Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-21 / 69. szám

1992. március 21. ßl ‘Keiet-'Maßyarorszäß hétvégi melle hie te 9 ÚJ HAZÁBA szállta meg. Egyes kutatók felté­telezik ezen megállapítás törté­neti alapját? mert forrásaink em­legetnek egy ,,kékkend" nép­részt, amelynek talán emlékét őrzi vidékünkön a Kék és Kék­ese falunév, valamint Tiszas- zentmárton határában lévő Kend-tó neve. A Nyírséget be­népesítő honfoglaló törzsekről alkotott elméletek ugyanakkor gyökeresen ellentmondanak egymásnak. Korábban élt olyan felfogás, hogy a X. századi szabolcsi né­pesség a kabarokkal azonosít­ható. A régészeti leletek gyara­podásával párhuzamosan mó­dosult a kép, a vidékünkön élő teljes etnikumot nem lehet ka­barnak nyilvánítani. Dienes Ist­ván erről a problémáról így fogalmaz: „Mivel az itt élő törzs azonosítása ennyire bizonyta­lan, legjobb, ha az itteni szállás­tömb lakóinak törzsi hovatarto­zásáról nem nyilatkozunk. Ezt annál inkább megtehetjük, mert a mohamedán források egyértel­mű utalása szerint a magyarság a IX. században már messze túl volt a laza törzsszövetségnek tekinthető szinten, és egy szak­rális, valámint egy vezérlő feje­delem irányítása alatt állott.” A neves szakember szerint megyénk területe kiemelkedő helyet foglalt el a honfoglalás idején és az azt követő évtize­dekben. A gazdag régészeti le­letanyag — a tarsolylemezek, vezéri szablyák, hajfonatkoron- gok — arra utalhatnak, hogy a besenyőktől fenyegetett magyar fejedelmek számára itt jöttek lét­re a legelső udvarhelyek. Az elő­került tarsolylemezek szóródása két központot, Szabolcs és Vár- da (Kisvárda) fontosságát sejte­ti. Amikor 900 táján a kündü és a gyula méltóságot viselő fejedel­mek az ország belsejébe költöz­tek. a korábban kiépült rangos udvarhelyek az Árpád-házi her­cegek birtokába kerültek. A feje­delmi cím várományosait kato­nai kíséret vette körül és az ud­halastavat akart, s a kihányt föl­det egy újonnan kiásott gödörbe tervezte. S majd a népszámlá­láskor eszkimónak vallotta ma­gát. Ezekután elkerülték hát a házukat, ami szabadabbá tette tévelygéseit. Sőt, bizonyítottnak vélte ,,felsőbbrendűségét Néha még ekkor is látták együtt őket, bár az asszonyka bizonyá­ra tudhatta, hogy ez a zavaros, áradó folyás, amely nem terel­hető már másik mederbe, őt is elsodorhatja. S egyre makacsabbul elkísér- gette feleségét annak munkahe­lyére, aki őrült uszításaira med­dő vitákba keveredett. Ki ebbel lakik, kutyává válik. S a vitákban fogadatlan prókátorként lépett fel, bár a munkahelye nem itt volt, és sehol már évek óta. És mint önjelölt jogi képviselő, igaz­gatóhelyettesnek jelölte ki a sze­gény asszonyt. Nevetséges tet­tét azzal tette „komollyá", hogy belopakodva a vállalat irodájá­hoz, saját kulcsára cserélte át a zárat. tarhelyek környzetében az fé­nyeiket kielégítő mestereket, kézműveseket telepítettek le szolgáló népként. Vidékünk határvédő szerepet is betöltött. A később meg­szerveződő határvármegye jel­legre is utal többek között Lövő, Őrmező, Őrpátroha neve. A ha­tárvédő népelemek nevét őrzi Besenyőd, Székely, bár az utób­biak esetleg X. századi törzsi helynevek is lehetnek. Az egy­kor Kisvárdától északkeletre húzódott gyepűrendszer emlé­két őrzi a Mezőladány néven 1908-ban összevont Orladány és Őrmező. Az új hazában megtelepedők társadalmi, gazdasági életében, életmódjában felerősödtek azok a folyamatok, amelyek már ko­rábban, még a honfoglalás előtt elkezdődtek. A nomád állattar­tás már nem egyeduralkodó, a magyarok Etelközben is foglal­koztak földműveléssel. A Kár­pát-medencében egyre jellem­zőbb 'ett a megtelepült életmód azzal együtt, hogy egy ideig megmaradt a téli—nyári szállás­rend. A falvak a téli szállásokból alakultak ki. A honfoglalás kori falvakat Tiszaberceltől Tiszado- big, Tiszavasváriig a Tisza haj­dani árteréből kiemelkedő dom­bokon, magaslatokon hozták lét­re őseink. Sátrakban és földbe mélyített kunyhókban laktak. A házak csak 2-3x3-4 méteresek voltak, négyszögletes gödrét földbe mélyítették, egyetlen he­lyiségből állt. A régi falvakban az említett kunyhók mellett álltak boronaházak, vert falú házak és jurták. A honfoglalók társadalma is átalakulóban volt. A törzsi­nemzetségi szervezet fokozato­san háttérbe szorult, a főhata­lom a törzsfőktől a fejedelem és környezete oldalára került. A vérségi kapcsolatok helyébe a területi szerveződés elve lépett, hogy azután a folyamatok az ál­lam megszervezésével érjenek össze egységes egésszé. Ettől kezdve lassan, lassan az asszonyka elmaradozott a mun­kahelyéről. Sorsa az ideggyó­gyászatig süllyedt. A férjéé pe­dig akkor tetőzött, amikor egy magas szarkafészekre mászott. Most szarkák idomítására adta a fejét, ama tulajdonságaiktól in­díttatva, hogy összegyűjtik az elhagyott, fénylő kincseket. És a szarkafészek alatt lelték meg kihűlt, nyakatört tetemét. . ir~i kémény ma is A ; j füstölög, de az ab- | laksötétítő már ; i nem a régi, nem 11 az a fakó. Es egy ■■■ 11 tenyérnyire már el is van húzva. Nem ritkán meg­döbbentő az, hogy áldozatokban és lélekben felemésztett asszo­nyok is képesek feltöltődni, kör­nyezetüket kicserélni és vissza­térni az élet normális folyásá­hoz. Mihamarabb egy öl piros ró­zsával — ha nem az erdei orgo­nák nyílnak — térek be hozzá — fejezte be vallomását barátom. Szabó Zoltán professzor Kovács Éva Budapest (KM) — Az első magyar szívátültetés híre jog­gal hozta izgalomba a magyar közvéleményt, s e tényt csak fokozta, hogy az első sikert követően pár nap múlva már újabbról kopogták a telexgé­pek a hírt. Bár a január 3-i szenzáció megismétlődött, az első sikeres szívátültetéssel dr. Szabó Zoltán, a SOTE Szív- és Érsebészeti Klinikájá­nak professzora egy életre beírta nevét a magyar orvos- tudomány történetébe. Pedig nem az a fajta, aki külö­nösképpen óhajtja vagy élvezi a népszerűséget. Csendes, mo­solygós, szerény, igazi doktor bácsi, akihez bármely bajával nyugodtan fordulhat az ember, mert biztos lehet benne, segíteni fog. Professzori szobája méltó lakójához. Egyszerű, nemes és elegáns, feketén és fehéren kí­vül semmi más szín nem talál­ható benne, ha csak nem né­zünk a szakkönyvek garmadájá­ra, amelyekből idegen és ma­gyar nyelvű egyaránt jócskán akad a polcokon. — Jól jött nekünk az a si­ker, amelyet önnek kö­szönhetünk. A magyar egészségügy jelen helyze­tében, némi túlzással, tán még csodáról is beszélhe­tünk. — Csodáról szó sincs! — sza­badkozik Szabó professzor, akit arra kértünk, kísérelje meg a je­len magyar orvostudományát a világranglistán elhelyezni. — A válaszhoz kicsit messzi­ről kell elindulni. A magyar or­vostudománynak nagy szeren­cséje volt, hogy amíg a mérnö­kök, műszaki értelmiségiek moz­gása az elmúlt évtizedekben igen korlátozott lehetett, addig a magyar orvosok viszonylag sza­badon mozoghattak a világban. Már csak azért is, mert más te­rületekhez viszonyítva az orvos- tudomány nem volt titkosított, így nyitva állt az út a publikálás, a tudományos kutatás felé. En­nek pedig a mi esetünkben azért van jelentősége, mert a szívse­bészetben is viszonylag hamar át tudtuk venni a nyugati eredményeket, elképzeléseket, lemaradásunk tehát nem volt nagy. — Csakhogy az elmélet önmagában még kevés. A sebészet, általában, a szív­ás érsebészet különöskép­pen műszerigényes. A technika pedig drága, s hiába tudhatták Önök a legfrissebb elméleteket, ha nem kapták meg a gyakor­lati alkalmazásukhoz szük­séges feltételeket... — Ebben teljes mértékben igaza van, de nekünk — azt kell mondjam — e téren is szeren­csénk volt. Épp a magas színvonalú műszerigény miatt a mi szakmánk volt a társadalom- biztosítás első modellje. A szív- és érsebészet volt az a terület, ahol elsőként számolhattuk el tételesen, mi mennyibe kerül: egy beépítendő szívbillentyű­nek, egy operációhoz szüksé­ges szívmotornak konkrét ára van, amit évi jelentéseink alap­ján ki is fizettek nekünk. — Mindig meg is kaptak mindent, amit kértek? — Szó sincs ilyesmiről. Teljes finanszírozásról még ma sem beszélhetünk. — Hogyan és mikor szü­letett Magyarországon a szívátültetés gondolata? Milyen távolságból tudtuk követni a Nyugatot? — Az előbbiek miatt nem volt nagy a lemaradás. A szívműté­tek első korszakában, az úgyne­vezett zárt szívműtétek területén az ötvenes évek idején úttörő­munkát végzett dr. Eisert Árpád nyíregyházi sebész, aki vakme­rőnek nevezhető beavatkozásai­val a magyar szívsebészet böl­csőjét jelentette. Eisert doktor olyan műtéteket hajtott végre, amelyekkel számos, nálunk jó­val gazdagabb európai országot is megelőzött! Általában véve elmondható, hogy pár év késés­sel ugyan, de a magyar szívse­bészet mindig követte a Nyuga­tot. Nem kis része volt ebben annak a szabad mozgási lehetőségnek, amelyet a beszél­getés elején említettem: másik ok, hogy mi sem voltunk restek. Külföldön járva, lopva lemásol­tuk a látottakat, s a hiányzó esz­közöket szinte barkácsmódsze- rekkel legyártottuk itthon. — A magyarországi szívátül­tetés gondolata 1984 körül szü­letett meg, ekkor kezdtük el a szükséges előkészületeket, 1989-ben pedig már gyűjtöttük a betegeket, beszéltünk a hozzá­tartozókkal. Ekkorra együtt volt ugyan minden, ami az átültetés­hez kell, de a csúcsig valahogy mégsem jutottunk el. Igaz, köz­ben építettük az intézetet — ami túlzás nélkül mondhatom kilenc évet vitt el az életemből. Ez év júniusában lettünk készen, s akkor már végképp élesbe for­dult a dolog. Tárgyalásokat kezdtünk a hadsereggel, mivel a nálunk tapasztalható fegyelme­zettségre, szervezettségre a szívátültetéseknél rendkívüli szükség van. Minden másod­perc számít, minden mozdulat jelentőséggel bír, hiszen mind­össze négy óra az az idő, amely rendelkezésre áll. Ez alatt kell eltávolítani a donorból a szívet, elvégezni az átültetést, befejezni az operációt. Ilyenkor még an­nak is felbecsülhetetlen jelentő­sége van, hogy hány órakor kapcsolják be a szállításhoz használt hűtőtáskákat! Szep­tembertől pedig — a katonai ha­sonlatoknál maradva — teljes készültségben voltunk. Novem­berben már volt is egy élesria­dónk, de aztán kiderült, mégsem alkalmas a pillanat. S aztán jött január harmadika, amikor Schwarz Sándor új szívet ka­pott. De ezt már annyian, any- nyiszor leírták... — Azt már tudjuk, ho­gyan reagált a szenzációs hírre az ország. Mit szóltak a magyar szívátültetéshez a külföldi kollégák? — Örömmel fogadták. Tudni kell azonban, hogy Európában a szív-, illetve a szervátültetés már nem számít szenzációnak. A magyar szívátültetés ténye ugyanakkor azt is jelenti, hogy az egészségügy terén felzárkóz­tunk Európához, s ezentúl nem lehet azt mondani, hogy az egészségügy ezen területéről ki vannak zárva a magyar bete­gek. — Gondolom, attól azért nemigen kell tartani, hogy a szívátültetés rutinmütét- té válik... — Attól aztán tényleg nem. Ennek több oka van: nincs ele­gendő számú, megfelelő donor, holott a szívbetegségek arányá­ban nálunk évente hatvan— nyolcvan átültetés lenne indo­kolt. Én azonban a legjobb kö­rülmények között is tíz—tizen­kettőt tippelek. — Mennyibe kerül egy szívátültetés? MTI-FOTÓ — Nem többe, mint egy úgy­nevezett nyitott szívműtét, ez pedig közel hárommillió forint. Az átültetésnél nem az operáció a drága, hanem azok a gyógy­szerek, amelyeket a szervátülte­tés után kap a beteg, s amelyek­ből némelyik félmillió forintba is belekerül! — Az első szívátültetés helyszíne az Ön által veze­tett Szív- és Érsebészeti Klinika. Vajon a vidéki kli­nikák is ott lesznek-e majd a szívátültetők között? Mennyire van lemaradva e területen a fővárostól a vi­dék? — Kétségtelen, hogy a vidék e téren (is) némi hátrányt szen­ved. Mégis, úgy gondolom, a szegedi klinika közel áll a dolog­hoz, s ugyanez vonatkozik a debreceni klinikára, ha befejező­dik az ottani építkezés. Később a többiek is szép csendben fel­zárkóznak... — Professzor úr nyugdíj­ba megy. Nem luxus ez a mai magyar egészségügy­ben? — Döntésem végleges. Néz­ze, amikor a klinikán az utolsó műtétet végeztem, behoztam a fiamat, lássa az apját utoljára operálni. Azután bejöttem a szo­bámba, ittam egy teát, s aláír­tam a nyugdíjba vonulási papí­rokat. A klinika kész, a szakem­berek kinevelődtek, nyugodtan mehetek. Nekem szerencsés életem volt. Falusi orvos fiaként, a gyermekkoromban magam elé állított normákat mára teljesítet­tem; amit akartam, elértem. Hogy luxus-e, amit teszek? Eb­ben a szakmában is kell a fiatalí­tás. Az én generációm, a 27— 29-ben születettek szinte egyszerre vonulnak vissza. Úgy érzem, a generációváltás szük­séges, azt elő kell segíteni. Len­ne még ugyan két és fél évem, de nem látom értelmét a mara­dásnak. Most szeretettel, barát­sággal megyek el, s látogatóba is örömmel jövök vissza, mert úgy érzem, szívesen fogadnak. Szabó Zoltán professzor csendben, mosolyogva beszél. Hangjában nem szomorúság, inkább határozottság, tudatos­ság csendül, amikor új, leendő munkájáról szól. Kiderül: új szo­bája ugyanolyan lesz, mint a kli­nikai. A szőnyegtől a bútorig, a lámpától a függönyig minden, megtévesztően ugyanaz. Birtalan Ferenc: ECCE Visszapereg a homok a patanyomba mintha nem járna-kelne itt megyünk utána megangyalodva és ördögödve és szárnyakon megint * * * nem tudlak megnevezni még reszket a száj a szív reszket de közeledik a felismerés és leborulok és megnevezlek asszony * <lfi w 19 9| 01 ijíil VillClwjmLimjL llvlAUl Új kihívás előtt Szabó professzor

Next

/
Thumbnails
Contents