Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-07 / 57. szám
1992. március 7., szombat Kelet-Magyarország 3 Inkább a tavasznak örülünk Tisztelje a nőben az anyát, a feleséget... Nyíregyháza (KM — T. K., M. M. L„ D. M.) — Szegényebb lett a politikai paletta egy ünneppel: a rendszerváltás leradírozta a nőnapot. Igaz, nálunk sohasem volt fizetett munkaszüneti nap, mint az egykori Szovjetunióban. De a nők lelkében mégis megmozdult valami ezen a napon, amely egy kicsivel más volt, mint a többi. Körképünkben arra kerestük a választ: jelent-e ma valamit az embereknek — nőknek, férfiaknak — a március 8-a? Félegyházi Zoltánná üzemmérnök, nyíregyházi konzervgyár: Elveszett illiziók — Sok esztendeje még virággal, apró ajándékkal vártak bennünket a férfiak a gyárkapuban. Tagadhatatlanul jólesett a figyelmesség, de azért a gesztus mögött éreztük a politikai színezetet. Hogy a piros kifakult, a nőnapi külsőségekből is kikoptunk. A családomban ez hármas ünnep, a férjem és a fiam névnapját köszöntjük. Én azon mérném le a többnyire férfiak által kormányzott társadalom megbecsülését, ha számomra elérhető árú lenne a szolgáltatás, hogy választhatnék: fodrászhoz megyek, míg a Patyolat kirrios helyettem. De én is diszkontban vásárolok, nyáron befőzök és magam mosok, vasalok. A 70-es években még dédelgetett illúzió, hogy egyszer könnyebb lesz a nők második műszakja, mára elveszett illúzió ... Nagy Györgyné konyhai dolgozó, bejáró Kemecséről: — A férjem három csokrot hoz ezen a napon: a 12 éves örökbe fogadott kislányunknak, anyósomnak és nekem. A szomszéd faluban, Vasme- gyeren felköszöntjük anyukámat is. örülök a virágnál?, de az jut eszembe, hogy élünk meg hó végén, hogy a férjem rokkantnyugdíjából és az én minimálbéremből a lakást is fenntartsuk és jusson ételre, ruhára. Ha egyszer nem kellene megnézni a fillér helyét is. Kohanecz Sándor bőrdíszműves kisiparos: — Az elmúlt rendszer hivatalos ünnepe volt a nőnap. Most a Valentin nap járja. Szerintem nemcsak ezen a napon érdemelnék meg a nők az elismerést. KSIesinös megbecsülés A felesége, Kohanecz Sán- dorné egészíti ki: — Az lenne az igazi, ha a férfiak többet vállalnának át a házimunkából, a gyermek- nevelésből, bár nálunk a 18 éves fiú és a 12 éves lány már másfajta törődést igényel. Hogy a nő ráérjen egy kicsit magával is foglalkozni. SZEKERES TIBOR FELVÉTELE Szabó Károlyné, a tisza- vasvári Vasvári Pál Általános Iskola pedagógusa: — A férfikollégák a nőnapon műsorral, maguk készítette ajándékkal szoktak várni bennünket, s természetesen ez jólesik nekünk. Ugyanakkor az iskolában dolgozó női kollégáimmal úgy gondoljuk, hogy ha van nőnap, akkor férfinapnak is kell lennie. Hiszen a férfiak az otthonteremtésben, a család fenntartásában, a gyermeknevelésben oroszlánrészt vállalnak. Nálunk már kialakult hagyomány az, hogy minden évben van egy nap, amikor köszöntjük a férfi- kollégákat. Az élet teljessége nemcsak a nőkön, hanem a férfiakon is múlik, tulajdonképpen együtt, közösen kell gondolkodni és cselekedni. Mindenkit tiszteletben kell tartani, legyen az férfi vagy nő. Nálunk soha nem fektettek nagy hangsúlyt a szakszervezeti ajándékra. Ami kevéske pénzt erre lehet fordítani, azt megkapták a férfiak, s a saját pénzükből jócskán kiegészítve köszöntötték virággal, s a már említett ajándékkal a nőket. Ügy érzem, inkább a tavasz kezdetének örülünk március 8-án, a természet megújhodásával szinte mi magunk is újjászületünk. Periinger Imréné nyugdíjas: — Igazából csak az ötvenes évek elejétől figyeltek fel ránk. Reggel 8 órakor az asztalon várt az üdvözlőkártya, a csokor hóvirággal a hivatalban, a megyeházán. Ügy éreztük, elismerték, megálljuk a helyünket a közéletben és a munkahelyen. Bár ez a fizetésben sohasem tükröződött. Kellő tisztelet Úgy látja, ma még több feladat vár a „gyengébb” nemre, bár sokkal könnyebb ma, mint régebben volt. A fiatal ^apukák előtt le a kalappal, mert Sárika néni szerint az ő idejében szentség- törésnek számított, ha egy férj kisbabát fürdetett, vagy bevásárolt. Azt a véleményét sem rejti véka alá, hogy a nőknek az egyenjogúságért vívott harcában, — az állandó Clara Zet- kinre hivatkozás közepette — sikerült elérni, hogy dolgozhatnak. De milyen áron? Gyakran széthull a család, s mindennek a gyerekek isszák meg a levét. Az sem véletlen, ha egyesek néha kihasználják ezt az egyenjogúságot, s persze azt kapják, amit megérdemelnek, hiányzik a kellő tisztelet irántuk. — A virág, az ajándék, az egynapos ünnep mellett jó tanácsként mondom, mindig gondolni kell a maradandó figyelmességre. A férfi tisztelje a nőben az anyát, a feleséget, a lányt, a húgot, s ha már így lekopott a máz erről a napról, kezdje úgy az év minden reggelét, mintha nőnapra készülne. Osztrák házjasszonyiknak Tiszaszentmártonban a szezon óta megszakítás nélkül dolgoznak a Szentmárton Konzervipari és Kereskedelmi Kft.-ben. Az osztrák megrendelőnek a raktáron lévő 300 ezer üveg csemegeuborkát most szállítják. A hűtőházi tartalék almapaprika, és káposzta. Jelenleg ezt dolgozzák fel hazai és külföldi piacokra. A készlet 18Ö ezer 5/4-es üveg savanyúság lesz. Képünkön: káposztával töltött almapaprika kerül az üvegekbe. HARASZTOSI PÄL FELVÉTELE Képeslap Kállai János örülvesztek bennünket, táguló-szükülő röppá- lyákon keringve férfinapjaink zűrzavaros univerzumában. Ti, akik többet tudtok az élet magasztosabb és földhözragadtabb dolgairól, akik — milyen ostobaság ezt állítani! — gyengébbek vagytok, mint mi, és oly sokszor bizonyítQttan mégis erősebbek. Következetlenségeitekben is eltökéltebbek, sze- retetosztásban. mindig bőségesek, a szerelemben önfeledten odaadóbbak. Kis csűrik, kamaszlányok, sugárzó, ifjú hölgyek, érett-szépségű asszonyok, nyugalmat, bölcsességet ráncaitokban őrző öregek! Nők. Puszta létezésetekkel átszövitek (erőt, biztatást adva) lazuló-kiengedö óráinkat, mosolyotokkal bearanyozzátok ritkuló ünnepeinket, csókjaitokkal, ölelésetekkel a ránkboruló éjszakákat. Üzenni lenne a legegyszerűbb, várván a tavaszelő hidegbúcsúztató, didergésfosz- lató hangulatait, a március- nyolcok gyakran protokoll- hazugságokba fulladó, mégis töprengésre késztető, emlékeztető dátumát. Mondom: egy „össznői” képeslapot megcímezni Nektek, akik nagyon igényinek, hogy gondoljanak Rátok, hogy a levélszekrények sivár ürességét minél kevesebbszer kelljen szemlélnetek. És tudom, az sem baj, ha csak dadogás, töredékekben előcitált közhelyek, elkoptatott idézetek, igazán soha végig nem gondolt mondatok terítik be ezt a szeretet-álmodta anzikszot. Mert legyen bármily elcsépelt fordulat a hevenyészett sorokban, igazán Nektek szól, Rólatok, és Ti csalhatatlanul megérzitek a „Neked írom e dalt Neked énekelek”-igazát! Ez nem tartalmatlan, frázisköszönet, és nem a hála- rebegés férfiatlan sztereotípiája, nem, ez mindössze a széttéphetetlen egymásra utaltság most, nőnap táján, talán a Ti pólusotokon szem- beötlőbben megmutatkozó ereje. Mert nekünk, férfiaknak. sem „mellékes” tudni: kellünk Nektek (ha csak egy biztonsággal bármikor hívható telefonszám erejéig), letagadva, lesemmizve , szíve- tekböl-szerelmetekből időszakonként kiebrudalva, százszor-ezerszer elűzve, de újra és mindig visszafogadva, kellünk... £ s ennek a minden-nő- képeslapjának képzelet szülte, boldogságsárga aranyesőcsokra ezt az együttküszködést és még inkább: a nő-férfi kétpólusú, de szétválaszthatatlan örömét köszöntse, mert ebben gyökerezhet csak közös jövő- megérésünk reménye. Néző^aif| • Adni és kapni Seres Ernő N ézem a televíziót. Borban az igazság elv alapján a riporter isten háta mögötti települések kocsmáit járja és a riportalany két kis fröccs között kinyilatkozza: „Hatvanegyben bepofozták a parasztot a tsz-be, most meg kipofozzák belőle.” Újságolvasó ember lehet az, aki nyilatkozott, hiszen hetekkel ezelőtt egyik napilapunk „a kipof ozást, bepofo- zást” mint szatmári szólást idézte. Eszembe jut aki adta, elvette, mások keze most visszaadja. Hallgatom a közgyűlésen a felszólalót. Sűrítem mondandóját: ,,Amikor a földet osztották, volt akire szinte ráerőltették, nem kérdeztek. Amikor tsz-t szervezték, nem kérdeztek, rám erőltették. Most vegyem vissza a földem, nem kérdezték, rám, erőltetik. Mit kezdjek vele. Erőm már nincs, gyermekeim mással foglalkoznak. És nincsenek millióim, hogy saját tulajdon jogomon magángazdálkodásra berendezkedjek.” Olvasok, televíziót nézek, embereket hallgatok és írok. Írok, de nem rossz szándékkal, hangulatkeltésből. Viszont tudom, meggyőződésem, hogy én tényleg szállodavendég vagyok. Valamit kaptam, örököltem, élek vele, és nem elveszik majd, hanem visszaadom. Például az életet, a testem, a lelkem. Ellenben ami nekem egyszerű és érthető, másoknak nem az. Emberek vagyunk. Különbözőek, mássággal élők és másként gondolkozók. Je-- lenünk és jövőnk generációkon át nem engedi, hogy egyszerűen és tisztán lássunk és ítéljünk. Nem egy élete, de generációnk életét éljük, így ilyen alapon amit kaptunk azt visszaadjuk, tovább adjuk. A kérdés az, milyen értelemben. Emberhez méltón, emberségesen kellene kapni, visszaadni és tovább adni mindent. Bölcsen, egyszerű és érthető filozófiával. KOMMENTÁR Részvétlenül Nagy István Attila H azafelé megyek. Éppen lecsendesedni készülődik bennem az egész napos szaladgálás, megindult az elsimulás útján a stressz, amikor egy férfi toppan elém. Meglepődöm. Belenézek az arcába: borostás. Az egész ember az ápolatlanság benyomását kelti. Udvariasan megszólít, és egy hosszú történetbe kezd. Előző nap szállították be mentővel Nyíregyházára Kállósem- jénből, mert epilepsziás rohama volt. Minden holmija otthon maradt, nincs nála egy fillér se, pedig otthon a szekrényében van a fizetése. Segítsem ki hetven forinttal, hogy ne kelljen gyalogolnia. Elfáradt a Sóstói úttól a városközpontig. Hallgatom. Mond még néhány ártatlan mondatot, s aztán ő néz az arcomba. Gondolatban talán ő is mérlegel, azon töpreng, hogy számíthat-e a segítségemre. Bennem meg megkeményedik valamilyen arctalan és körvonalazat- lan indulat. Megtehetném, mégsem adok. Egy fillért sem. Mondok valamilyen udvarias mondatot, s azt tanácsolom neki, hogy sétáljon végig a Szent István úton, s utána már stoppolhat ' is. Hamarabb hazaér, mintha vonattal menne, hiszen az állomásig is hosszú még az út. Megköszöni a tanácsot, s mind a ketten megyünk tovább. Pár másodperc múlva visszanézek, s látom, hogy nem hallgatott rám, mert az ellenkező irányba tart. Talán mégsem akar hazamenni? Csupán egy felesre valót akart kérni? De lehet, hogy én vigasztalom ezzel magamat, mert nem adtam, mert nem bíztam benne. S ha valóban nagy szüksége lett volna rá? Ha csakugyan igaz, amit mondott? Nem segítettem bajba jutott embertársamon. Belőlem is kiölte a részvétet ez a mindennapos hajsza? Ennyire hatott rám, hogy olyan sokszor kihasználták a jóhiszeműségemet? Nem vigasztal az sem, hogy látom: a férfi megáll a sarkon, s a szája elé emel egy pálinkásüveget. HÁTTÉR ■
