Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
10 A ‘Xetet-‘Magyarország hétvé£i meííékíetc 1992. március 28. Földnélküli János A díva és az építőmunkás románca Liz Taylor 60 éves és felhőtlenül boldog Máthé Csaba Jánosbokor (KM) — Ilyen csökönyös embert régen láttam, aki annyira küzd darabka földjéért, mint Vránszki János. Még arra is képes volt, hogy a saját gyümölcsfáit kivágja, amikor azokat rekvirálták. Nemcsak a saját igazáért hajt, hanem felvállalta a Jánosbokorban lakó 14 család földvisszaigénylésének procedúráját. Konokul bizonygatja igazát, közben nehéz megszakítani mondandóját. Érvel, adatokat sorol, kezével számtalanszor eljátssza a paraszti munka műveleteit. Annyira szuggesztíven adja elő sérelmét, hogy szinte nem lehet rajta akár néhány jó szóval is segíteni. Már valamennyi fórumot megjárta a Jánosbokorban élők földvisszaigénylése, de csak alig pár helyről érkezett válasz, a többiek egy levélre sem méltatták. — Nem akarok napszámos, rabszolga lenni, azt a kicsiny földterületet kérem vissza, amelyből megélek és amit a gyermekeimre vagy az unokáimra tudok hagyni — összegzi mondókáját. Egy pillanat alatt fellángol, már indulatosabban mondja: — Addig nem nyugszom, míg a parasztembert végre érdemei szerint fogják becsülni. Tudja, a téeszben nincs olyan értéke a paraszti munkának, mert senki nem úgy dolgozik, mintha az övé lenne, látszik, hogy minden közös — folytatja. — A maszek már jobban vigyáz a gépére, földjére, állataira. De ha tovább is ennyire értéktelen a parasztok munkája, nem lesz mezőgazdasági termelés, meghal az élet. Mit fogunk enni? — kérdezi. Nagyot sóhajt, látszik rajta, végre jól kibeszélte magát. Szál- fatermetét ma is őrzi, a régi paraszti házakban jócskán le kell hajtani a fejét, nehogy beüsse homlokát a szemöldökfába. Ahogy a kezében gyűrögeti sapkáját, legalább fél sütőlapátnyira becsülöm tenyerét. Inge nyakig begombolva, talán nem is sejti, hogy manapság ez a divat, ő viszont már pár évtizede így szokta meg. Hihetetlen erő sugárzik belőle, mindez egy nagy adag nyughatatlansággal párosul. A humort sem veti meg, szája szegletében ott bujkál a mosoly. Persze ha földről van szó és, szerinte, igazságtalanságról, azonnal robban, villámlik a szeme. Pedig kalauz akart lenni, szerette a vasutat, apja viszont nem engedte. A bot nagyobb volt nála, mikor kihajtotta a legelőre a teheneket, 12 évesen már cséplőgéppel dolgozott. Apja napszámosként vágta a fákat, és mindig azt tervezgette, az árendás ház helyett egy sajátot épít családjáA SZERVO FELVETELE nak. Amikor a hosszúháti birtokot osztották, az öreg Vránszki nem kért belőle, mondván: amiért nem dolgozott meg, abból neki ne jusson semmi, ezért 1956-ban vásárolt saját földet. János fia a katonáskodás után magafajta, parasztlányt vett feleségül. Kettejük hozománya néhány ruhadarab volt, amit 30 éve a Jánosbokorban felépült viskóban — másnak nemigen lehetett nevezni — a kettes lábtóra kötött madzágra tettek, bútor egy darab sem volt. Vránszki János végül csak felöltötte a kalauzok egyenruháját, majd a hatvanas évek közepén forgalmi szolgálatos lett. 1968- ban leszázalékolták és azóta egyéni gazda. A viskót átépítette lakássá, amiért jól meg is bírságolták, mert nem volt engedélye az építkezéshez. Közel húsz éve a 21 ezer forint iszonyatosan nagy pénz volt, végül sikerült 7 ezerre lefaragni. Lovakat, birkákat neveltek és 12 anyakocával foglalkoztak. A felesége és a fia is besegített, utóbbi szántott, vetett, boronáit. Tizenhárom éve jött az értesítés a téesztől, hogy a gyümölcsöst elveszik tőle. Sírva húzta meg a bütyköst, majd fogta a fejszét és saját kezűleg vágta ki a 6 éves 120 őszibarackfát. Nem adta másnak csak azért, mert valaki szemet vetett rá és ingyen akart hozzájutni. Csak úgy meg- saccolja, mekkora jövedelme lett volna a gyümölcsösből. Rövid számolás után mondja: 1,5 millió forint. Amikor a Ságvári Tsz vezetősége gyümölcsöst kezdett el telepíteni a Jánosbokorban élők földjén, a sajátjukén, amiért évek hosszú sora alatt bérleti díjat fizettek, megmakacsolták magukat, nem engedték. Tizennégy család fogott össze és szószólójuknak Vránszki Jánost bízták meg. Talán megmosolyognánk, de ő komolyan gondolja: aki a kertembe rekvirá- lás miatt beteszi a lábát, ott is marad... — Inkább szenved a paraszt — magyarázza —, de nem mer szólni. — Aki kilátástalannak ítéli a harcot a nagyurakkal, elmegy minden este a kocsmába és alkohollal tompítja az agyát. — Tudom én — folytatja —, ha parasztról van szó, akkor inkább legyintenek, hozzáteszik, velük nem érdemes foglalkozni. Bár most valahogy nekünk is kedvezően alakulnak a dólgok — teszi hozzá. — A tizennégy család 71 holdat kapott vissza, 9,5 hektárt egyben szántottunk be és árpát vetettünk. Egymást kisegítjük a munkával ebben az évben, nem pénzért dolgozunk. Várhatóan 20 hektáron kukoricát vetünk. Csak félünk a kárpótlástól, mert ha valaki idejön és több aranykoronaérték van a kezében, akkor elviheti a földünket. Ezt nem szeretnénk. Gyengül az erő, hivatkozik arra, hogy napjainkban csak 5 anyakocát és egy apaállatot tartanak. A gyümölcsösben gépesítettek. Plusz segítségként 10 éves Attila unokája a hétvégeken és a nyári szünidőben az egész minigazdaságot rendbe teszi. A másik két unoka feleségét főzőmamának hívja, hiszen a finomságokat ő készíti. Ritka az olyan család, ahol szinte minden vasárnap együtt ebédelnek, az övék ilyen. Ez alól csak rendkívüli esetben lehet felmentés. Fia és lánya, a veje és a menye mindenkor vállal pluszmunkát a gazdaságban, nem válogatnak a munka közül. Ha még jobban elszáll az erő, és azok a barnás hajszálak is szürke színűek lesznek, ők folytatják a gazdálkodást a tanyán. — Keservesen kezdtük páros életünket — summázza életét Vránszki János. — Az első években megélhetési gondjaink voltak, kenyérre alig tellett. Az aranyat a kétkezi munkánk jelentette és a föld, amihez mindig is ragaszkodni fogunk. A tanya körül a 14 családé a föld, egykor nagyszüleink, apáink művelték, majd elvették tőlünk és most reméljük vissza fogjuk kapni. Ezt a területet mindig is becsülettel megműveljük, nemcsak azért, nehogy szemrehányást kapjunk, hanem azért, mert ez a vérünkben van. Budapest (MTI-Press) — Hétszer volt férjnél. Mindene megvolt, amiről a nők álmodnak. Siker, szépség, boldogság. Azután a rosszból is kijutott neki. Alkoholban, kábítószerben, evésben kereste a feledést. S e szenvedélyek, szenvedések után először Larry Fortensky, a 40 éves építő- munkás adta vissza Liz boldogságát. Egy csodálatos palotában élnek Larryval Los Angeles dombos