Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-06 / 4. szám
Ó Kelet-Magyarország CSUPA ÉRDEKES 1992. január 6., hétfő Amerikából jöttünk Fényeslitkéről San Franciscóba Nyíregyháza (KM—AI) — Amerikát, az „ígéret földjét” ma már mindennapos közelségbe hozták a filmek, a könyvek. De vajon milyen lehet közelről? Milyennek látta Balogh Sándor, a fényeslitkei iskola igazgatója, aki rokonai közreműködésével 5 hetet tölthetett San Franciscóban és környékén? — Eddig is sok információm volt az „Újvilágról”, én is felépítettem magamban azt az álomvilágot, amit Amerikának nevezünk. Hosszú előkészület után jutottunk el oda, hogy megvásároltuk a repülőjegyet, a kinti fogadásról rokonaink gondoskodtak. Már maga a repülés is élmény volt, hiszen feleségemmel együtt, most először ültünk repülőgépen. Az első meglepetés itt ért bennünket, hisz olyan szigorú biztonsági intézkedések voltak, amire álmomban sem gondoltam. A PanAm gépén már beszállás előtt vallatóra fogtak bennünket, minden érdekelte őket — hol töltöttük az előző estét, ki csomagolt, viszünk-e olyan ajándékot, aminek a tartalmát nem ismerjük, — még azt is megkérdezték, miből jutott nekünk erre az útra. Nyári köd A második meglepetés San Franciscóhoz közeledve jött. Sűrű felhőrétegbe értünk leszállás közben, amiről később kiderült, hogy nem felhő, hanem a nyáron szokásos köd. Ez a váA Stanford egyetem ros egyik jellegzetessége. Délután 3 óra körül, a tenger felől elindul egy ködfolyam, ellepi a környéket. A föld felett 15—20 méterre kezdődik, 100—150 méter magasságig tart, főleg az öböl környékén. Látványnak is rendkívüli. A város egyébként egy tengeröböl bejáratánál fekszik, ezt az öblöt zárja le a híres Golden Gate-híd. Azt gondolná az ember, hogy ez a város egy hatalmas metropolisz, felhőkarcolókkal, ám ez nem így van. San Franciscónak kb. 700 ezer lakosa van, rendkívül emberléptékű és az egyik legeurópaibb város Amerikában. San Francisco felhőkarcolói Híres egyetemi város, két egyetemét a Berkeley-t és a Stanfordot biztosan sokan ismerik hírből. Az ottaniak szerint az utóbbi a híresebb és nagyobb tekintélynek örvendő. Az egyetem egyébként, diákostul-taná- rostul vagy 30 ezer embert, egy kisebb várost jelent. Nem a nálunk megszokott főépületből és kiegészítő épületekből áll, hanem számtalan fakultásból, kutatóközpontokból, különálló épület- komplexumokból. Ezek mind piros cseréppel vannak fedve, toronyépületnek nyoma sincs, rengeteg virág, növény és gyönyörűen gondozott parkok. Hagyomány a kint élő magyarok körében, hogy a különböző felekezetű egyházak évente pikniket rendeznek, amelyre a többi felekezetet is meghívják. Most a katolikusok voltak a házigazdák és az esemény helyszíne Redwood City, — az ottani, bencések által alapított iskola volt. Ezt magyar szemmel középiskolának lehet felfogni és kicsiben hasonlít az előbb említett Stanford ra. Három magyar Nagyon gazdagon felszerelt iskola, amelyet pár évvel ezelőtt átadtak az amerikai bencéseknek, ám évente 3 magyar diáknak továbbra is lehetősége van, hogy itt tanuljon — teljesen díjmentesen. Woodside — a mi felfogásunk szerint — egy kis falusi iskola lehetne, de ez fantasztikusan felszerelt, úszómedencével, hatalmas sportkomplexummal, mindennel, ami szem-szájnak ingere. A teljesség kedvéért: éppen ottlétünk alatt zártak be egy San Francisco-i iskolát, pénz híján. Amihez kedvük van Egyébként az igazán jó iskolák magánkézben vannak. Az amerikai oktatás meglehetősen ellentmondásos. Bizonyos területeken világszínvonalat produkálnak, ám a nagy átlagot tekintve, az átlagembert nem képezik azon a szinten, mint a magyar iskolák. A diákok nagy szabadsággal rendelkeznek a tantárgyak megválasztásában, két-három tárgy kötelező, de többségében azt tanulják, amihez kedvük van. Ebből következik, hogy felnőnek generációk hiányos földrajzi vagy éppen biológiai ismeretekkel, az is jellemző, hogy egy amerikai „meghal" egy kis zsebszámológép nélkül, ha számolni kell. A szülők is kevesebbet követelnek a gyerektől, hagyják kibontakozni, az legyen belőle, ami akar lenni. Arra azért ügyelnek, hogy a gyerekek már egészen kicsi koruktól fejlődhessenek. Elutazásunk előtt sok, általában nem túl hízelgő véleményt hallottunk az amerikai emberekről, — igaz ezt a keleti partvidéken, tehát New York környékén mondták. A nyugati parton teljesen mást tapasztaltam. Csak jót tudok mondani az ottaniakról. Udvariasak, előzékenyek, kedvesek és türelmesek. Meglepő az egymással szembeni tolaren- cia és az, ahogyan a külföldivel törődnek. Az öt hétnek, a látványon, a külsőségeken túl talán az volt a legnagyobb értéke, hogy módunk volt megismerkedni egy teljesen másképp szervezett világgal, egy teljesen más életfelfogással. Ám mindenütt olyan emberekkel találkozhattunk, hogy nemcsak élményekkel, hanem belsőleg is gazdagodva térhettünk haza. < > Kalandok inflációja Az ember, akivel nem bírt az óceán Az utasszállító repülőgépek néhány óra alatt, a luxushajók néhány nap alatt viszik utasaikat egyik földrészről a másikra, akik eközben filmet nézhetnek, táncolhatnak, élhetik a megszokott életüket. Gérard d’ Aboville francia különc minderről nem kívánt tudomást venni. 1991. november 21-én holtfáradtan, lefogyva érkezett Kanada nyugati partjának egyik kikötőjébe — Ilwaco — miután átevezett a Csendes-óceánon, 10 500 kilométert hagyva maga mögött, a japán parttól — Chosi kikötő — ahonnan július 11-én indult. 134 napig küszködött a tengerrel. Sector nevű, maga elképzelte hajóján — 8 méter hosszú, • 1,8 méter széles és mindössze 150 kiló súlyú különleges anyagú bárka — mindössze 500 kilogramm terheléssel vágott neki „élete utolsó nagy kalandjának.” A súlyból 160 kilót tett ki a liofolizált élelmiszer- és kon- zervkészlet (3500 kalóriát engedélyezett naponta, fél esztendős utazással számolva). De vizet nem kellett vinnie (1980-ban, amikor az Atlanti-óceánt szelte át evezve, az ivóvízkészlete 250 liter volt), most tengervizet sótalanított, oly módon, hogy az evezőülés mozgása működtette a berendezést. „Kényelmét" 2 méter 50 centi hosszú és 80 centi magas kabin szolgálta, a csónak farában, benne heverővei, rezsóval. A menedékhely többi részét navigációs műszerek, az automata helymeghatározó, a hordozható számítógép — ezeket napelem táplálta — foglalták el. Vitt öt könyvet is, közülük négyet a vízbe dobott, csak a Bibliát tartotta meg. Elhasznált 3 pár evezőt és az induló testúlyából 15 kilót. A 134 napos út során 31 alkalommal borította fel hajóját a vihar, halálfélelmeinek száma'nem regisztrálható. Tudta, hogy a bárka, a szerkezete miatt, sohasem süllyed el. Minthogy d’ Aboville gróf úr számos kalandos vállalkozás túlélőjének mondhatja magát — 42 éves, 2 gyerek, feleség — érthető, hogy a partralépés után megkérdezték tőle, boldog-e, és mi a terve ezek után. A válasz: „Boldog vagyok, hogy megcsinálhattam. Ám ugyanakkor végtelen ürességet érzek, mivel évek óta ez volt az egyetlen célom s most már nincs semmi célom. Valószínű befejezem, mert a kalandok inflációját éljük, ezt a szponzorok gerjesztik, a televízió és az újságok. Én pedig nem kívánom a szponzorok szolgálatába állítani az életemet...” V_________________J Hoppá! Robin Hood, a tolvajok fejedelme Gyüjtőszen vedély „Én óborokat gyűjtök, régi szüretelésű és palackozásé vörösborokat. De nem azért, mert meg akarom inni ezeket, hanem hogy mutogassam a barátaimnak. Végtére is, a bélyeget sem eszi meg a gyűjtő." Telly Savalas Stratégia ,, Semmi kétségem nincs afelől, hogy a svájci hadsereg mást nem véd, mint csak a banktitkot. " Friedrich Dürrenmatt Főszereplők: Kevin Costner, Morgan Freeman, Christian Slai ter. A számos feldolgozást megért történet most, 1991 legsikeresebb filmjéhez méltóan, monumentális kiállításban, szupersztárokkal kerül vászonra. Főszereplői között a Robint alakító Kevin Costneren, a Farkasokkal táncoló Oscar-díjas csillagán kívül láthatjuk még Azeem, a sza- racén nemes szerepében Morgan Freemant (Miss Daisy sofőrje), a leghíresebb fekete bőrű filmszínészt is, de az alkotók az utolsó percekre is tartogattak meglepetést... December 20-a óta játsszák a mozik. (INTERCOM.) Pop-rockvilág A HALÁLTÁNC ÉVE VOLT Budapest (MTI-Press, Sebők János) — „Néhány évvel ezelőtt, amikor a csipkés kombiné volt a sláger, és a Bugyi-testvérek meg a Sógorok voltak a sztárok, mindenki kultúrszennyet, mocskot, botrányt emlegetett. Most már nemhogy kombiné, de egy árva fügefalevél sincs ezen a műfajon. Eltűnt a bugyi, a kombiné, s láthatóvá vált minden a maga meztelenségében. Pedig épp hogy takargatnivalója lehetne jó néhány sztárnak. Mert az igazi botrány csak most kezdődött...” Nincs produkció, csak műsor j A karácsony előtti nagy hórukk fejleményeit látva jegyezte meg mindezt egy újságíró az egyik sajtótájékoztató közben. Szó, ami szó, van ok az aggodalomra. Mert ami a popműfajban történik arcpirító, gátlástalan, időnként pedig gyomorforgató. Csak néhány példa: a nemrég még Cic- ciolina oldalán pózoló és a pornósztárról könyvet is publikáló, korábban a magyar kurvákat pártba tömöríteni akaró énekesnő most vallásos áhítattal énekli új lemezének karácsonyi dalait. Egykori, sátánista szimbólumokat és igéket követő, nyugati metálbandákat majmoló zenészek most a szentestéhez kínálták a karácsonyi hagyománykor egyéni interpretálású dalait. A botránylapokból ismert világsztárjelölt énekes romantikus és „istenes” dalait kínálja, miközben sajtótájékoztatóján „az éjszaka zenecsászárának” dalaira csaknem teljesen meztelen lányok vonaglottak az áru kelendőségét elősegítendő... S ezek még nem is a legszaftosabb sztorik. Ne kerteljünk, a magyar pop immár végérvényesen a hazai foci szintjére süllyedt. Nincs igazi produkció, nincsenek igazi sztárok, nincs fociélet, ahogy popélet sincs. Vannak viszont botrányok, balhék, verekedések. A jól értesültek elképesztő ősz- szegekről tudnak, folyik a „mindenki játszik minden csapatban” ringlispílje, s mindez egyre gyérülő közönségérdeklődés mellett. Üss a kazettára! Kényszerpályán süllyed a magyar popzene! Ha nincsenek komoly szakmai produkciók, ha rohamosan csökken a közönség érdeklődése, akkor minden eszközzel kapaszkodni kell, nyilvánosság kell, szerepelni kell., Ha másként nem megy, akkor nagyhangú kijelentésekkel; tehát van már magyar Michael Jackson (Momo), magyar Madonna (Zoltán Erika), magyar Roxette (Papp Rita, Bodnár Attila) magyar Brenda Lee (Szandi), stb; megtudhatjuk a kiadott emlékiratokból, ki nem apáca és ki nem szerzetes; ugyanakkor a botránylapokból, hogy ki a buzi és ki a lepedő akrobatája; láthattuk, hogy az egynyári szépségkirálynők éppen melyik egynyári popsztárhoz simulnak oda szerelmesen (mostanában egyre gyakrabban meztelenül is); olvashattuk ennek kapcsán az elhagyott, megcsalt barátnők és szeretők emlékeit és keserveit; a sajtó jóvoltából átvilágíthattuk az egymást perelő, szétváló zenekarok és kiadók financiális ügyeit; de ha végképp nincs téma, akkor előkerülhetnek a régi esküvői fotók és (újabban) az el- sőáldozós fényképek is. Egyszóval a Nagy Magyar Nyilvánosság jóvoltából mindenki tudhat mindent. Nincs titok többé. Mindenki pőrén áll már ebben a műfajban. Lehet tudni, hogy X valóban megnyitotta-e örömtanyáját Zuglóban, igaz-e, hogy Y felcsapott leánykereskedőnek, s elképzelhető-e hogy Z őrnagy volt a lll/lll-as ügyosztálynál. A régebbi, pártállami időkben csak néhány csonton rágódhatott a sajtó és a műfaj iránt érdeklődő közönség. Világsztárügy, ki kinek a szeretője stb. Egyébként csak lemezek, ritkábban kazetták jelentek meg, aztán a CD terjedésével egy-két com- pactlemez is. A zenekarok évközben turnéztak, ritkábban fesztiválokra, külföldre jártak, olykor egy-egy díjat nyertek. A maihoz képest szinte unalmas volt az élet! Most a nagy szenzációk: az ismert zenekar 40 perces dobszólót akar rásózni kemény százezrekért a kiadóra. Annak főnöke érti a tréfát, s több száz forintért ki is adja a kazettát. Majd versenyt hirdet Üss a kazettára! címmel, s aki többet tud összetörni a kazettákból, az értékes díjakat kap. Ugyancsak szenzáció, hogy a rádióban üvöltöző, nagyhangú rocker egyszer csak kijelenti, neki egy politikus nyomán megvilágosodása van, s ezentúl aki él és mozog, az támogassa ezt az igaz embert... Féláron Hogy régebben ez a műfaj elsősorban a zenéről, életérzésekről, lázadásról, fiatalokról fiataloknak szólt? Efféle gondolatok ma már a nosztalgiaműsorokba sem férnek bele. Régebben a pártpolitika, ma az üzlet szelektál. S az ilyesmi ma már nem kifizetődő. A haknik megszűntek, a műv. házak bezárnak, a presszóplayback közönsége nem zenére, hanem a művésznő bájaira kíváncsi. Az élet törvény- szerűsége: aki nem akar éhen halni, az ne viszolyogjon a kuka- turkálástól! S ha valakinek a teste a tőkéje, akkor azt adja, ha van rá vevő. S ha valaki csak úgy tud lemezt készíteni, hogy az 501-es farmert dicsőíti vagy egy BMW-re támaszkodik hanyagul, akkor tegye azt! S ha már végképp nem megy másként, akkor van, aki saját kazettáját kezdi el „svarcban” árulni, hogy lefölözhesse azt a kis nyereséget. Sajnos, 1991-ben itt tartunk. Ahogy a könyvszakmában is vannak bármire kapható szerzők, akik légiós, kommandós, vadnyugati vagy szerelmes könyveket írnak rendelésre, záros határidőre, úgy a popműfajban is lankadatlan energiával dolgoznak a mesteremberek. Ám ahogy a könyvpiacon is csak féláron, esetleg 20 forintos egységáron lehet eladni a dömpingárut, úgy a poppiacon is beköszöntött a nagy leértékelődés szezonja. S itt angol fantázianévvel sem lehet ideig-óráig „spanolni” a példányszámot. Maradnak az egyéb lehetőségek: a botrány, a sztriptíz, a szenténekekkel kombinált sztriptízshow, a saját gyártású kalózkazetták... Magyar trend ’91: haláltánc. De mi lesz 1992-ben? Vénusz-rengés A Vénuszt kutató Magellán úrszonda tavaly megkezdődött küldetése igazából most kezd érdekessé válni. Befejezve első 243 napos térképezési ciklusát, egy újabbat kezd, amelynek során most másodszor tér vissza ugyanazon területek fölé. Alkalom kínálkozik tehát az összehasonlításra, változott-e valamit a bolygó felszíne e nyolc hónap alatt. Egy érdekességet máris találtak. Egy fényképpáron jól kivehető, hogy a korábbihoz képest valami jelentős elmozdulás történt. Szeizmikus rengés vagy egyszerű csuszamlás okozta, nem tudni, mindenesetre jelentős méretű lehet, mert a Magellán radarjának felbontóképessége csak az 1 km-nél nagyobb objektumokat észleli, ez az alakzatváltozás viszont feltűnően jól látható
