Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

1992. február 1. 10[ J3 %ekt-Magyarország hétvégi nieí(éfete A Dongó zenekar A Dongó zenekar: (balról jobbra) Balázsi. Gyula vegyészmérnök (Taurus) — gitár, ének; Romanovits István építőgépész­mérnök (polgármesteri hivatal) — hegedű, mandolin, konga, dob, ének; Bálint Pál elektrotechnikus (Móricz Zsigmond könyvtár) — gitár, bendzsó, mandolin, ének; Cseke Zoltán matematika—technika tanár (művészeti szakközépiskola) basszusgitár, ének; Martinovszky István mérnöktanár (107-es középisko­la) klarinét, furulya, konga, dob, szájharmonika, do­romb, ének. Zenei előtanulmányokat Martinovszky István folytatott, Romanovits István játszott korábban az egykori Igrice együttesben, a többiek autodidakta úton tanultak. Hetente kétszer próbálnak, évente öt­ven fellépésük van, 15-20 hangszerük van. (Tagja volt az együttesnek Járdán Károly, Jónás Tibor, Van- nai László.) A Dongó zenekar második éve koncerte­zik az Országos Filharmónia bérleti hangversenyso­rozatában.) Baraksó Erzsébet Nyíregyháza (KM) — Fontos esemény következett be a leg­utóbbi időszakban a nyíregyházi Dongó együttes életében, úgy is mondhatnánk, a ze­nekar működésének egyik jelentős állomá­sához érkezett: megje­lent az első önálló ka­zettájuk (Varietas Re­cords). Olyan alkalom ez, mint amikor a festő a közös tárlatok után önálló kiállításon sze­repelhet, vagy az író, a költő, ha az antológiák után saját kötettel je­lentkezik. Nem ez a kazetta ad alkalmat a Dongónak az első országos sze­replésre, hiszen né­hány évvel ezelőtt egy nagylemezen más ze­nekarok társaságában két dallal ők is bemu­tatkozhattak, ám mé­gis ez az első, amit igazán a saját „gyer­meküknek” tekinte­nek. És miután anyagi haszon egyelőre még nem származott belőle az együttes tagjai szá­mára, sőt, úgy néz ki, nem is fog, s örülnek, ha a költségek majd megtérülnek, nem me-' rítheti ki e sorok írója az ingyenreklám fogal­mát, ha a kazettát, illetve dalait jó szívvel ajánlja a zenekedvelők figyelmébe. Öröm a Dongó zenekarral ta­lálkozni a dalokat hallgatva és az együttes próbáján is. Nincsenek a zenészvilágban olykor tapasz­talható művészkedő gondjaik, a külső megfigyelő azt láthatja; egy egymást tisztelő, de a má­siknak a véleményt őszintén ki­nyilvánító csoport tagjai ők, aki­ket a zene barátokká kapcsolt össze, mindig mókázásra kész örökifjú társaság. Ha hallgatjuk a muzsikájukat, hajlamosak va­gyunk azt hinni, a zene fiatalít. Immár másfél évtizede, hogy néhány fiatalember elhatározta, zenekart alakít a rock és a beat korszakában egy olyan stílus­ban, amely egy sajátosan mo­dern népzene megteremtésére tesz kísérletet, elegyítve a country, a magyar népdal, a dixi és más népi irányzatok legjel­lemzőbb jegyeit. Akkoriban váro­si népzenének is mondták, amit például a Muzsikás vagy a Kalá­ka játszott. Ennek a műfajnak a kikristályosítását folytatják úgy, hogy a bárhol és bármikor éne­kelhető repertoárdalok mellett egy-egy közönség rétegnek ké­szített blokkokat is felvettek mű­sorukba — gyerekeknek, felnőt­teknek. Viszonylag hamar népszerűek lettek, részben azért is, mert be­bizonyosodott, hogy erre a stí­lusra, erre a műfajra szüksége van a közönségnek, elsősorban a gyerekeknek, részben pedig azért, mert dallamaik könnyen megjegyezhetők, dúdolhatok. Miután hasonló stílusú zenekar legközelebb a fővárosban talál­ható, sorra érkeztek a meghívá­sok, megszaporodott fellépéseik száma, országosan ismertek let­tek. Számos fesztiválon bemu­tatkoztak, többször jártak a volt Szovjetunióban, legnagyobb si­kerüknek pedig azt tartják, hogy tavaly bemutatkozhattak a Malév Interfolk nemzetközi gálán töb­bek között angol, svájci, orosz és más külföldi együttesek társa­ságában. A Dongó elnevezés bizonyára sokaknak juttatja eszébe; volt egyszer egy Dongó Színpad nevű prózai együttes Debrecen­ben, amely főleg humoros, vic­ces műsorairól vált híressé'. A nyíregyházi Dongó zenekar is azért választotta ezt a nevet, mert a köztudatban a dongó szúr, csíp, ám az ő dalaik inkább csak csipkelődőek, szatirikusak, általában tréfásak és vidámak. Szívesen zenésítenek meg jól énekelhető verseket, e téren a repertoárjuk igen gazdag. Említhetjük Heine, vagy Burns költeményeit, József Attilát, vagy a Sző, fon, nem takács című kö­tetből kiemelt találós kérdéseket. Ezzel kapcsolatos az egyik legutóbbi élményük: Zelk Zol­tán egyik versének feldolgozása miatt keresték meg a költő özvegyét, aki szíve­sen fogadta a nyír­egyházi zenészeket, és bizalommal járult hozzá, hogy a vers a kazetta dalai közé kerüljön. Ugróiskola lett a kazetta címe (zenei rendezője: Kazár Pál), amely érzékelteti, hogy az elmúlt 15 év anyagá­ból összeállított mű­sor dalai a gyerme­kekhez állnak köze­lebb, könnyedek, szórakoztatóak. A dalok zenéjét rend­szerint maguk írják, ezen a kazettán a legtöbb dal zeneírója Romanovits István, több dala van még rajta Balázsi Gyulá­nak és egy-egy dallal szerepel szerzőként Bálint Pál, Jónás Ti­bor, Vannai László. A kazetta sztorijához tartozik még az is, hogy a borító tervét és az együttes pla­kátját egy tehetsé­ges művészeti szak­középiskolás fiatal, Kőhalmi Krisztián készítette. Nagyszerű érzés számukra a kazetta megjelenése, ám egyúttal szám­vetésre késztető alkalom is. Szakemberek minősítése szerint egyenletes, magas színvonalú a produkció, több olyan dal szere­pel az összeállításban, amely profi muzsikusokat feltételez. Valóban, szeretnék, ha hangzás­ban profik volnának, ám tovább­ra is amatőrként kívánnak zenél­ni, hiszen a fő állásukat, a mun­kájukat és a munkahelyüket mindnyájan szeretik, attól meg­válni semmi esetre sem akarná­nak. Sajnálják, hogy nem tudnak eleget tenni azoknak a felkéré­seknek, amelyek a munkaidőre eső koncertek megtartására szólnak, de a munkaidőn kívül, a hétvégeken szívesen tartanak hangversenyeket. Előkerül a számvetéskor a kérdés: hogyan tovább? Amint mondják, nagyon sok új daluk van már papíron lekottázva, és erőt ad a továbbiakhoz az is, hogy a nyíregyházi önkormány­zattól jelentős támogatást kap­tak, amit köszönettel fogadtak. Nyíregyháza, helyzetéből adó­dóan a környező országokban élő magyarsághoz van közel, ezt a helyzetet szeretnék a jövőben jobban kihasználni, hogy a hatá­rokon túlra is elvigyék a magyar kultúrát, a magyar szót, a kazet­ta tanúsága szerint is kiművelt magyar nyelven, ékes magyar­sággal. ESERNYŐ TRÜKK. Színes francia vígjáték. Ren­dezte: Gerard Oury. Fősze­repben: Pierre Richard Génjeinkben éld szenvedély Vadászatról nem vadászoknak Nyíregyháza (KM — Gazdag Ferenc) — Az utóbbi néhány év­ben Magyarországon igen erős vadász- és vadászatellenes han­gulat alakult ki, amit jó néhány sajtóorgánum hamis és tenden­ciózus cikke csak tovább erősített. Most, amikor új alapokon működőképesebb társadalmi rendet akarunk felépíteni, és min­den mozgásban, változásban van, nagyon fontos a dolgok reális értékelése és helyükre tétele. Nyugat-Európában a vadászat a kultúra sajátos és értékes része, különösen a német nyelvterüle­ten van ez így. Kíséreljük meg áttekinteni a magyarországi álla­potokat! A vadászokat érő leggyako­ribb, mondhatni általános vád, hogy pusztítják, megölik az álla­tokat, ölési vágyukat élik ki, kárt okoznak a természetben, veszé­lyeztetve egyes fajok fennmara­dását. Súlyos és látszólag meg­alapozott vádak ezek. De nézzük meg a dolgot közelebbről! Ha az emberré válás kezdetétől máig tartó időszakot 24 órának vesz- szük, az emberiség ebből az idő­ből 23 óra 45 percet vadászó- gyűjtögető életmódban töltött el. A mai testi és szellemi adottsá­gaink, alapképességeink ennek az életmódnak a termékei. Az 50 ezer évvel ezelőtt már a Földön élő Homo sapiens testi felépíté­se semmiben nem különbözött a maitól. Az akkori társadalom leg­értékesebb tagjai, vezetői a leg­jobb és legügyesebb vadászok voltak. A vadászat legfőbb haj­tóereje pedig a korgó gyomor ál­tal gerjesztett vadászszenve­dély, amely az emberi faj fenn­maradásának — a fajfenntartás ösztönével együtt — egyik fő fel­tétele volt. A vadászszenvedély pedig nem más, mint a zsák­mány megszerzésére és birtok­lására irányuló igen erős, ösztö­nös késztetés. Ez a szenvedély ma már nem feltétele az emberi faj fennmaradásának, mégis igen sok „egyedében” ott parázslik vagy éppen lobog igaz örömök forrásaként szolgálva vagy ép­pen ellenkezőleg, keserű gyötrel­mek okozójaként. A vadászat alapvető és konk­rét oka tehát ez a szenvedély, amely genetikailag programozott és recesszíven öröklődik. Va­dászni persze sok egyéb okból is szoktak az emberek, mint pél­dául a jó lakomák kedvéért, a lö­vés szenvedélye miatt, divatból, presztízsből stb., de ez már va­lójában torzulás, s az ilyen em­berekből igazi vadász sohasem válik. A mai vadászat azonban módszereiben és céljaiban egya­ránt alapvetően különbözik a ré­gitől. Igaz ugyan, hogy ma is vadállatok megölését jelenti, de ma már a természeti értékek megtartását, megőrzését is kell szolgálnia. Megfelelő létszámú és összetételű vadállomány, amely a természeti környezeté­vel is összhangban van, ez az okszerű vadgazdálkodás célja. S ha a helyzet úgy kívánja, a vadat etetni, gondozni, menteni, ápolni is kell. Ez a fő feladata a mai va­dászoknak. A vad ma már — kü­lönösen Európában — nem a ter­mészet ajándéka. Igen sok mun­ka, fáradtság és pénz befekteté­sének a jutalma egy-egy szép vadászzsákmány. Az egyes vad­fajok megfogyatkozását pedig ma már nem a vadászok okoz­zák — ha csak nem az orvva­dászok —, hanem a környezeti ártalmak, az élővilág pusztítása, a környezet szennyezése magá­nak az emberi fajnak a „túlsza- porodása". Ma a világon 5,5 mil­liárd ember él. Egy fő élelmének megtermeléséhez 0,28 ha termő­föld áll rendelkezésre. 25 éV múl­va akár 10 milliárdan is lehetünk. S a vadállatoknak egyszerűen nem marad élőhely a Földön. Ha pedig a természet csodálatos mechanizmusait szétromboljuk, és nem él meg az erdőben a szarvas, a levelibéka, a hangya, akkor csak idő kérdése, és a Föld az ember számára is lakha­tatlanná válik. A vadász, az ember és a természet „érdeke” tehát egyáltalán nem áll szem­ben egymással. Ha vadászható állatfajok — a kihalástól nem fe­nyegetve — élnek a Földön, ad­dig ott az embernek is van helye. De végül is milyen az igazi vadász? Szereti a természetet, ismeri annak főbb törvényeit, gondozza, ápolja a reá bízott vadállományt. A vadászat írott és íratlan törvényeit, szokásait betartja. Ápolja a vadászati kul­túrát. A természet közelsége egyébként erősít olyan pozitív emberi tulajdonságokat, mint a kitartás, a kudarcok és nehézsé­gek elviselése, az élet és az élő­világ megbecsülése és tisztelete. Természetesen nem minden va­dász ilyen, sok másféle is van. A második vádpont éppen ezzel kapcsolatos. Főleg a sajtóban kapott a va­dászok tábora kemény bírálatot, amikor az immár elmúlt rendszer politikai elitjének „vadászatait" és vadászait ostorozták, nem téve különbséget mondjuk egy megyei első titkár és egy tsz-tag vadász között. Egyik-másik poli­tikai vezető ez irányú ténykedé­se valóban legendás volt, szá­mos történet ismert ebben a tárgyban. A mértéktelenség, az erkölcstelenség, a hatalommal és a vadászati joggal való visz- szaélés az egyszerű vadászok szemében talán még súlyosabb értékelést kapott, mint az emlí­tett írásokban, hiszen nekik a szerény zsákmány mellett legin­kább a munka és a vadászati önmegtartóztatás jutott. A va­dásztársaságok házi szabályza­ta számos korlátozó, tiltó rendel­kezést tartalmaz — éppen a vad­állomány védelmében — az egyébként igen szigorú vadásza­ti törvényeink mellett. Az, hogy ma még ilyen vadállományunk van, nagy részben az egyszerű vadászok érdeme is. Igaz, hogy a vadászati jogért eddig keveset kellett fizetni, de ennek az volt az ára, hogy a temést külföldi va­dászvendégek takarították be — kemény valutáért —, a magyar vadászok pedig osztoztak a ma­radékon. Végül néhány szót még a va­dászat jövőjéről. Számomra úgy tűnik, hogy az új vadászati tör­vény hiányában a „koncon" való marakodás folyik. A tortából min­denki a legnagyobb szeletet akarja kihasítani, és jelentkező van bőven. A földtulajdonos, az erdőgazdaság, az önkormány­zat, az állam, a biztosítótársasá­gok és, persze, a vadászok is. Márpedig hosszú távon inkább invesztálni kellene a vad és a természet megóvása érdekében, semmint abból kivenni, mert a ma még világhírű magyar vadál­lomány sorsa hamarosan meg­pecsételődik. A tét pedig nem kevesebb, mint hogy milyen or­szágot s egyáltalán lakható Föl­det hagyunk-e unokáinknak. Hi­szen a Föld a mi utolsó rezervá­tumunk. ÖJ, du TBL ÜZENŐFÜZET Horpácsi Sándor A német irodalom ked­velt témája — Goethe óta — a Dél, ahol soha nincs hideg, az emberek moso­lyognak, a fák egész évben te­remnek. Ezt az elvágyódást csak felerősítette a romantika, gics- csessé koptatta a 20. századi mássá media a villogó fogsorú, dúskeblű, háncsszoknyás lá­nyokról. Ferdinandy György az első magyar író, aki személyes élményként ír ennek a világnak a nyomorúságáról, árnyoldalairól új kötete Trópusi asszonyok című ciklusában. Mert, aki nem turistaként, teli erszénnyel jut el oda, hanem száműzött világván­doraként, mint a szerzőnk, az meglátja a vakító napfény mellett a sötét mélységeket is, az sorso­kat lát, védtelenséget, kiszolgál­tatottságot, az övéhez hasonlót. De hogyan kerül egy magyar író a Karib-szigetekre? Nos, er­ről szól az Üzenőfüzet, azaz Fer­dinandy György életútjáról. A főorvos fiát — éppen Nyugatra szakadt rokonai miatt — nem veszik föl az egyetemre, s mint „ osztályidegent" sorozzák be egy büntetőszázadba. Az apja idejében ezt még „munkaszolgá­latnak” nevezték, s a történelem gúnyos fintora, hogy a későbbi, magát szocialistának nevező „Néphadsereg” is munkával bünteti a megbízhatatlanokat”. Érthető, hogy 1956 őszén hő­sünk, akit miután többszöri ope­ráció után leszereltek és felvet­tek az egyetemre, elhagyja az országot. Könnyedén, mondhat­nék laza mozdulattal teszi ezt — 20 éves ekkor —, mert szabadul­ni vágyik egy olyan országból, amely — noha különböző ideoló­giákkal, az apja és az ő generá­cióját is meggyötri, megalázza, létében fenyegeti. Vidám tanulmányútnak fogja ezt föl — ez az első ciklus címe is —, eufórikusán éli meg a talál­kozást a „szabad világgal", ahol rokonszenvvel, hősökként fo­gadják az 56-os menekülteket. A Közép-Európából érkező ember­nek megrendítő élmény, hogy a boltokban áru van, hogy a pén­zért minden kapható és eladha­tó. A munkaerő is. Strasbourgba kerül, egyetemre. Itt fejeződik be hősünk szocializációja, s kezdődik mindmáig tartó hányat­tatása. A szocializáció a másik nemmel való találkozást jelenti. A francia kislány, akivel megis­meri a szerelmet, teherbe esik, a felhőtlen diákélet végére a há­zasság tesz pontot. S itt mintha elvágták volna a filmet, mert több évtized kihagyásával már a tró­pusokon folytatódik a történet a már említett ciklussal. Az utalásokból tudjuk meg, hogy gyerekek, a munkanél­küliség nyomorúsága, válás kö­vetkezik, s egyre erősebb vágyó­dás, nosztalgia az odahagyott haza iránt. A trópusokon csak­nem elnyeli az alkohol, a burján­zó vegetáció és a helyi (néger) életforma akaratnélkülisége, ni­hilje. Ferdinandy írásai (Hófehérke családja, Kolibripár az ablak alatt, Hófehérke anyasága, Az élet értelme, Dudu, Száműzetés) minden közgazdasági fejtegetés­nél szemléletesebben ábrázol­ják, hogy mi a különbség Észak és Dél között, illetve, hogy Dél minden természeti adottsága el­lenére is miért marad örökre sze­gény. Miért kell mindig akarni, azaz cselekedni — kérdezi tőle a néger lány, akit miután megszül­te a gyermeküket, ismét elragad, elnyel a családja. Már-már elvi­selhetetlen az író magánya, s ezt nem oldja fel a tüneti kezelés­ként vedelt rum sem. Fokozottan érzékeli ezt, amikor találkozik a fiával (Az élet értelme), aki igazi déli lett: sodródó, igénytelen, akarattalan. Keserű könyv, de nem érdek­telen, mert Ferdinandy kissé ko­pár, dísztelen írásművészete a magánügy fölé emeli sorsát a szétszórattatásét, az otthonta- lanságét. (Magyar Világ Kiadó, Bp. 1991.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents