Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-06 / 31. szám

1992. február 6., csütörtök HÄHER Kelet-Magyarország 3 M ánd—Penyige (KM - G. B.) — Tán a lakosainak eszéről, igazság- érzetéről a kör­nyékbeliek által hajdan csak velősen „ügyvé­dek falujának” elkeresztelt kis szatmári községben, Mán- don, egy januári napon a kertek alatt felsivító motor­fűrészhangra ugyanabban a pillanatban dermedt meg Márton Sándor és felesége. „Nincs igazság!” — tört fel belőlük az elkeseredettség­csalódottság érzése, ami any- nyira fájdalmasan hatott a két öregre, hogy az egyikő­jük tollat ragadott s elpana­szolta: a rendszerváltás óta dédelgetett álmuk volt, azt az egy hold földet, a felén a kis akácerdővel kivinni a tsz-ből. „Joga-e a területen gaz­dálkodó penyigei Zöld Me­ző Termelőszövetkezetnek, most a földrendezés előtt le­vágni azt a nyolcszáz öl aká­cost, amit még mi vittünk be a közösbe, s ugyanannyi szántóval együtt szerettük volna visszakérni és magunk művelni? Annál is inkább reménykedtünk, mert ezt az egy holdat az új műút lere- kesztette a többitől, kívül esik a nagyüzemi táblákon s az egyik tsz-tag bérli az er­dőn kívüli területet évek óta” — számol be az esetről és kér sürgős tanácsot leve­lében Márton Sándorné. Az utóiratban az áll: „két-há­rom nap alatt teljesen le­pucolják és akkor már hiába megyünk bárhová.” — Járt nálam Márton Sán­dor valamelyik nap — mond­ja Tukacs Sándor penyigei tsz-elnök, amikor irodájában egy hét múlva megkeresem. — S annak ellenére, hogy ő nem volt túl finom hozzám, én azt hiszem nagyon udva­riasan viselkedtem vele szemben. Persze nem állíttat­tam le a favágást, mint ahogy az engedélyt sem mu­tattam meg a felszólításra. Az erdő kitermelése termé­szetesen az erdőfelügyelet en­gedélyével folyik egy tavaly elkészített terv alapján, tel­jesen jogszerűen. — Ahhoz, hogy kiterme­lést vagy tisztítást, gyérítést végrehajthassunk, előzetes tervet kellett az előző évben a felügyelőségnek benyújta­nunk — teszi le az asztalra az elnök által bekéretett do­kumentumokat Kondor Csa­ba, a szövetkezet erdésze. — Erre a 0,3 hektáros „Mánd 2 D” erdőrészletre is elkészí­tettük a fakitermelési tervet, amit a Debreceni Erdőfel­ügyelőség engedélyezett is. Az itt kitermelt, terv szerint 83 köbméter bruttó fatérfo­gat után befizetési kötelezett­sége van a tsz-nek az úgyne­vezett erdőfenntartási alap­ba, sőt azt is előírták, há­rom éven belül újra kötele­sek vagyunk telepíteni. — Jelenleg az erdők még a szövetkezetek kezelésében állnak — szólal meg ismét az elnök. — A földtörvény sze­rint egyelőre erdőt nem le­het magántulajdonba kiadni. Nem kárpótlási téma a Már- ton-féle föld és erdőrészlet, ugyanis, mint sok szövetke­zeti tagnak, neki is saját ne­vén, tulajdonában van a be­vitt terület, amit jogában áll kikérni, kivinni a tsz-ből. Bár még eddig senki sem jelent­kezett ilyen igénnyel, mi er­re az évre szándékosan nem kértünk fasorkivágási enge­délyt, hogy ne sértsük veie az esetlegesen kivitt földek tulajdonosait. Márton Sán­dor, aki egyébként példás szorgalmú állattartó gazda is, amellett, hogy a mi nyug­díjasunk, ott kapott bérelt földet, ahol kérte. Eddig nem kellett neki az erdő melletti ősi terület, mert árnyékoltak a fák. Most, hogy levágtuk, lehet, már igen. A mándi Fő utcán Márton Sándorék templom mögötti ősi portája igazi szatmári dolgos gazdaemberről árul­kodik. A két hatalmas ko­cát épp érkezésemkor tereli be a hatkutricás, maga épí­tette sertésólba, az ott növe­kedő húsz süldő szomszédsá­gába a szikár parasztember. Az istállóban három tehén, három borjú s egy nemrégi­ben vásárolt ió várja az esti etetést. — Már mindegy, ha nem is tud biztatni bennünket, csak legalább kiönthetjük a szí­vünket valakinek — örül meg a távoli vendégnek Már­tonná, amikor rögtön az ele­jén elmondom, hogy a tsz jogszerűen járt el. — Nem régen hallgattak e! a fűré­szek, amelyeknek a hangja, ahogy itt a kerten át felhal­latszott, úgy facsarta a szí­vemet, napokon át. Ügy gon­doltuk, hogy most már jog­államban élünk, s tán meg­kapjuk azt a csepp jóindula­tot is az elnöktől, ami ah­hoz kellett volna, ne vágassa ki ezt az erdőt pont az át­alakulás, meg a vagyonne­vesítés előtt. — Négyszer is beszéltem az elnökkel egy év alatt, hogy szeretném kivinni azt az egy holdat erdőstül — legyint egyet Márton Sándor —, de mindig csak ígérte, hogy majd kimérik. 1951-ben vit­te be először az apám a föl­det s az erdőt. 1953-ban vág­ták ki egyszer, aztán újrasar­jadt, s az új tsz újra kivágta 1972-ben. Most történt meg harmadszor, amikor már ter­vezgettük, hogy visszavehei- jük. — Jobb lett volna tán, ha nem történik itt semmi — kesereg Mártonné, a kérdé­ses erdő helyén álló faraká­sokat megmutatva — s nem reménykedtünk volna abban, hogy visszavehetjük az apánk ültette erdőt, öregsé­günkre nem kellene nyol’- száz forintért szenet venni. Most befizethettem én is két köbméter árát a tsz-ben, mint bármelyik tsz-tag. Az újságíró hírére időköz­ben megjelent a 74 éves Mándi János bácsi többek nevében nyilvánít véle­ményt: „Az a borzasztó, hogy nem a saját maga által tele­pített erdőket vágja ki a tsz, hanem éppen azokat, ame­lyek valakiket esetleg meg­illetne a volt tulajdonos jo­gán. Azok a mándiak — va­gyunk vagy 12-en — akik a tsz-be erdőt is bevittek, azt szeretnék, hogy a vagyonne­vesítéskor ezt vennék figye­lembe. Mert annak idején sem rendezték az erdők sor­sát a „zöldkár" kifizetések­nél, ezért jogosnak tarta­nánk, hogy kapjunk valamit végre a saját magunk ültette fákból. Vágják a fát hűvös halomba Tárca HHHBIiaaanaaiHH Hat perc Márciusig elkelhet a HÁFE Felszámolás alatt Is termelnek Dajka Béla L etelt a hat perc, bon­tom a vonalat! — reccsentett a kagyló­ba szigorú hangján a telefo­noskisasszony. F. kisvárosba még nem jutott el a crossbar-rendszer, a központi téren felszerelt egyetlen távhívókészüléket hol a korszerűtlen technika, hol a vandalizmus macerái- ja, s ettől az többnyire üzemképtelen. Marad a Ikézi kapcsolás. Erőt vettem hát magamon, s elfeledve eme ódivatú tele­fonálási módszer eddigi rossz tapasztalatait, egyik este elmentem egy telefon- fülkéhez. Bedobtam a ket­test, bejelentkezett a köz­pont, kértem a számot. Csu­pán néhány percet kellett fa- gyoskodnom a mínusz tíz fokos hidegben, <s mielőtt még a fülemhez fagyott vol­na la telefonkagyló, hirtelen megbizsergetett a központos hölgy gépies hangja: — Itt a szám, tessenek beszélni! A vonal túlsó végén fel­harsant rég nem hallott jó­barátom „Halló’’-ja, s az infrastrukturális hátrányok fölött aratott győzelem okozta eufórikus mámorban nekiláttunk, hogy szép sor­ban kitárgyaljunk mindent, ami vele és velem történt azóta, amióta utoljára be­széltünk egymással. Már- már kezdtünk belelendülni a csevegésbe, én éppen egy újabb történetbe kaptam be­le: — Képzeld el, a múlt­kor i... S ekkor megszólalt az égi dörgedelem: — Letelt a hat perc, bon­tom a vonalat! — Ismétlem. Letelt a hat perc — kiált ingerülten a telefonoshölgy. Hat perc — tűnődtem. Ennyi jár. Egyszóval a XX. század végén, a csiráit bon­togató piacgazdaságban ne­kem megszabják, hogy a sa­ját pénzemért mennyit be­szélhetek. Vajon erre is tör­vény, rendelet, határozat van? Nem hiszem. S a hiba ezúttal még csak nem is a vonalban volt. ■ '■ *• ■ Nyíregyháza (KM — N. L.) — A HAFE Nyíregyházi Konvejor és Festőberende­zés Leányvállalata hamaro­san új gazdára találhat. Az értékesítéssel kapcsolatos pályázatot február 1-jén zárták le. A bírálók várha­tóan március elejéig hirde­tik ki döntésüket, akkor de­rül ki, hogy a pályázók kö­zül kié lesz a valaha jobb napokat látott, felszámolás alatt álló cég. A csődbejutásnak több oka van. A meghatározó szovjet piac összeomlása mellett gondot jelentett a 80-as évek végén a rossz költségszerke­zet, a gyakori, de eredmény­telen átszervezés, a vezető- váltások is tetézték a bajt. Az ellehetetlenülés után a Fővárosi Bíróság 1991 máju­sában felszámolást rendelt el és az Állami Fejlesztési In­tézetet bízta meg a lebonyo­lítással.-A- felszámolók a2- ’éfeész céget meghirdették eladásra. (Többnyelvű prospektusban is ajánlották a gyárat.) Köz­ben nem állították le a ter­melést, május óta nem volt szervezett leépítés. Abból in­dultak ki, hogy működő gyá­rat könnyebb eladni, mint bezártat. Év közben teljesí­tették a megrendeléseket, eredményesen dolgoztak az Opel cég szentgotthárdi gyá­rának és a Bakony Művek­nek is. Jelenleg 368 dolgozója van az üzemnek, közülük 78-nak a fizetését azért kellett emel­ni ez év januárjától, hogy el­érjék a minimálbért. Tava­szig minimum 50 fős leépí­tés lesz, az új tulajdonos így háromszáz dolgozóval talál­kozik majd. Januárban és februárban sem álltak le a termeléssel, sikerült némi megrendelést találni. A cég az adásvétel lebo­nyolítása után az év máso­dik felében fogja rendezni adósságait Az iikrái kapcsolat Angyal Sándor M a még talán szép álomnak tűnik, de várhatóan eljön az idő, amikor így szól a meg­hívó: „Jöjjön el hozzánk és négy országba utaztatjuk!” Egy, a Szabolcs-Szatmár- Bereg megye jövőjéről ren­dezett budapesti sajtótájé­koztatón hallhatta ezt a krónikás, s aki mondta, tántoríthatatlanul optimis­ta, meggyőződése, hogy a kormány igyekezete e távo­li országrész felzárkóztatá­sára már az ezredforduló tájékán valóság lesz. Ezzel csengett össze Me- zey Károly MDF-es képvi­selő mondandója, aki a je­lenlegi helyzetből indult ki: manapság az ország súly­pontja Nyugaton található, de minden remény megvan arra, hogy 2000 körül ez a súlypont átbillenjen Kelet- Magyarországra. Indoklás­képpen többször is hangsú­lyozta az ukrán-kapcsolat nagyszerű lehetőségeit. Hi­szen megyénk „hármasha­tár léte” nem csupán ide­genforgalmi kuriózumokat kínál az érdeklődőknek, hanem sokkal inkább gaz­dasági lehetőségeket is. Bár 'közismertek a szomszédos 51 milliós lakosú Ukrajna jelenlegi gondjai, ám az is köztudott, hogy ez az or­szág ma már nem egy ránkerőltetett testvér, ha­nem mindinkább poten­ciális partner lesz, amellyel ígéretes, kölcsönösen elő­nyös gazdasági kapcsolato­kat építhetünk ki. Jelenti ez a földrajzi adottság azt is, hogy a mind élénkebben érdeklődő nyugati tőkések­nek egyfajta elrugaszkodó, dobbantó helye lehet az or­szág keleti csücske, egy majdan megerősödő ukrán gazdasági kínálat hasznosí­tására. A megye jövőjéről fehér asztal mellett folytatott fő­városi baráti beszélgetésen azt sem rejtették véka alá, hogy mind az idegenforga­lom, mind az „ukrán-kap­csolat" fellendítésének el­engedhetetlen infrastruk­turális feltételei vannak. Ebben játszhat vezető sze­repet a 3-as autópálya kon­cessziós alapon történő megépítése (terv szerint 1993-ban kezdődik), vagy, hogy a megye távközlési hálózatának építése az ere­detileg elképzelt 28 ezer he­lyett 53 ezer készüléket je­lent, s ez már önmagában olyan horderejű a nyugati érdeklődők szemében, ami idevonzza őket. Van ennek aztán egy másik, nem el­hanyagolható összefüggése is: miként a Primom me­gyei igazgatója vázolta, ko­rábban éppen az elmara­dottság miatt drasztikusan kiszippantották ebből az országrészből az értelmiség színe-javát. Most ez a fo­lyamat is megállhat. Természetesen mindez csak akkor válhat valóság­gá, ha a cselekedni kész ember lendülete nem hagy alább a következő eszten­dőkben sem. KOMMENTÁR lobbal adja, ballal elveszi... Kovács Éva M/*ár a szót vesztegetni, MŰ tudom, úgy is falra hányt borsó! — mondja ismerősöm, amikor kifakad: hiába minden el­lenkezés, felesleges bármi háborgás, nálunk bizony nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal... Miről van szó? Lerágott csontról, a különféle minő­ségű ivóhelyek látványos szaporodásáról. Nem kell hozzá különleges megfigye­lőképesség, hogy az ember szabad szemmel is lássa: mint eső után a gomba, úgy nőnek ki nap mint nap ma is a földből a szeszáru­sítóhelyek. Ismerősömet ezúttal az az országút mel­letti förmedvény . hozta ki a sodrából, amely a Nagykál- ló és Nyíregyháza közötti út mentén vert tanyát. Rá­adásul annál a nagyszállási elágazásnál, amelynél az át­lagosnál is gyakoribb a baleset, közülük nem egy­szer súlyos és halálos kö­vetkezményekkel. A saját kézzel fabrikált megállító tábla ugyan üdítőt és szend­vicset kínál az utak vándo­rainak, a kirakatban azon­ban mindenféle pálinkás- és borosüvegek kelletik ma­gukat, várják a kedves ve­vőket, ha netán menet köz­ben megszomjaznának, ne kelljen egyetlen percig sem sóvárogniuk. A nagyszállási csak egyetlen példa a sok közül. Nem is érdemelne szót, ha magányos farkas lenne az újfajta népbetegség terjesz­tésében. Sajnos nem így áll a dolog! Sorra, rendre buk­kannak elő a lakókocsik, büfékocsik, amelyekben nemcsak éhségét és szomját olthatja, hanem alaposan fel is önthet a garatra, aki­nek erre támad gusztusa! Olykor a házsorok közé be- szuszakolva, gyakran egész­ségügyi intézmények, orvosi rendelők, iskolák, óvodák tőszomszédságában is kiad­ják a hivatalok az enge­délyt. Gondolom, nem azért, mert szándékosan akarják megszegni a szabályt. Biz­tos vagyok abban is, a kér­vényezők nem közük velük jó előre, hogy időközben változtatni szándékoznak a profilt. Nem tartom való­színűnek azt sem, létezik ma olyan balga hivatal, amelynek illetékesei azt hi­szik, az ily módon befolyt pénzek húzzák majd ki őket az anyagi csávából. Arról már nem is beszélve, hogy a vállalkozók által befize­tett pénzeket később több­szörösen is vissza kell ad­niuk: az alkoholizmus ál­dozatainak családtagjai — sok esetben maguk az iszá­kosok — is igen gyakran szorulnak segélyre, külön­féle címeken juttatott álla­mi támogatásokra. Így az­tán könnyen megesik, hogy amit adott a jobb kéz, el­veszi a bal... s közben há­zasságok mennek tönkre, családok hullanak szét... Vajon kinek éri meg ilyen áron meggazdagodni? — adódik a kérdés, melyre rögtön kész is a válasz: ugyan, kit érdekel? Pedig kell, hogy érdekel­jen végre valakit. Amíg le­het a helyzeten javítani, vagy csak a szomorú ten­denciát megállítani. Ideje lenne, azt hiszem... Nézőpont) Ennyi maradt az erdőből. a szerző felvEtele

Next

/
Thumbnails
Contents