Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
1992. március 28. Ä ‘J(clet -iMcujijarorszäß hétvégi melléklete 7 Törésvonalak Páll Géza K ettészakad — nem csak a társadalom — az ország is — halljuk elég gyakran. Új törésvonalak mélyítik, szélesítik a már régóta! meglévő régieket ország testén. Ha így haladunk, állandósul az országon belül egy új határvonal, amely azt jelzi, meddig tart a fejlettebb, gazdagabb országrész és hol kezdődik a fejletlenebb, szegényebb régió. Aligha mond újat a megyében élőknek az iménti, eléggé közismert helyzetkép. Megszoktuk már, hogy úgy emlegetik Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, mint az egyik leghátrányosabb földrajzi gazdaságiszociális körülmények közötti részét az országnak, ahol mindig kevés a munkahely, a megélhetésre fordítható jövedelem. Tüneti kezelésre mindig is kapott a megye, igaz leginkább véletlenszerűen és olykor személyes kapcsolatok révén — bizonyos támogatást. Iparfejlesztésre, közlekedésre, szociális juttatásokra. De ez mindig is kevésnek bizonyult. így van ez most is, bár külön kormányintézkedési terv készült a hátrányok fokozatos leküzdésére. De annyi pénze most sincs az országnak, hogy ez a támogatás belátható időn belül az egyének életkörülményeiben is éreztetné jótékony hatását. Inkább a legszükségesebb szociális, egészségügyi, alaptennivalókra — és igen kis mértékben a munkanélküliség enyhítésére — elegendő a támogatás. Megyénkén kívül is.még van néhány hasonló támogatást igénylő része az országnak, ahol szintén várják a felzárkóztatáshoz szükséges anyagi támogatást. Legutóbb éppen Békés megyében tartott kihelyezett ülést a kormány és adott biztatást a miénkhez hasonló támogatásra. Nem kell ezt irigyelnünk a másik megyétől, még ha az talán egy kicsivel mégis jobb helyzetben van, mint Szabolcs. Sajnos azonban a tartós helybenjárás, a fejlettebb gazdasággal rendelkező megyéktől való elmaradás jogos, bár sehová sem vezető irigységet is szülhet. Gondoljunk csak a világkiállítás léte vagy nemléte körül a megyében is megpezsdült vitára. Kétségtelen, hogy az expo leginkább az ország nyugati megyéinek és a fővárosnak hozhat majd hasznot. Nekünk legfeljebb munkalehetőséget. Elkezdődhet egy új fekete vonatos korszak, amikor szabolcsi, szatmári, beregi szakemberek — és kisegítő munkások — ezrei vehetnek vándorbotot a kezükbe. De tegyük hozzá, legalább vélhetően lesz munka, még ha rengeteget is kell majd utazni, fáradni érte. Nem vigasz, hogy a nálunk lényegesen fejlettebb gazdasággal rendelkező országok testén is vannak törésvonalak, léteznek kevésbé fejlett régiók, ahol szintén szerényebb életkörülmények között élnek az emberek, és el kell menniük távolabbra munkáért. Ez nem nyugtathat meg bennünket, de illúziókat sem kergethetünk, amikor a kormányintézkedésekről hallunk. Meg kell becsülnünk a kormány mindenkori támogatását, bár nem kell beérni vele. De tisztában kell lenni azzal is, önmagában nem lendíti meg a kátyúban lévő kereket. Másképp csak akkor lesz ezen a tájon, ha komoly befektetőket találnak a megye települései út, közmű, távközlési fejlesztésre, amely a tőke idevezető útját egyengetheti. Ha pedig néhány éven belül kialakul a világméretű kelet-nyugati kereskedelem az ország és ezen belül a megye hídfőállás lehet, és akár ugrásszerű fejlődést érhet el. De addig még sok álmatlan éjszakát okoznak az itt élőknek azok a bizonyos törésvonalak az ország testén, s az általuk okozott sebek csak lassú gyógyulást ígérnek. De ha belegondolunk - ám ez már újabb téma - megyén belül is megvannak a hátrányos helyzetű részek, amelyek talán beérnék azzal, ha a megyei átlaghoz felzárkózhatnának. Őket hová sorolhatjuk? A legesleghátrányosabbak közé? Nagykorú kicsik R ájuk szakadt a hirtelen nagykorúság, és úgy tűnik, némelykor nem tudnak mit kezdeni vele. Az önállósult kisközségekről vélekedett így az egyik volt székhely községbeli vezető, aki visszakerült szülőfalujába, a pöttömnyi faluba, amely eddig a nem éppen szépségdíjas elnevezést viselte sokáig: csatolt község. Valóban újra élni kezdenek az apró falvak, nem csupán megtűrt, mostohagyermekei a nagyobb községeknek, maguk döntenek a saját dolgaikról. S éppen ez az, ami zavarba hozza az itt élőket. Miről is dönthetnek? A pénz nemhogy több az önállósággal, inkább kevesebb, mert az általános pénztelenség a jellemző mindenütt. Dönthetnek persze, hogyne dönthetnének olyan kérdésekben, mint a polgármester személye, avagy vessenek-e ki újabb adókat vagy sem, bezárják-e a pénzigényes bölcsődét, óvodát, avagy miből fizessék az évekkel ezelőtt a bankoktól felvett — közös községfejlesztési célokra fordított — összegek rájuk eső részét. Dönthetnek az utcák elnevezéséről is, meg még jónéhány dologról, ami ugyan nem fordítja meg a szekér rúdját, nem teremt virágzó jólétet az aprócska faluban, de egy fontos dolgot adhat az itt élőknek. Önbizalmat, önbecsülést, hogy senki nem tartja többé őket gyámságra szoruló állampolgároknak csak azért, mert néhány százan lakják az ősi fészket. Nem elsorvasztásra ítélt helyen élnek, ahol a baj bajt tetéz és nyugodtan ki lehetne tenni a falu nevét jelző táblához azt is: öregek faluja. Ha a városi emberek megízlelik e távoli kis falvak báját, szépségét, családiasságát, a falusi turizmus jóvoltából új erőre kaphatnak e kis települések, és a fiatalok sem kacsingatnak majd a nagyobb község vagy a városok felé. Ez is hozzátartozik az önállósághoz, már nem a székhely községben szabják meg, hogyan éljen az egykori ,.csatolt" község, az apró falu, amely újra nagykorúvá vált, s meg tud állni a saját lábán. Ha hagyják... Márpedig úgy tűnik, most már hagyják élni őket. Helyettük azonban senki nem végzi el a saját tennivalóikat. Minél előbb meg kell tanulniuk a tisztességes „pénzcsinálás” minden csínját-binját. Ma már központi pénzforrásokhoz aligha juthatnak nemcsak a kicsik, a nagyok sem. Pályázni, kutatni, kapcsolatokat keresni, sőt még vállalkozni is meg kell tanulni a kisközségek választott vezetőinek. Ez lesz talán a nagyokorú- ság igazi vizsgája, s az évek során a legtöbb apró falu felsőbb osztályba léphet... A demokráciától egy pillanatra sem lehet eltekinteni Beszélgetés Furman Imrével, az MDF alelnökével Furman Imre A SZERZŐ FELVÉTELE közéseket, mégis türelmetlennek tűnik... — Meg lehet gyorsítani, természetesen, a folyamatokat, de vannak olyan törvényszerűségek, melyeket hiába gyorsítanánk meg. Ilyenek például a viták, a más véleményére való odafigyelés, a más véleményére való nyitottság. Ez nagyon fontos, mert egyébként egymás mellett beszélnénk csak el. És azután a cselekvés. Azt hiszem, nem párttaggyűléseket tartunk itt, mégis kikristályosodott- néhány olyan cselekvési program, ami megmutatja, mit is kell tenni a Magyar Demokrata Fórum szervezeteinek. Ha ezt el tudom érni, akkor úgy Balogh József Nyíregyháza (KM) — Furman Imre, a Magyar Demokrata Fórum szervezési ügyekkel foglalkozó alelnöke a napokban Fehérgyarmaton részt vett az MDF megyegyülésén. A párt közismerten liberális gondolkodású vezetőjét beszélgetésre kértük, a téma természetesen elsősorban a Demokrata Fórumban ma legidőszerűbb kérdésekről szólt. □ Nekem ezen a tanácsokozáson az volt az érzésem, hogy a demokrácia meglehetősen nehezíti még az MDF munkáját. — Igen. A demokrácia nehéz, fáradságos, de azt hiszem ennél még jobbat nem találtak ki. Ezt nem én mondtam, ezt Churchill mondta. Nagyon könnyű lenne, vagy talán egyszerűbbnek tűnik az, hogy ha nem demokratikus eszközökkel vagy módszerekkel dolgoznánk, de én azt hiszem, hogy ez csak rövid távon oldana meg bármit, hosszú távon semmiképp. Ezért mindnyájunknak ezt a gyötrelmes időszakot erkölcsi kötelességünk úgy végigvinni, hogy közben mi is tanulunk. Mert nyilvánvaló, hogy amit itt a tagság elmondott, az befolyásol engem is, és azok az információk, amelyeket én adtam a tagságnak, befolyásolják őket. És ha ebben a kölcsönhatásban nehebben is, időigényesebben is, de működik a demokrácia, akkor végsősoron elértük célunkat. Én nem hiszek abban, hogy ha egy párt belül nem demokratikusan működik, akkor az kifelé valami nagy demokráciát tudna képviselni. □ Az ilyen találkozókon megtapasztalható-e, hogy az MDF különböző áramlatai milyen erőt képviselnek a párton belül? Tehát, például, milyen erős az a liberális szárny, amelynek Ön a szellemi vezére, vagy szimpatikusabb lenne, mondjuk, a populista szárny Csurka Istvánnal, ahol markánsabban fogalmazódik meg a sok mindennel elégedetlen tagság véleménye? — Én nem hiszem, hogy ezt a kettőt szembe lehetne állítani. Teljesen más a feladatunk a Magyar Demokrata Fórumon belül is. Én örülök annak, ha a tagságnak szimpatikus vagyok, de ezért nem vagyok hajlandó semmiféle olyan általánosságokba vagy demagógiákba belemenni, amelyek mondjuk az adott hallgatóságnak vagy az adott pillanatban nagyon jó lenne. Lehet, hogy tapsot aratnék vele, közben tudom, hogy nem oldható meg. Én magammal szemben szigorú követelményeket támasztok, de ugyanezt a tárgyilagosságot várom el a tagságtól is. Ezen a gyűlésen is kiderült, most sem kíméltek engem. — Én a Magyar Demokrata Fórmon belül a szervezeti életért vágyók felelős. Nem ők tartoznak hozzám, én tartozom a szervezetekhez. Nyilvánvaló, hogy a napi munkában is én ütközöm legtöbbet a tagsággal, de ezek az ütközések mégis olyanok, hogy ha világosan beszélünk egymással, megtaláljuk azokat a szervezeti formákat, amelyekben a demokrácia működhet vagy eredményesen működhet. Hadd mondjak egy statisztikai példát. Engem 1989-ben választottak be az országos elnökségbe. Nyílván itt nem lehet mindig olyan döntéseket hozni, ami mindenkinek megfelelne, magyarul: soha sem felelhet meg az ember teljes mértékben úgy, hogy osztatlan sikert arasson. 1990-ben, amikor ismét választás volt a Demokrata Fórumon belül, negyven szavazattal többet kaptam, mint két évvel korábban. Azt hiszem, ezzel a tagság ezt a munkát ismerte el, ami arra jogosít fel, hogy azt higgyem: ezt érdemes, így érdemes csinálni. Bár azt is tudom, hogy nagyon nehéz, mégpedig azért, mert a magyarországi többpártrendszer is folyamatosan alakulóban van. Ugyanúgy a pártok is alakuló formában vannak. Én azt hiszem, igazán most kezdődik az az időszak, amikor valóban teljes mértékű profi párttá válik a Magyar Demokrata Fórum abból a laza mozgalomból, amelyet 1987-ben elindított. □ Ezen a gyűlésen is kiderült, hogy tolerálja a tagság az üterzem, a munkámat elvégeztem, még ha ezért nem is szeretnek, vagy nem látvonyosan, nem dübörgő tapssal szeretnek. □ Ezen a megbeszélésen egy sor konkrét dologról is szó volt. Például az igazságtétellel, az Alkotmánybíróság döntésével, a médiák vezetőivel kapcsolatban. Megerősítik-e ezek a vélemények a korábbi elhatározást, netán meg