenek meg rajtuk a népi építészet sajátosságai. Nincs ebben semmi nagyravágyás, hisz az első világháború óta csak egy négytantermes isko­la épült, 1989-ben pedig a ra­vatalozó, amit még abban az évben (!) életveszélyesnek nyilvánított a mérnök. Áz óvo­dai konyhát pedig három évig rendé bezáratta a Köjál. Ez utóbbival kezdték a „rendcsinálást”, bővítették a konyhát, s duplájára emelték az óvodai férőhelyek számát. A kultúrházat bezárták, mert félő volt, leszakad a teteje. Tornyossá építik át. Az iskolá­hoz átriumos díszudvart ter­veznek, az új polgármesteri hivatal bóbitás lesz, a téesztől átvették a romos, tornácos, régi irodát, itt lesz majd az öregek napközi otthona. Van egy nagy álom, ami hosszú távra meghatározná a falu életét: sütőüzemet sze­retnének létesíteni, ami amel­lett, hogy munkát ad, ered­ményét (ha igaz, évi 3-5 mil­liót) viszszaforgatná szociális célokra. A faluból elmenőben nem tudtam nem megállni egy bá­jos kis porta előtt. Utóbb kide­rült: nem is a porta az igazán csodálatos, hanem akik lakják: Pétercsák János bácsi, felesége, Giza néni és ki­sebbik lányuk, Erzsiké. Olyan szeretettel tessé­keltek be a nádte­tős, fehér falú, ke- mencés nyári-téli konyhába, hogy szinte zavarba ejtett. Jártak már nálunk újságírók a Határszél­től is, de képzeljem el, még egy kis friss pogácsával is el­felejtették megkínálni őket, úgy megilletődtek. Azóta is bánják. De engem aztán már nem engednek el, míg meg nem kóstoltam a gombódát! (Ami egyébként tarhonya.) Szed is rögtön Giza néni egy nagy tá­nyérral, tesz mellé csirkehúst. Közben, persze, mesél. Édesapjáról, a jó lelkű kerék­gyártóról, a cselédidőkről, a várról, a nagyságos úrról és feleségéről, aki ha tőlük tejfelt kapott, duplán viszonozta mézzel. János bácsit, húsz éve világtalan férjét, igyekszik rendre bekapcsolni a beszél­getésbe: — Igaz-e, hékám?! — mondja neki szelíd szeretet­tel, az ősz öreg pedig nagyo­kat hümmög ra hosszú baju­sza alól. Órák repültek el, s én hallgattam őket, alig akaró- dzott elköszönni. Útban hazafelé aztán azon töprengtem, vajon meddig lesz még világ vége ez az alig 1200 lelkes falu. Ha terveik valóra válnak, nem sokáig. S nagyon remélem, megérik még ezek a drága kis öregek. ÁLMODOZÓ MAGYAROK Nagy István Attila sak az embert kínozza a létezés. C Csak az önmagára eszmélő ember szorong, remeg, fél, ha megérinti az elmúlás. Azt hiszi, hogy az értelem minden létező birtokosává tette. Pedig elegen­dő lenne egy kicsit szétnéznie a világban, hogy ráébredjen: nincsen kitüntetett helyzetben. Hacsak az önzése nem teszi azzá. Jobban megértve a körülöttünk nyüzsgő valóságot, hamar rájöhetünk, hogy egy hatalmas folyam­ban úszunk valamennyien, amelynek a partjait sem látjuk mindig, s amelynek a sodrása ellen nem tudunk védekezni. Úszhatunk bölcsen és okosan, ügyesen és ügyetlenül, elmerülhetünk és megmenekülhetünk. Élvezhetjük a habokat, a folyóvíz kellemes simogatását. Mindent te­hetünk, egyet kivéve: nem fordíthatjuk meg a folyót, nem parancsolhatjuk meg neki, hogy folyjon visszafelé. Részei, nem urai vagyunk a világegyetem­nek. Ezt az igazságot persze nagyon nehéz elfogadni. Mióta csak ember él a földön, ezzel viaskodik. Különféle világnézetekbe menekül, amelyek a legtöbbször elodázzák a végső semmibe hullás tudomásul vételét. Megakadá­lyozni nem képesek. Ennek a magatartásnak az előzménye a ter­mészettel való szembekerülés. Meghódítani, leigázni. Hányszor döngette az ember büszkén a mellét: uralmam alá hajtottam a természetet! Pedig micsoda naivitás! Nem lehet szó semmiféle győzelemről, mert a természet teszi lehetővé a mi életünket is. Mostanában kezd­jük felismerni, hogy nincs más menekvésünk, mint megbecsülni azt, ami fennmaradásunk lehetőségét biztosítja. Talán még nincs késő, de az is lehet, hogy annyira kikerült már az ember tevékenységé az ember ellenőrzése alól, hogy nem lehet megállítani azon az úton, amely önmaga elpusztításához vezet. A természeti népek jól tudták/tudják, hogy nincs élet a természeten kívül, az ember ben­ne kell, hogy éljen. Szeretnie és tisztelnie kell, ha életben akar maradni. Az áldozati rítusok, a könyörgések, az ember gyermekkorának költői termése ennek a megértéséről tanúskodik. Mi ez az esztelen magatartás, ami mindent fel akar zabálni? Nem elégszik meg a termé­szettel, ugyanezt akarja az emberi kapcsola­tokkal is. Hatalomvágy? Könnyű lenne azt mondani, hogy igen, mert sok igazság lenne benne. Leggyakrabban ezzel a megnyilvánu­lással találkozunk. Kis- és nagyközösségek­ben egyaránt. A legfontosabb: fölébe kerülni a másik embernek, rendelkezni az energiájával, az idejével, a szándékaival, a vágyaival, a re­ményeivel, a szerelmeivel, a hitével és a két­ségeivel, érzelmeivel és akaratával. Mindené­vel. Birodalmak épültek ebből a hitből és aka­ratból. Építették félelemből, megalkuvásból, gyávaságból. Könnyből, reménytelenségből, tudatlanságból, hiábavaló küzdelemből. Aztán összeomlottak a birodalmak. Új hitek, új remények jöttek. S nyomukban ismét kivi­rágzott a félelem. Nem tudunk mi csak féle­lemben élni, mondta egy ismerősöm. Tiszteljük a zászlót, énekeljük a Himnuszt, gyűlésekre járunk, pártokat éltetünk. Mindig magunk fölé emelünk valamit vagy valakit. Sohasem le­szünk képesek önmagunkhoz visszatalálni. Hiába magyarázom neki, hogy a Himnusz nemzeti identitásunk jelképe, hogy benne az elődök hazateremtését, fájdalmait és küzdel­meit is tiszteljük. Meg, hogy jelképekre igenis szükségünk van, olyanok azok, mint az útjelző táblák: eligazítanak, segítenek, hogy ne kelljen annyit botorkálnunk a világban. Időt, szellemi és fizikai energiát takarítunk meg a segítsé­gükkel. Hogyan, milyen szervezetben (ha egyáltalán szükség van ilyenre) éljünk, ha önmagunk megvalósítására is gondolni akarunk, illetve kényszerű vagy szükségszerű feladatainkat is el kívánjuk látni? Mert — s ez itt a legnagyobb probléma —, ha kialakul a szervezet, létrejön egy hierarchikus rend is. Akkor pedig ott va­gyunk, ahol nem szeretnénk. Megindul a harc a kedvezőbb pozíciókért. Harc folyik, kímélet­len küzdelem. Nem véletlen, hogy mostanában nemigen születtek olyan munkák, amelyek elképzelése­ket fogalmaztak volna meg arról, mi lenne a legkedvezőbb együttélési forma az ember szá­mára. Egynek a csődje éppen a közelmúltban bizonyosodott be, s most ott tartunk, hogy visszafutunk egy kicsit az időben, folytatjuk, amit kényszerűségből abbahagytunk. A nagy ugrás egyelőre várat magára. A pesszimisták szerint nincs jobb a jelenleginél, mert csak ez ösztönzi az embert a nagyobb teljesítmények elérésére. Persze ez sem más, mint humani- záltabb formájú harc az életben maradásért. De nem mindnyájan termettünk szívós küz­delemre! Mi lesz azokkal, akik szívesebben vonulnak félre, hogy meghallgassanak egy hegedűversenyt, elolvassanak egy szép költe­ményt, vagy gyönyörködjenek a tengerbe bukó nap látványában? Mi lesz azokkal, akik nem tudnak köpönyeget váltani, akik nem képesek a hitüket vezényszóra újra cserélni, akik nem képesek azért harcolni, amiért nem tudnák az életüket is odaadni? Mi lesz a szándékkal, a halk szavúakkal? Tudom, hogy sokan félnek attól, ami lesz, vagy ami lehet. Jó lenne, ha bízhatnának a sokszínűség gyönyörködtető erejében. Ha végre megalkuvás nélkül fogalmazhatnák meg önmagukat, mentesen attól a félelemtől, ami most még átjárja sokuk idegeit. Ezek a gondolatok valószínűleg abból a sa­játos középkelet-európai helyzetből fakadnak, amelyben élünk. Olyan keveset voltunk szaba­dok eddigi életünk századai alatt, hogy nem volt még módunk megtanulni a másságot, rá­érezni a sokféleség ízére. Mindig egyféle ér­dek zászlója alá soroztak bennünket, s eszünkbe se nagyon jutott, hogy van nagyobb erő is az egyformánál. A sokféleség. Az őszin­tén vállalt másság. Európa számos népe szá­mára nem jelent gondot, feloldhatatlan ellent­mondást, ha olyasmivel találkozik, ami eltér a hagyományaitóí. Inkább azt tapasztalni, hogy az emberek érdeklődéssel figyelik, esetleg még azon is töprengenek, mi építhető be a lá­tottakból a mindennapi munkába, az élet­vitelbe. Belőlünk meg mintha kiveszett volna a kí­váncsiság. Megcsodáljuk mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy nálunk elérhetetlen. De nem születik meg bennünk az elhatározás, hogy ha kell tűzön-vízen keresztül is, de megvalósítjuk, ami jó. Legyintünk, nem vagyunk még rá éret­tek. Majd, ha beérkezünk Európába. Nagy álmodozó a magyar! De az álmot sze­rette mindig távol tartani magától, nem akart csalódni, ezért nem is foglalkoztatta a megva­lósítás terve. Az aprómunka sohasem érdekel­te. Csak a látványos, harsány gesztusok. Ami­re odafigyel a világ. Ha nem is mindig az ered­ményre, inkább az egzotikumra. A legtöbbször kicsinyes pártharcok lettek a szent elhatározásokból, s a nagy, nemzeti ér­dekek feloldódtak a személyes célkitűzések­ben. Ez a félelem munkál ma is az emberek idegeiben, ezért nagyon nehéz ma bizalmat, hitet, lelkesedést kérni. Mire lehet számítani? Jóra egyelőre aligha. Annyira összegubanco­lódtak a dolgok, hogy a tisztázás egyelőre csak erőtlen kísérlet lehet. ondják, sok olyan magas nyug­M díjjal rendelkező dolgozik, aki nem szeret otthon lenni. S a fize­tés, amit kap, nem esik komo­lyan a latba. De ezzel örömmel beérné a munkanélküli. Mégsem küldik el a nyugdíjast. Lehet, valóban így van. Foglalkoztatási tilalmat kimondani dőre dolog lenne. A hangulatkeltés helyett józan elemzés­re van szükség. Elhinné valaki egy ilyen vizs­gálat megállapításait? Aligha. Nem azokat az időket éljük, amikor hisznek az emberek. Pedig létszükségletünk a hit. Ugyanúgy hoz­zánk tartozik, mint a mindennapi kenyér. Nél­küle elhidegülnek emberi kapcsolataink, befel- hősödik kedvesünk homloka. S az életünk is naponta zátonyra fut, nem számíthatunk rá, hogy a hívó szó valakihez is eltalál. Mert a jajkiáltásnak a fájdalma is hamis ott, ahol nem bíznak az emberek egymásban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents