Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18 / 15. szám

8 Ä %de t-jAiagi/arorszúg hétvégi meCCéfc&te 1992. január IS. Szobordöntögetés Kárpátalján Akár azt is mondhat­nám, hogy megszoktuk: Kárpátalja-szerte szo- bordöntögetési hisztéria tört ki. Ezek egyikéről- másikáról lapunk is hírt adott. Mit mondjak, ak­kor sem voltam önfeled­ten boldog, amikor el­kezdődött az ungvári Lenin-szoborral. Bár volt bennem egy kis turpis­ság, „Úgy kell neki” — gondolván. De rögtön belém fészkelte magát a félsz. Ezt valakik nem hagyják megtorlatlanul. Gyanúm és félelmem akkor kezdett beigazo­lódni, amikor a bereg­szászi Lenin-szobor tör­vényes eltávolítása után még aznap este letörték az alig néhány hónapja (március 15-én) avatott Petőfi-szobor jobb karját. Kárpátalján eladdig, úgy tudtuk, nincs ma­gyarellenes hangulat. Erről igyekezett meg­győzni Fődé Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kul­turális Szövetség elnöke is egyik nyilatkozatában. Igaz, az még az augusz­tusi puccs, a decemberi népszavazás előtt hang­zott el. De a beregszászi Petőfi-szobor megrongá­lása mintha intő példa lett volna: fortélyos erők uszulnak a kárpátaljai magyarság ellen. S lám, az első csonkítás után következett a második: letörték ugyanannak a szobor­nak a bal karját is, feldöntötték, be akarták vonszolni a közeli Vérke-csatornába. A KMKSZ be­regszászi szervezete jobbnak látta, ha biztonságba helyezi Kö- rösényi Tamás budapesti mű­vész alkotását. Nemrég érdeklődtem, mi a helyzet a Petőfi-szoborrai. Kér­désemre Dálmay Árpád, a ma­gyar kulturáis szövetség bereg­szászi szervezetének elnöke el­mondta, hogy az emlékmű felújí­tása, helyrehozása nem egysze­rű művelet. Az alkotó és a bronz­ba öntő nyíregyházi művész, Sebestyén Sándor közreműkö­dése nélkül aligha fog menni a dolog. Nemrég pedig valóságos hi­deg zuhanyként ért a hír, hogy előre megfontolt szándékkal le- döntötték Kossuth Lajos técsői mellszobrát. Pedig, tudomásom szerint, ebben a felvidéki kisvá­rosban, melynek lakossága még ma is jelentős arányban magyar — nem volt Lenin-szobordöntés. És mégis...Ez az emlékmű pedig túlélte a személyi kultuszt (Sztá­lin), a szubjektivizmust (Hrus­csov), a pangást (Brezsnyev). De nem élte túl a posztszovjet demokráciát, illetve az abból vadhajtásként kinövő (valószínű­leg Galíciából) gerjesztett nacio­nalizmus. Nem hiszem, hogy akik e gaztettet végrehajtották, egyáltalán tudták, ki is volt Kos­suth. A vandalizmus nehezen fékez­hető, hiszen elkövetői intolerán­sak a mássággal szemben, mint általában az alacsony intelligen­ciájú emberek. Sajnos, az események azt bi­zonyítják, hogy a kisebbségbe szorultak a rendszerváltozást a környező utódállamokban alapo­san megszenvedik. Mert, mintha az ajándékhoz jutottak attól fél­nének, hogy esetleg a régi gazda unokája szakajtja le a gyümöl­csöt. Hiába hangoztatják a KMKSZ vezetői, hogy Ukrajna kötelékében... Úgy tűnik, senki­nek sem hisznek, csak saját de­magógiájuknak. Ez pedig nagy veszélyt rejteget magában... Györke László A fekete kerámia szerelmese A híres szentesi fekete kerámia talán egyetlen művelője Bese László szentesi fazekasmester, aki a szakma alapjait a jó hírű, helybeli mestertől, Berényi Lászlótól tanulta. Itt az inaséveiben számos kerámiát, háztartási cserépárut csinált, de a fekete kerá­mia készítésének módját is itt leste el. Bese Lászlónak eddig hét kiállítása volt szerte az országban, több népművészeti díj tulaj­donosa is. Kerámiái már Venezuelába, Los Angelesbe, Svájcba és Ausztráliába is eljutottak. (MTI-FOTO) Egy elfelejtett nemzetőr Miért késik a rehabilitáció? Nyíregyháza (Fazekas Árpád) — A mai nyíregyházi emberek zöme nevét már nem ismeri. Csak az idősek tudják, hogy 73 évvel ezelőtt Pogány József népbiztos kivégeztette. A hely- történet kutatója is nehéz fel­adat előtt áll, minthogy 1944. október 31-e óta nem írtak és nem beszéltek róla. Emléktáblával megjelölt szülő­házát lebontották, temetői em­lékoszlopát lerombolták. A Lu­ther utcán az evangélikus temp­lom felé tekintő impozáns emlék­művét megsemmisítették és a bronzanyagát beolvasztották a Kozák lovas c. szoborba. Igazán mindent elkövettek, hogy híre- hamva se maradjon! Mégis a Nyírvidék c. lap egykorú közlé­sei, a régi nyíregyházi levelező­lapok és a még élő egyetlen uno­ka budapesti levélválaszai alap­ján ma is feltárul előttünk az az őszinte Kovács István-kultusz, amely valóban élt a Nyírség né­pében a II. világháború végéig. (Pl. a mai 4. sz. ált. isk. elődjé­nek 981. sz. Kovács István cser­készcsapata!) A nyíregyházi evangélikus egyházközség adatai szerint Kovács István Zoltán 1891. jú­nius 22-én született Kovács P(éter) Pál ev. vaskereskedő és Horváth Ilona rk. házasságából az Iskola utca 29. sz. alatti ház­ban. Egyik játszótársa, Szohor Pál későbbi főjegyző szerint bol­dog gyermekkora volt. Elemi és kereskedelmi iskoláját Nyíregy­házán végezte. Ezután tiszti is­kolára került, s 1914—1918 kö­zött a fronton volt, utoljára tüzér­főhadnagyi ranggal. Volt két bátyja és egy nővére. Dr. Ko­vács László ezredorvos volt és a Nyírvidék közegészségügyi munkatársa, valamint 1927-ben az első Nyíregyházi Gyógypeda­gógiai Iskola létrehozója. Kovács Miklós Pál nevű bátyja a Nyírvi­déki Takarékpénztár Rt. főpénz­tárosa volt, s a Nyírfa u. 3. szám alatt lakott.- A szülők 1918-ban bekövetkezett halála után a nőt­len István is ide költözött. Innen járt a városháza sarkán lévő tra­fikba, ahol összegyűlt barátaival megalakította a nemzetőrséget a rend biztosítására. A proletárdik­tatúra idején bujkálni kényszerül­tek, barátai közül sokan a kör­nyező tanyabokrokba és más vidékTe mentek. Kovács István főhadnagy, a városi nemzetőr­ség parancsnoka azonban soha­sem hagyta el Nyíregyházát. Azt tudjuk, hogy bujkált a Nyírvizpa- lota padlásán is Fekete Józseffel együtt. Tény, hogy Kovács Ist­ván kivégzése politikai gyilkos­ság volt. Pogány József (1886, Bp. — 1939, SZU.) népbiztos 1919. április 21-én érkezett csa­pataival Debrecenből Nyíregyhá­zára, s négy teljes napon ke­resztül (egészen 1919. április 26-i éjjeli elmeneküléséig) rém­uralmat gyakorolt a városban. Mindenekelőtt saját maguk báto­rítására és egyben a lakosság megfélemlítésére zenés katonai parádét rendezett, majd a forra­dalmi' törvényszék lemondott tagjai helyére 3 új vérbírót nevezett ki. Utóbbiak rövid tár­gyalás és dr. Kovács Miklós vád­beszéde alapján 1919. április 22- én halálra ítélték az előző napon letartóztatott Kovács Istvánt. A golyó általi halálos ítéletet a fog­ház udvarán Kovács István nem­zetőr főhadnagyon és a rémhír­terjesztő Bodolai Jánoson nyom­ban végrehajtották. A család so­hasem kapott vádiratot vagy íté­letet. Először dr. Sasi Szabó László ügyvéd, a Nyírvidék főszerkesz­tője vetette fel a vértanú Kovács István emlékének ápolását. Az 1920-tól gyűjtött összegből azonban a síremlék nem valósul­hatott meg, mert a pénz elérték­telenedett. Szerencsére 1924- ben a volt nemzetőrök megalakí­tották a Kovács István Bajtársi Egyesületet, amely Báthory Ist­ván elnök és Izay Géza ügyve­zető elnök (Városháza, földszint 52) ügyes szervező munkájával a 4 éven át megrendezett sóstói ünnepségekből 11 422 pengőt gyűjtött össze. Ezen összeghez a vármegye 23 038 pengőt ado­mányozott, amely elegendő volt nemcsak a temető X. “parcella 41. sírhelyén felállított turulma­daras emlékoszlop, hanem még az impo­záns, Lu­ther utcai bronzszobor elkészítésé­hez is. Mindkettő Görömbey Imre (1900, Tiszabercel — 1967, Bp.) buda­pesti szob­rászművész alkotása volt. A szobrot 1929. októ­ber 27-én, vasárnap avatták fel káprázatos népünnep­ség kereté­ben. A szobor a szülőház előtt, a Lu­ther utca gyepsző- nyeges té­rén állott. Alapzata hatalmas gúla, ame­lyet 4 szin­ten elhelye­zett termés- kövekből építettek. Az életnagyságú szobor fedetlen fővel álló, délceg katonatisztet ábrázolt, aki a messzeségbe, az evangélikus templom felé nézett és uralta a teret. Jobb karját leengedte és ökölbe szorította, bal kezével pedig éppen feltépte zubbonyát: ide lőjetek, nem fé­lek! Ezt a hősies elszántságot sugallta az impozáns emlékmű. 1945-től kezdve a „demok­ratikus” rendőrség megakadá­lyozta a temetőben szokásos április 22-i megemlékezéseket. A családtagok is csak 1971-ben hozathatták rendbe a megrongált sírt a jelenlegi egyszerű for­mában. A tények ismeretében azonban felmerül a következte­tés: nem lenne-e végre he­lyénvaló rehabilitálni Kovács Ist­ván szobrát és eredeti helyén újra felállítani. Ismét használ­hatjuk már utcáink ősi nevét, pl. Nádor utca, s ugyanezen elvnek kellene érvényesülnie e vonatko­zásban is. A közelében meg­maradhatna a szovjet emlék­mű is, s csupán az alapzatá­nál kellene elhelyezni egy tájé­koztató táblát a tények közlésé­vel. Mindezek intézésére időszerű lenne felújítani a Kovács István Baráti Egyesület működését. A nemzetőr főhadnagy portréja MAGYAROK ERZSÉBETJEI Szegények gyámolítója, a kiegyezés Dr. Csonkaréti Károly Kevés női név dacol olyan eredményesen mindenféle divattal, mint az Erzsébet. Egyaránt kedvelték az el­múlt századokban és nap­jainkban, uralkodók és köz- rendüek, magyarok és más nemzetbéliek. Egyedül ma­gyar királylányok és király­nék közül több mint egy tu­cat viselte ezt a szép nevet. Közülük V. István magyar király leányát boldoggá, II. Endre és III. Endre Erzsébet nevű leányait pedig szentté avatta az egyház. A három királyleány közül két­ségtelenül II. Endre leánya a leg­ismertebb, s legnépszerűbb, ha­zánkban és német földön egya­ránt. Árpád-házi szent Erzsébet — akitthüringiainak is mondanak, a férje után — 1207-ben született Pozsonyban vagy Sárospatakon. A főrangúaknái dívó korabeli szokás szerint már gyermekko­rában, négyévesen eljegyezték II. Endre szövetségesének, a thüringiai őrgrófnak Lajos nevű fiával, s ettől kezdve jövendőbeli otthonában, Wartburg várában nevelkedett. Esküvőjét 1221 -ben tartották. Anyja, Meráni Gertrúd olyan gazdag hozományt adott vele, amilyenhez hasonló fényes és drága kelengyét még soha­sem láttak Thüringiában. Boldog házasságban élt az őrgróffal. Egy fiú és két — más kutatások szerint három — leánygyermek­nek adott életet. Közülük az egyiket, Altenbergi Gertrúdot boldoggá avatták. Erzsébet már kora ifjúságától mérhetetlen szeretettel és bőke­zűséggel fordult a szegények, elesettek, betegek felé, s e jóté­konykodásáról számtalan legen­da szól. Férje megértéssel támo­gatta alamizsnálkodását. Lajos azonban — mint azok­ban az időkben szokásos volt — elindult az egyik kereszteshadjá­rattal, s 1227-ben, mint keresz­teslovag, Otrantónál meghalt. Erzsébet jótékonykodásait férjé­nek rokonsága egyre ellensége­sebben szemlélte, mert az akkori birtokharácsolások korában ezt a vallási indítékú buzgalmat egyszerűen képtelenek voltak Erzsébet királyné megérteni. S amikor Erzsébet egy eladott birtok ellenértékét, 64 000 aranyat könyörületbőí szétosztott egy éhínségtől sújtott vidék szegényei között, és ápo­lásukra kórházakat alapított, be­telt a mérték. A férje támaszát nélkülöző fiatal özvegyet tél de­rekán gyermekeivel együtt elker­gették Wartburgból. Erzsébet három esztendőn át élte a sze­gény koldusok életét, s királyi szüleit sem értesítette nyomorú­ságáról. Csak három év eltelté­vel vette magához a bambergi püspök-rokon, s intézte el, hogy a thüringiai rokonság adja át Er­zsébetnek Marburgot és környé­két. Ettől kezdve a szegények gondozásának és betegápolásá­nak szentelte életét 1231. no­vember 19-én bekövetkezett ha­láláig. Sírjánál számos csoda történt, s IX. Gergely pápa már 1235-ben szentté avatta. Még ugyanebben az évben Marburg- ban elkezdték annak az Erzsé- bet-templomnak az építését, amelyből a német gótika leg­szebb és legtisztább emléke lett, s ahova eltemették. Sírhelye azonban, fájdalom, üres, mert a XVI. századi hitújítás egyik ve­zére. Hesszeni Fülöp szétszórt­tá hamvait. Mindez azonban mit sem ártott népszerűségének, a németek még ma is ,,a legna­gyobb német asszonyának ne­vezik a magyar királyleányt, IV. Béla királyunk nővérét. A másik Erzsébet, akiről meg­emlékezünk, nem magyar földön született. A magyarság mégis szívébe zárta, mint olyan ma­Kovács István szobra A técsöi Kossuth-szobor /ARr.WÍW PPI N/PTPI \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents