Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
8 r ‘Ke-Czt-fMaßyarorszäß hétvégi meííéhfete 1992. 25. Hegedűs a karmesterversenyen Felhozta a vonósokat, csodálja a fúvósokat Történelmi kistükör (3.) Nyíregyháza (KM — Baraksó Erzsébet) — Ismét lesz a televízióban karmesterverseny, ami a felmérések szerint még azoknak a nézőknek a körében is kedvelt és népszerű műsor, akik egyébként nemigen látogatják a koncerttermeket, és nincsenek behatóbb komolyzenei ismereteik. Mi tagadás, szeretünk szurkolni kedvenceinknek, akiket rendszerint már a bemutatkozáskor kiválasztunk személyes szimpátia alapján. A májusi karmesterversenyen egy olyan dirigens szereplését is figyelemmel kísérhetjük, aki fele részben Nyíregyháza színeit is képviseli. Mert igaz, hogy a meghívás Murgu Dorelbez mint a szat- Tnárnémeti zenekar karmesteréhez jutott el, ám immár két éve megyeszékhelyünkhöz is kötődik. A Nagykárolyban és Szatmárnémetiben felnőtt muzsikus vegyes környezetben a román és a magyar kultúrát egyaránt elsajátította. Természetes az, hogy románul és magyarul beszél, amellett az iskolai képzés révén megtanult franciául, későbbi tanul- mányútján olaszul is, jelenleg pedig az angolban gyakorolja magát. Pályájának előző szakaszában a kolozsvári zenekar hegedűseként működött, majd a felesége rábeszélésére követte apósa, a zenei világban jól ismert Muresan Vaszil példáját, aki a Kolozsvári Magyar Opera karmestere volt. Felesége szintén zenész, hegedűs, jelenleg Spanyolországban áll alkalmazásban. Nyíregyházára, a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarhoz két éve került betanító karmesterként, abból a pozícióból jutott a karmesteri pulpitusra, s ért el szép sikereket. Számos koncertet említ meg, melyekre szívesen emlékszik viszsza, ilyen volt például Webber Requiemje, vagy egy rendhagyó dzsesszműsor, legutóbb pedig a Ravel-hangverseny, a Primavera balettcsoport közreműködésével, amely iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a telt házas bemutató után egy második előadást is meg kellett szervezni a közönségigények alapján. Úgy érzi, van valamiféle áttörés a komolyzene és a közönség kapcsolatában, a várakozásoknak megfelelően alakul a hallgatóság száma, a koncerteken egyre többen jelennek meg, ami Bartók és Kodály hazájában egy kicsit talán természetesnek is volna vehető. De épp a zenészek tudják, ez nem mindig így alakul, ezért gondolják azt, hogy ők maguk is sokat tehetnek a közönség neveléséért az ifjúság körében. Ezt a nevelést szolgálja egyebek között az ifjúsági koncertsorozat az Országos Filharmónia bérleti hangversenyei keretében, amelynek rendszeres szereplője a Szabolcsi Szimfonikus-Zenekar. A legutóbbi szezonban 29 hangversenyt adtak, ebből 16 kifejezetten ifjúsági előadás volt, főként középiskolásoknak. Újabban jótékonysági koncerten is fellép a zenekar, mert úgy gondolják, többek között azért is kapják az anyagi támogatást, hogy ilyen feladatokat is megoldjanak. Szintén az újabb jelenségek között tapasztalható a szponzorok megjelenése a zenei életben: volt már rá példa, hogy egy produkció létrejöttét mecénások menedzselték. Zenei pályájának egyik élményeként tartja számon a találkozást a nyíregyházi muzsikusokkal: nagyon szerencsésnek találta, mivel a legnagyobb zenei gondot eleinte az adta, hogyan lehet a vonósok hangzását csiszoltabbá tenni, s erről ő hegedűsként nemcsak az elképzeléseit ismertette, hanem maga is kezébe vette a hangszert előjátszásra. Tisztában volt vele, hogy Magyarországon általában problémás helyzet a vonósoké, viszont annál jobban csodálja a magyar fúvósiskolát. És most itt az új feladat: mint szatmárnémeti karmester, kapta a meghívást a tévé- vetélkedőre — egyszerre ellátja ugyanis mindkét zenekarnál a karmesteri tevékenységet. Az eddigi szakaszban az előzetes feltétel egy videokazetta beküldése volt, amelynek zenei anyaga, a karmesteri interpretálás alapján a szakemberek döntenek arról, kiket hívjanak meg a továbbiakban. Ez megtörtént, ezután kötelező a résztvétel az előválogatón, majd következik a május 6-i szereplés. Murgu Dorel most a karmesterversenye előtt áll, ezzel kapcsolatban elmondja: nincsenek előzetes vágyai bizonyos művekkel, vagy szerzőkkel kapcsolatban, hanem úgy szeretne a versenyen részt venni, hogy bármelyik zeneművet sorsolják is hozzá, mindegyikre felkészült legyen. Reszler Gábor A szerveződő magyar állam fontos építőköveit jelentették a királyi vármegyék. Az állam- alapítás előtörténeteként Géza fejedelem megtörte a törzsfő önállóságát. A fejedelmi szolgálatba álló harcosokat várai és udvarhelyei köré telepítette le. Az örökébe lépő István kiteljesítette a társadalmi és politikai átalakulást a magyar állam megszervezésével. Elvette a nemzetségfők várait a nemzetségi föld kétharmadával, az ott élőkkel együtt. Ezekből az egykori nemzetségi földekből szerveződtek meg a királyi vármegyék. A vérségi kapcsolatok helyébe visszavonhatatlanul a területi elv lépett, mindenki az uralkodó alattvalójává vált. Egykorú források hiánya megnehezíti a Szent István- kori magyar vármegyék számának behatárolását. Györffy György körülbelül 48 körülhatárolt területtel bíró vármegyével számol, melyek közül 24 volt határvármegye. Sza- bolcs-Szatmár-Bereg mai területe Borsova és Szatmár határvármegyék, valamint Szabolcs vármegye egyes részeiből áll. A megyék határai az Árpád-korban is módosultak. A X—XIII. században fennállott Borsova határvármegye az 1241-es tatárjárás után felbomlott, és a Tiszától keletre eső része Bereg néven önállósult, míg a Tiszától nyugatra fekvő harmadát Szabolcshoz csatolták. Ahogy arra Györffy György rámutatott, Borsova határvármegye első székhelye a Felső-Sza- bolcsban fekvő Kisvárda volt. Később I. István uralkodásának éveiben a megyeközpontot a Borsova-patak és a Tisza összefolyásánál emelt borsovai földvárba telepítették át. Az égetett falú földvár a tatárjárást követően szűnt meg a királyi vármegye központjaként. A Bereg néven feltűnő nemesi vármegyét a XIII. század végén keletkezett oklevelek említik először. A másik határvármegyénk, Szatmár központja a síkság és a hegyvidék találkozásánál, a Szamos partján fekvő Szatmár volt. Az első királyi ispánjáról kapta a nevét, gesztájában Anonymus is megemlékezett a szatmári földvárról. Szabolcs vármegye központja, névadó települése, a Tisza bal partján fekvő Szabolcs volt. Korábban éltek olyan vélekedések, hogy Szatmárhoz hasonlóan első ispánjáról, Szabolcsról kapta a nevét. Györffy György a honfoglaló magyarok települési rendjéről szoló tanulmányában rögzítette először azt a megállapítást, hogy Szabolcs Árpád nagyfejedelem közeli férfirokona lehetett. Mivel minden bizonnyal idősebb volt Árpád fiainál, és az Árpádok trónutódlási rendje szerint az élő legidősebb férfi követhette a fejedelmet, feltételezhető, hogy Árpád után Szabolcs következett a fejedelemségben. Régészeti feltárással igazolták, hogy az ő téli szállásaként épülhetett a ma is álló földvár. Anonymus tehát nem tévedett, amikor így fogalmazott: ,,... Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát — társainak közös tanácsa szerint is — összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásalott, és igen erős várat építtetett földből. Ezt most Szabolcs várának hívják.” A hely kiválasztásában a Tisza közelsége mellett szerepet játszott a keleti (kijevi) kereskedelem szempontjából fontos kereskedelmi út. A szabolcsi ispáni központ régészeti kutatásait vezető Németh Péter a leletek alapján behatárolta a földvár építésének idejét. A földvár nyugati kapuja közelében átvágott sánc rétegződése azt mutatta meg a kutatóknak, hogy az erősséget két időpontban emelték. Őskori település földjét használták fel az első sánc építéséhez, de a vár falába belehordtak egy honfoglaláskori féfisírt is, tehát a földvárat csak 895—896 után emelhették. Az első sánc belső oldalának vastagításá- ból, azaz a második sáncból csak X—XI. századra keltezhető edénytöredékek kerültek elő. A bővítés tehát a XI. század második felében, az úzok, kunok betörése idejént történt. A szabolcsi földvárat, Közép-Európa legszebb ilyen jellegű építményét, Szabolcs hercegsége idején, 910 körül emelhették. A község mai belterületén található háromszög alaprajzú földvár sáncainak magassága átlagosan 15—20 méter, de helyenként eléri a 25—30 métert is. Három kapuja közül az északi és a nyugati a Tiszára nézett, míg a déli ■előtt futott a már említett fontos Tisza menti országút. Szabolcs vármegye élén is az ispán állt. Fennhatósága alá tartoztak a királyi szolgálatban álló vitézek alsóbb rétegét alkotó várjobbágyok. Katonáskodásukért a várbirtok földjéből utódaikra át nem örökíthető szolgálati birtokot kaptak. Az alárendelt helyzetben lévő várnépek a várnak örökös szolgálattal tartoztak. A környező falvakban éltek, és a mezőgazdaságon, halászaton, vadászaton kívül iparűzéssel foglalkoztak. A szolgáltatásra kötelezett szabolcsi várnépek lakhelyére utal Tímár és (Nagy)Halász neve, mint ahogy a szatmári királyi vármegyeközponthoz tartozott például (Fülpös)Daróc, (Kis- és Nagy)Szekeres. A tiszántúli vármegyék hétköznapjainak békéjét a XI. Esik Sándor A CSILIIG r , j egsárgult fényképet szorongatok a kezemben. Mint M | I az orgonasípok, három ka- |' maszlegény sorakozik a felvételen, és egy dundi - I arcú leány. Apa, és anya, abban a tartásban, ahogyan a fél évszázaddal ezelőtti fényképész az akkori divatot követve lencséje elé állította őket. Idegen a ruházat, a haj, a háttér, egyedül az arckifejezésben van valami, ami megtalálja az utat hozzám. Vagy tatán az sem. Csak azért rezdülnek bennem húrok valahol lelkem legmélyén, mert az a legkisebbik, pontosabban annak mai mása, mellettem áll. Braun Györgynek hívták annak idején. Ma George Brown, és Los Angelesben él. Mikor ez a bizonyos kép készült, Mátészalkának volt | lakója, és játszótársa, utcabelije Farkas Józsefnek, a Szatmári Múzeum nyugal- | mázott igazgatójának. Nézegetem a I fényképet, távolról szűrődnek hozzám a ' hangok. Hiába vesz körül Farkas József I dolgozószobájának meghitt enteriőrje, | szívemet jeges marokként szorongatja | a vendég története. Mesél, mesét... Mo- | solyog. Néha csuklik csak el a hangja, I de hamar erőt vesz magán. Csapong térben és időben, amint hátukról tolulnak szájára a szavak. Róla, és a másik ötről. Arról az ötről, akik a második világháború vége felé rövid idő alatt eltávoztak az élők sorából. Megmaradt a \ legkisebbik hírmondónak. ❖ ♦ ❖ — Nem hittük el, hogy olyan borzalmak várnak ránk — emlékezik Braun György. — Senki nem akarta elhinni, még akkor sem, amikor már előttünk füstölt a krematórium. ,,Mi innen élve nem kerülünk vissza, Matild" — mondta kétségbeesetten anyámnak apám. ,,Mind itt halunk meg." „Nem Móric, a mi istenünk ezt nem engedi meg" — válaszolt anyám. Ő szilárdan hitt abban, amit mondott. Még akkor is, amikor üli nővéremtől elválasztotta az SS-tiszt. A fiatalabb nők mehettek munkára, az idősebbek egyenesen a gázba... Én azt hiszem, még akkor is hitt abban, hogy a mi istenünk nem engedi azt a borzalmat, amikor már az ajtót rázárták. Megáll egy kicsit a történetben, hátrasimítja tömött, kicsit göndör haját, megigazítja aranykeretes szemüvegét, aztán folytatja. — Az én sorsom is eldőlt — volna, már az első napon. Tizenöt évesen még gyerekszámba vettek. Amúgy is elég vézna voltam. Mengele válogatott közöttünk: „wer ist zvilinge" kutatott a szeme. Ikreket keresett. Azóta már tudom, hogy a kísérleteihez. Apám úgy forgoló- zott, hogy együtt maradhattunk, de sokáig nem örülhettünk. Már másnap reggel az appelen, vagyis a létszámellenőrzésen kiszúrtak és elvettek apámtól. Sírt. Azt mondta: „Gyurikám, ne félj, Svájcba visznek, nem lesz semmi baj." „Ezzel a hajjal" — mutattam a fejem tetején keresztül nyírt kétcentis csíkra. „Ebben a ruhában?" Tehetetlenül tárta szét a kezét... A legkisebb Braun gyereknek ettől kezdve saját kezében volt a sorsa. Tudta, hogy a barakkban csak a létszám számít, és hogy minden ágyon feküdjön valaki. Mondschein Mikit, egy nagykállói zsidó fiút kérdezte meg: „Miki, nem akarsz Svájcba utazni?" Miki egy kissé hibás volt, nemigen értette miről van szó, ám Svájc nagyon megtetszett neki. Befeküdt a Gyuri ágyába. Hősünk pedig átkúszott az apja barakkjába, ott végig az ágyak alatt, és egyszer csak egy görcsös visszeres lábat látott maga előtt. Tudta, hogy Braun Móric ül fölötte az ágyon. Apja maga mellé fektette, és így várták a reggelt. A sorakozón újabb fifika kellett. — Tudtam, hogy hátra kell állni, mert az elején szigorú az őrség — emeli fel a mutatóujját, amint emlékezetébe idézte a borzalom napjait. — A lábommal köveket kapartam magam alá. így mindjárt akkora lettem, mint a bátyáim. És még valami: vigyáztam, ne nézzek az SS- tisztre. így úsztam meg a krematóriumot. ❖ ♦ Apám nem érhette meg sorsunk jobbra fordulását. Lopott nekünk ennivalót, mindent megtett, hogy valahogy túléljük. Amikor költözött a tábor Nyugatra, Csehországon keresztül vitt bennünket a vonat. A csehek a repülőhidakról dobáltak be nekünk almát, zsemlét, meg ilyesmit. Apám egyet elkapott, azonnal kettétörte, és mire a kísérőtiszt odajött, már sehol sem volt a falat. Egyet kapott a fejére, a következőt a kezére, amivel védte magát. El is tört az ujja. Kaptunk bottal huszonötöt elég gyakran. Én magam is. Csak az első öt fájt... Utána csak égett rettenetesen. Hús nemigen FÖLDBŐL EMELT ERŐSSÉGEK