vidékén. Az óriási teraszról be lehet látni az egész várost. Az épület falain értékes festmények függnek: Van Gogh, Picasso, Monet, Franz Hals alkotásai. Liz Tayloron nem látszik a kora, szép, fényes fekete haja feltupí- rozva ideális keretet ad szép, finom arcának, mélykék szemének. Alig néz ki 40 évesnek. Férje szívesen visel farmernadrágot, s csinosnak mondható ő is, különösen melegbarna szeme tűnik ki kissé markáns arcából. Liz szerelmi élete elég mozgalmas volt az elmúlt 60 év alatt. Előző kapcsolataiban élettársai is sokat szenvedtek betegségektől, káros szenvedélyek rabjai voltak. Sok bánat, betegség és válás kísérte végig partnerkapcsolatait. Jelenlegi férjével négy évvel ezelőtt ismerkedett meg. — Annak idején elestem, s eltörött a farcsigolyám. Nem tudtam járni. Nagyon szenvedtem — mondja a Quick riporterének. — Iszonyú fájdalmaimat alkohollal és erős drogokkal próbáltam enyhíteni. Majd bevonultam egy egészségügyi intézetbe, s itt találkoztam Larryvel, aki alkoholizmusát akarta gyógyítani. Ott tolókocsiban voltam még, amikor összeismerkedtünk. Larry rendkívül előzékenynek mutatkozott. — Larry elhagyta a kilinikát, s ekkor éreztük igazán, hogy kölcsönösen hiányzunk egymásnak. Larry fel-felhívott, majd rájött, hogy közelebbről meg kell ismerkednie velem. Nagyon ösz- szemelegedtünk. Kezdetben engem zavart a korkülönbség, ami mégiscsak 20 év. De Larry tudomást sem akart venni a koromról. — Larry szerzetesnek készült. Ez a terve kútba veszett, szerencsére. Egyévi ismeretség után összeköltöztünk. Különböző volt az életvitelünk. Larry Észak- Kalifornia egyik kisvárosából való. Heten voltak testvérek. Szülei fiatalon elváltak. Larry volt a legidősebb gyerek a családban. Édesanyja nevelte, s amikor megtudta, hogy össze akarunk házasodni, nem csodálkozott, örült neki. Larry fiatalon nősült, először 19 éves korában. Házasságkötése után mindjárt elvitték katonának a vietnami háborúba. Hazajövetele után szerényen éltek, s hamarosan elváltak. Második házassága 9 évig tartott. Larry 1978 óta dolgozik építkezéseken. Igazi átlagamerikai. Liz igaz szívből szereti Larryt, elfogadta olyannak, amilyen. — Larryt önmagáért szeretem — mondja. Liz az utóbbi időben mindig jókedvű és vidám. Szeretetet áraszt magából, és sugárzása feldobja a környezetét. Csak akkor szomorodik el, amikor-beteg- ségről hall. Elutazott Afrikába, Thaiföldre, és Európába, hogy az AIDS-betegeket segítse. Tetemes összeget áldozott az AIDS- kutatás céljaira is. Meghatja egy- egy beteg ember közelsége. A kórházakban, klinikákon tett látogatások után két napig sír. Csak Larry szeretete és* közelsége tudja visszaadni jókedvét és jó hangulatát. Liz sokat ad most is külső megjelenésére. Larry nem befolyásolja ebben. Ném szól bele öltözködésébe, sminkelésébe, frizurájának változtatásába. Egy leheletnyit sem akar változtatni Liz lényén. — Marokkóban voltunk nász- úton. Miután visszajöttünk, egyszerű polgári szórakozásoknak élünk. Este a tévé előtt ülünk, s filmeket nézünk. Csoda boldogok vagyunk. * Elisabeth Taylor 1932. február 27-én született Londonban. A 40- es években már gyereksztár Hollywoodban, édesanyja ösztönzésére és biztatására 1956- ban már felnőtt filmszerepet kap: az Óriások című filmben James Deannel játszik. Nagy világsikerek révén (Macska a forró bádogtetőn — 1958, Cleopatra — 1963) a világ legszebb arcú sztárja elismerését vívta ki magának. Kiváló művészi teljesítményét két Os- car-díj is bizonyítja. Liz a nyolcvanas évek közepén és egy portré az ötvenes évekből Folyóirat-tallózó Felszabadult-e irodalmunk? A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című amerikai filmet Jodie Foster, Anthony Hopkins és Scott Glenn főszereplésével Magyarországon tegnaptól mutatja be az Intercom. A képen: Scott Glenn és Jodie Foster. A film egy FBI-tanonc pokoiraszállásának története Vasi Géza magyar szellemi életA ben nemzedékek láncolatán át kikerülhetet- - len tárgykör volt a politika és a szellemi élet, a politika és az irodalom kapcsolata. Hol önként vállalt magára az irodalom politikainak nevezhető feladatokat, hol a politika próbált ilyeneket rákényszeríteni az alkotókra. Irodalom és politika kapcsolata a huszadik századi magyar irodalom életét folyamatosan meghatározta, s még csak az sem állítható, hogy különösen a kiélezett helyzetekben, rendszerváltások időszakában, mert nálunk szinte folyamatosan „kiélezett” helyzet volt, azaz radikális változásokra lett volna szükség 1919 előtt is, 1944 előtt is, 1956 előtt is, meg 1989 előtt is. Mégis, ezen dátumok tájékán indokoltan válik erőteljesebbé a számvetés igénye, a „régi” és az „új” megmérettetése, a tettek és az elmulasztott cselekedetek vizsgálata. Indokolt tehát az a kérdés is, amelyet a debreceni irodalmi napok 1991. novemberi tanácskozása tűzött maga elé: Felszabadult-e a magyar irodalom? A kétnapos ülésszak anyagát az Alföld februári száma adta közre. Esztéták, kritikusok, szépírók foglalkoztak a kitűzött témával, s bár látszólag egymásnak homlokegyenest ellenkező tételeket állítottak, mégis nemcsak ugyanarról a kérdéskörről beszéltek, hanem nagymértékben azonos elvek és eszmények alapján is. Mert aki azt állította, hogy igen, felszabadult a magyar irodalom, az arra gondolt, hogy megszűnt az irodalompolitikai-ideológiai nyomás, megszűnt a cenzúrának az a rendszere, amely íratlan szabályaival minden alkotó embert korlátozott — nemegyszer bizony még a gondolataiban is. A Tiszatáj márciusi számában található Csiki László Visszaút című hangjátéka. A szerzői kommentár szerint „A történet-lényege talán az, hogy valakik igazat mondanak hamis helyzetben, és emiatt minden féligazsággá változik." Két barát találkozik, az egyik évekkel, korábban áttelepült Magyarországra, s most meg kívánja mutatni szállása lójának, aki fél évszázada nem árt ott, hajdani városát. Az a vá'os természetesen már nem léte :ik, s nem csupán azért, mert az emlékek sohasem lehetnek azonosak egészen a megélt valósággal, hanem azért sem, n ért voltaképpen Kolozsvár is megszűnt létezni. Ám nemcsak ez válik konfliktusok forrásává, na- nem az eltávozott és az ottna- radtak közti ellentét is. Döbbenetes az ottmaradott em bér mélységes rezignációja: áldó :ati nemzedéknek érzi a magaét, amelyik már nem jó az új vilác ra. A Duna-medence népeinek ál Jo- zati sorsa idéződik fel ugyancsak a Tiszatájban Farkas Árpád Véres havak című en lé- kezetes költeményében is: „Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly, / villásrag- gelizzetek e pimaszul áruló-becsapó / tág és szép Európa (ge alatt!" ■