is fordíthatnák azt, ha a tagság .az ellenkezőjét kívánná? — Természetesen, hogy egy párttagság véleménye nagy súly- lyal esik latba egy adott politikában. De ez, természetesen, nem állampárti mértékű. Tehát itt lehet döntéseket hozni, de azt sem a parlamenti frakció, sem a kormány nem köteles végrehajtani. De éppen azért, hogy a tagság, a társadalom véleménye nélkül ne lehessen dönteni, nagyon fontosak azok az információk, még> azt is megkockáztatom, azok az érzelmi kitörések is, amelyek a vitákban, a konzultációkon lezajlanak. Mert az is lehetséges, hogy a párttagságnak, vagy annak az embernek, aki hallotta a véleményeket, érveket és ellenérveket, ezek hatására változik meg a véleménye. Én nagyon fontosnak tartom, hogy ha nem lesz kedvező döntés, azt is visz- sza kell közvetíteni részben a tagság, részben a társadalom részére. Ha ez így történik, akkor az emberek nem elfogultak önmaguk igazsága vagy az önmaguk által hitt igazság iránt, hanem tudomásul veszik' — Mi nem mondtuk azt soha, hogy a bűnösöket a jogállamiság keretein belül jogszabályok alapján nem lehet felelősségre vonni. Azt mondtuk, és úgy nyilatkozott mindenki, hogy az Alkotmánybíróság vagy a bíróság ítéletét tudomásul kell venni. És ez rrjost független attól, hogy ez nekem tetszik vagy nem tetszik. De a tudomásulvétel nem azt jelenti, hogy nem lehet bírálni, vagy ha nem az Alkotmánybíróság, hanem egy első fokú bíróság ítéletét nem lehet megfellebbezni. De amikor jogerősen döntöttek valamiről, azt fegyelmezetten tudomásul kell venni, a jogállamiság követelménye ezt követeli. Ha ettől egy pillanatra is eltekintünk — ahogy Bogár László államtitkár is elmondta —, akkor meg lehet csinálni dolgokat, csak akkor az már nem jogállamiság. Akkor bizonyos folyamatok visz- szafordíthatatlanná válnak. Azt hiszem, hogy az itteni nagygyűlésen is az derült ki, hogy lényeges különbség nincs a párttagság és az MDF vezetői között. □ Milyen élményekkel tér visz- sza ezek után a Bem térre? — Egyrészt nagyon felkavaró, másrészt méltóságteljes megyegyűlést tartottunk. Azért volt méltóságteljes, mert kendőzetlenül mondták el az emberek a problémákat, és azt hiszem, hogy Bogár László államtitkárral mi is kendőzetlenül válaszoltunk a feltett kérdésekre akkor is, ha ez esetleg nem tetszett vagy nem oldható meg. Ugyanakkor azért tartom nagyon fontosnak, mert a célját ez a megyegyűlés csak úgy tudja betölteni, ha őszinték vagyunk egymáshoz vezetők és tagság. — A célja ezeknek a megyegyűléseknek pontosan az volt, hogy a vezetőség találkozzon folyamatosan a tagokkal, folyamatosan informálják egymást és közösen próbálják kidolgozni, vagy jobban működtetni azokat a szervezeti formákat, amelyek eleve megakadályozzák azt, hogy a felső vezetés és a tagság között bármilyen szakadás keletkezzék. Húsz ilyen megyegyűlést tartunk most április 21-ig, amin, természetesen, nemcsak az MDF-nek, mint a pártnak a problémái jönnek elő, és az: hogyan kellene ezt megoldani, hanem nyilvánvaló, hogy a párttagság hozza magával azokat a problémákat, amelyeket a szőkébb vagy tágabb környezetükben tapasztalnak, észlelnek. Egy pártnak az is feladata, hogy közvetítse ezeket a problémákat a felső vezetés felé, a felső vezetés pedig a döntéshozókhoz, azután pedig vissza. A döntésről, esetleg a döntés elmaradásáról, ezek indoklásáról vissza kell jelezni a tagságnak, még akkor is, ha ez a kérés vagy probléma nem oldható meg, nem teljesíthető. Az a tapasztalatunk, hogy ha korrekten, világosan és magyarul beszélünk, akkor nagyon sok problémát meg tudunk oldani. Schmidt Sándor: