Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
1992. március 21. ßl ‘Keiet-'Maßyarorszäß hétvégi melle hie te 9 ÚJ HAZÁBA szállta meg. Egyes kutatók feltételezik ezen megállapítás történeti alapját? mert forrásaink emlegetnek egy ,,kékkend" néprészt, amelynek talán emlékét őrzi vidékünkön a Kék és Kékese falunév, valamint Tiszas- zentmárton határában lévő Kend-tó neve. A Nyírséget benépesítő honfoglaló törzsekről alkotott elméletek ugyanakkor gyökeresen ellentmondanak egymásnak. Korábban élt olyan felfogás, hogy a X. századi szabolcsi népesség a kabarokkal azonosítható. A régészeti leletek gyarapodásával párhuzamosan módosult a kép, a vidékünkön élő teljes etnikumot nem lehet kabarnak nyilvánítani. Dienes István erről a problémáról így fogalmaz: „Mivel az itt élő törzs azonosítása ennyire bizonytalan, legjobb, ha az itteni szállástömb lakóinak törzsi hovatartozásáról nem nyilatkozunk. Ezt annál inkább megtehetjük, mert a mohamedán források egyértelmű utalása szerint a magyarság a IX. században már messze túl volt a laza törzsszövetségnek tekinthető szinten, és egy szakrális, valámint egy vezérlő fejedelem irányítása alatt állott.” A neves szakember szerint megyénk területe kiemelkedő helyet foglalt el a honfoglalás idején és az azt követő évtizedekben. A gazdag régészeti leletanyag — a tarsolylemezek, vezéri szablyák, hajfonatkoron- gok — arra utalhatnak, hogy a besenyőktől fenyegetett magyar fejedelmek számára itt jöttek létre a legelső udvarhelyek. Az előkerült tarsolylemezek szóródása két központot, Szabolcs és Vár- da (Kisvárda) fontosságát sejteti. Amikor 900 táján a kündü és a gyula méltóságot viselő fejedelmek az ország belsejébe költöztek. a korábban kiépült rangos udvarhelyek az Árpád-házi hercegek birtokába kerültek. A fejedelmi cím várományosait katonai kíséret vette körül és az udhalastavat akart, s a kihányt földet egy újonnan kiásott gödörbe tervezte. S majd a népszámláláskor eszkimónak vallotta magát. Ezekután elkerülték hát a házukat, ami szabadabbá tette tévelygéseit. Sőt, bizonyítottnak vélte ,,felsőbbrendűségét Néha még ekkor is látták együtt őket, bár az asszonyka bizonyára tudhatta, hogy ez a zavaros, áradó folyás, amely nem terelhető már másik mederbe, őt is elsodorhatja. S egyre makacsabbul elkísér- gette feleségét annak munkahelyére, aki őrült uszításaira meddő vitákba keveredett. Ki ebbel lakik, kutyává válik. S a vitákban fogadatlan prókátorként lépett fel, bár a munkahelye nem itt volt, és sehol már évek óta. És mint önjelölt jogi képviselő, igazgatóhelyettesnek jelölte ki a szegény asszonyt. Nevetséges tettét azzal tette „komollyá", hogy belopakodva a vállalat irodájához, saját kulcsára cserélte át a zárat. tarhelyek környzetében az fényeiket kielégítő mestereket, kézműveseket telepítettek le szolgáló népként. Vidékünk határvédő szerepet is betöltött. A később megszerveződő határvármegye jellegre is utal többek között Lövő, Őrmező, Őrpátroha neve. A határvédő népelemek nevét őrzi Besenyőd, Székely, bár az utóbbiak esetleg X. századi törzsi helynevek is lehetnek. Az egykor Kisvárdától északkeletre húzódott gyepűrendszer emlékét őrzi a Mezőladány néven 1908-ban összevont Orladány és Őrmező. Az új hazában megtelepedők társadalmi, gazdasági életében, életmódjában felerősödtek azok a folyamatok, amelyek már korábban, még a honfoglalás előtt elkezdődtek. A nomád állattartás már nem egyeduralkodó, a magyarok Etelközben is foglalkoztak földműveléssel. A Kárpát-medencében egyre jellemzőbb 'ett a megtelepült életmód azzal együtt, hogy egy ideig megmaradt a téli—nyári szállásrend. A falvak a téli szállásokból alakultak ki. A honfoglalás kori falvakat Tiszaberceltől Tiszado- big, Tiszavasváriig a Tisza hajdani árteréből kiemelkedő dombokon, magaslatokon hozták létre őseink. Sátrakban és földbe mélyített kunyhókban laktak. A házak csak 2-3x3-4 méteresek voltak, négyszögletes gödrét földbe mélyítették, egyetlen helyiségből állt. A régi falvakban az említett kunyhók mellett álltak boronaházak, vert falú házak és jurták. A honfoglalók társadalma is átalakulóban volt. A törzsinemzetségi szervezet fokozatosan háttérbe szorult, a főhatalom a törzsfőktől a fejedelem és környezete oldalára került. A vérségi kapcsolatok helyébe a területi szerveződés elve lépett, hogy azután a folyamatok az állam megszervezésével érjenek össze egységes egésszé. Ettől kezdve lassan, lassan az asszonyka elmaradozott a munkahelyéről. Sorsa az ideggyógyászatig süllyedt. A férjéé pedig akkor tetőzött, amikor egy magas szarkafészekre mászott. Most szarkák idomítására adta a fejét, ama tulajdonságaiktól indíttatva, hogy összegyűjtik az elhagyott, fénylő kincseket. És a szarkafészek alatt lelték meg kihűlt, nyakatört tetemét. . ir~i kémény ma is A ; j füstölög, de az ab- | laksötétítő már ; i nem a régi, nem 11 az a fakó. Es egy ■■■ 11 tenyérnyire már el is van húzva. Nem ritkán megdöbbentő az, hogy áldozatokban és lélekben felemésztett asszonyok is képesek feltöltődni, környezetüket kicserélni és visszatérni az élet normális folyásához. Mihamarabb egy öl piros rózsával — ha nem az erdei orgonák nyílnak — térek be hozzá — fejezte be vallomását barátom. Szabó Zoltán professzor Kovács Éva Budapest (KM) — Az első magyar szívátültetés híre joggal hozta izgalomba a magyar közvéleményt, s e tényt csak fokozta, hogy az első sikert követően pár nap múlva már újabbról kopogták a telexgépek a hírt. Bár a január 3-i szenzáció megismétlődött, az első sikeres szívátültetéssel dr. Szabó Zoltán, a SOTE Szív- és Érsebészeti Klinikájának professzora egy életre beírta nevét a magyar orvos- tudomány történetébe. Pedig nem az a fajta, aki különösképpen óhajtja vagy élvezi a népszerűséget. Csendes, mosolygós, szerény, igazi doktor bácsi, akihez bármely bajával nyugodtan fordulhat az ember, mert biztos lehet benne, segíteni fog. Professzori szobája méltó lakójához. Egyszerű, nemes és elegáns, feketén és fehéren kívül semmi más szín nem található benne, ha csak nem nézünk a szakkönyvek garmadájára, amelyekből idegen és magyar nyelvű egyaránt jócskán akad a polcokon. — Jól jött nekünk az a siker, amelyet önnek köszönhetünk. A magyar egészségügy jelen helyzetében, némi túlzással, tán még csodáról is beszélhetünk. — Csodáról szó sincs! — szabadkozik Szabó professzor, akit arra kértünk, kísérelje meg a jelen magyar orvostudományát a világranglistán elhelyezni. — A válaszhoz kicsit messziről kell elindulni. A magyar orvostudománynak nagy szerencséje volt, hogy amíg a mérnökök, műszaki értelmiségiek mozgása az elmúlt évtizedekben igen korlátozott lehetett, addig a magyar orvosok viszonylag szabadon mozoghattak a világban. Már csak azért is, mert más területekhez viszonyítva az orvos- tudomány nem volt titkosított, így nyitva állt az út a publikálás, a tudományos kutatás felé. Ennek pedig a mi esetünkben azért van jelentősége, mert a szívsebészetben is viszonylag hamar át tudtuk venni a nyugati eredményeket, elképzeléseket, lemaradásunk tehát nem volt nagy. — Csakhogy az elmélet önmagában még kevés. A sebészet, általában, a szívás érsebészet különösképpen műszerigényes. A technika pedig drága, s hiába tudhatták Önök a legfrissebb elméleteket, ha nem kapták meg a gyakorlati alkalmazásukhoz szükséges feltételeket... — Ebben teljes mértékben igaza van, de nekünk — azt kell mondjam — e téren is szerencsénk volt. Épp a magas színvonalú műszerigény miatt a mi szakmánk volt a társadalom- biztosítás első modellje. A szív- és érsebészet volt az a terület, ahol elsőként számolhattuk el tételesen, mi mennyibe kerül: egy beépítendő szívbillentyűnek, egy operációhoz szükséges szívmotornak konkrét ára van, amit évi jelentéseink alapján ki is fizettek nekünk. — Mindig meg is kaptak mindent, amit kértek? — Szó sincs ilyesmiről. Teljes finanszírozásról még ma sem beszélhetünk. — Hogyan és mikor született Magyarországon a szívátültetés gondolata? Milyen távolságból tudtuk követni a Nyugatot? — Az előbbiek miatt nem volt nagy a lemaradás. A szívműtétek első korszakában, az úgynevezett zárt szívműtétek területén az ötvenes évek idején úttörőmunkát végzett dr. Eisert Árpád nyíregyházi sebész, aki vakmerőnek nevezhető beavatkozásaival a magyar szívsebészet bölcsőjét jelentette. Eisert doktor olyan műtéteket hajtott végre, amelyekkel számos, nálunk jóval gazdagabb európai országot is megelőzött! Általában véve elmondható, hogy pár év késéssel ugyan, de a magyar szívsebészet mindig követte a Nyugatot. Nem kis része volt ebben annak a szabad mozgási lehetőségnek, amelyet a beszélgetés elején említettem: másik ok, hogy mi sem voltunk restek. Külföldön járva, lopva lemásoltuk a látottakat, s a hiányzó eszközöket szinte barkácsmódsze- rekkel legyártottuk itthon. — A magyarországi szívátültetés gondolata 1984 körül született meg, ekkor kezdtük el a szükséges előkészületeket, 1989-ben pedig már gyűjtöttük a betegeket, beszéltünk a hozzátartozókkal. Ekkorra együtt volt ugyan minden, ami az átültetéshez kell, de a csúcsig valahogy mégsem jutottunk el. Igaz, közben építettük az intézetet — ami túlzás nélkül mondhatom kilenc évet vitt el az életemből. Ez év júniusában lettünk készen, s akkor már végképp élesbe fordult a dolog. Tárgyalásokat kezdtünk a hadsereggel, mivel a nálunk tapasztalható fegyelmezettségre, szervezettségre a szívátültetéseknél rendkívüli szükség van. Minden másodperc számít, minden mozdulat jelentőséggel bír, hiszen mindössze négy óra az az idő, amely rendelkezésre áll. Ez alatt kell eltávolítani a donorból a szívet, elvégezni az átültetést, befejezni az operációt. Ilyenkor még annak is felbecsülhetetlen jelentősége van, hogy hány órakor kapcsolják be a szállításhoz használt hűtőtáskákat! Szeptembertől pedig — a katonai hasonlatoknál maradva — teljes készültségben voltunk. Novemberben már volt is egy élesriadónk, de aztán kiderült, mégsem alkalmas a pillanat. S aztán jött január harmadika, amikor Schwarz Sándor új szívet kapott. De ezt már annyian, any- nyiszor leírták... — Azt már tudjuk, hogyan reagált a szenzációs hírre az ország. Mit szóltak a magyar szívátültetéshez a külföldi kollégák? — Örömmel fogadták. Tudni kell azonban, hogy Európában a szív-, illetve a szervátültetés már nem számít szenzációnak. A magyar szívátültetés ténye ugyanakkor azt is jelenti, hogy az egészségügy terén felzárkóztunk Európához, s ezentúl nem lehet azt mondani, hogy az egészségügy ezen területéről ki vannak zárva a magyar betegek. — Gondolom, attól azért nemigen kell tartani, hogy a szívátültetés rutinmütét- té válik... — Attól aztán tényleg nem. Ennek több oka van: nincs elegendő számú, megfelelő donor, holott a szívbetegségek arányában nálunk évente hatvan— nyolcvan átültetés lenne indokolt. Én azonban a legjobb körülmények között is tíz—tizenkettőt tippelek. — Mennyibe kerül egy szívátültetés? MTI-FOTÓ — Nem többe, mint egy úgynevezett nyitott szívműtét, ez pedig közel hárommillió forint. Az átültetésnél nem az operáció a drága, hanem azok a gyógyszerek, amelyeket a szervátültetés után kap a beteg, s amelyekből némelyik félmillió forintba is belekerül! — Az első szívátültetés helyszíne az Ön által vezetett Szív- és Érsebészeti Klinika. Vajon a vidéki klinikák is ott lesznek-e majd a szívátültetők között? Mennyire van lemaradva e területen a fővárostól a vidék? — Kétségtelen, hogy a vidék e téren (is) némi hátrányt szenved. Mégis, úgy gondolom, a szegedi klinika közel áll a dologhoz, s ugyanez vonatkozik a debreceni klinikára, ha befejeződik az ottani építkezés. Később a többiek is szép csendben felzárkóznak... — Professzor úr nyugdíjba megy. Nem luxus ez a mai magyar egészségügyben? — Döntésem végleges. Nézze, amikor a klinikán az utolsó műtétet végeztem, behoztam a fiamat, lássa az apját utoljára operálni. Azután bejöttem a szobámba, ittam egy teát, s aláírtam a nyugdíjba vonulási papírokat. A klinika kész, a szakemberek kinevelődtek, nyugodtan mehetek. Nekem szerencsés életem volt. Falusi orvos fiaként, a gyermekkoromban magam elé állított normákat mára teljesítettem; amit akartam, elértem. Hogy luxus-e, amit teszek? Ebben a szakmában is kell a fiatalítás. Az én generációm, a 27— 29-ben születettek szinte egyszerre vonulnak vissza. Úgy érzem, a generációváltás szükséges, azt elő kell segíteni. Lenne még ugyan két és fél évem, de nem látom értelmét a maradásnak. Most szeretettel, barátsággal megyek el, s látogatóba is örömmel jövök vissza, mert úgy érzem, szívesen fogadnak. Szabó Zoltán professzor csendben, mosolyogva beszél. Hangjában nem szomorúság, inkább határozottság, tudatosság csendül, amikor új, leendő munkájáról szól. Kiderül: új szobája ugyanolyan lesz, mint a klinikai. A szőnyegtől a bútorig, a lámpától a függönyig minden, megtévesztően ugyanaz. Birtalan Ferenc: ECCE Visszapereg a homok a patanyomba mintha nem járna-kelne itt megyünk utána megangyalodva és ördögödve és szárnyakon megint * * * nem tudlak megnevezni még reszket a száj a szív reszket de közeledik a felismerés és leborulok és megnevezlek asszony * <lfi w 19 9| 01 ijíil VillClwjmLimjL llvlAUl Új kihívás előtt Szabó professzor
